A fiúk nyár eleje óta azt mondogatják, hogy Sidariba mindenképp el kell mennünk, és ugrálni kell, meg minden, meg hát ugye már Jeka is ott van, úgyhogy nem kicsit vártam a tegnapi kiruccanást. Nem hiába, megérte elmenni...
Délelőtt, miután megérkeztünk, először a Panorama hotel felé vettük az irányt, ahol a fiúk tavaly dolgoztak, és ahol idén Jeka bároskodik. Az ott dolgozók úgy megörültek az ismerős arcoknak, hogy menten meghívtak minket ebédre a szálloda éttermébe (bizony, én voltam a pofátlan harmadik). Az étterem, azt kell mondjam, vicc a Golféhoz (a miénkhez) képest, kevésbé nagyképű kifejezés most, 8 óra melegkonyha után nem jut eszembe. A konyha összterülete valószínűleg lazán elosztható lenne a mi hűtőink között, az étterem is egészen kicsi, ráadásul zsúfolt, és az üvegfalak és a rossz szellőzés miatt trópusi klíma uralkodik benne. A büfépult - ott is önkiszolgáló az étkeztetés - fele akkora, mint a miénk, és kaja is sokkal kevesebbféle volt benne, talán öt, abból négy köret. Plusz a hidegbüfé, de az nem különbség, van nálunk is. Náluk nincs gyerekbüfé, ami a személyzet szempontjából szerencsés dolog (mi rühelljük a miénket), választék szempontjából viszont nem az.
Ebéd után már mentünk is a partra, ekkor még Jeka nélkül, mert neki még dolgoznia kellett egy kicsikét. Ekkor következett a legnagyobb kaland: az ugrálás. Mert nekem mindent ki kell próbálni, amitől egy kicsit is félek (az a bátor, aki legyőzi a félelmét, tanította anno az anyukám). Amikor elmeséltem neki, Anyu felhívta rá a figyelmem, hogy nemrég még a rajtkőről se igen szerettem leugrálni, de azért kérem az úri közönséget, higgye el: leugrottam egy szikláról, ami Vazul állítása szerint 7 méterre áll ki a vízből. Ez lenne az (a közelebbi):
Az esésre magára gyakorlatilag nem emlékszem. Arra még igen, amikor a lábam egyszer csak már nem volt a sziklán, és megkérdeztem magamtól, ugyan mi a jó fenét csinálok én éppen, meg arra, is, amikor beleestem a vízbe, de a kettő között semmi. Felnézve a szikla még magasabbnak tűnt, mint amikor fentről néztem lefelé, bátorságot gyűjtve.
A visszamászás már nehezebben ment - bár nyilván nem azon a falon kellett visszamenni, ami mellett leestünk, a felkapaszkodáshoz kénytelen voltam igénybe venni Vazul segítségét. Azt hiszem, leginkább ez volt az, ami elvette a kedvem a további ugrásoktól, még ha úgy is tűnt, a későbbi helyen könnyebb kievickélni. Lehet vitatkozni, gyáva vagyok, vagy bátor, mert végül is egyszer megcsináltam - döntse el a tisztelt publikum.
A kimászóhely fentről:
Kis nyugi következett, legalábbis részemről, amíg a fiúk újabbakat ugrottak és videóztak, én meg lubickoltam a vízben, és barátkoztam a sziklák réseiben lakó rákokkal. A Canal d'Amourba is benéztem, de nem úsztam át, nehogy úgy alakuljon, hogy egy ugyanakkor arra úszkáló göröggel kelljen leélnem életem hátralévő részét.
Valamivel később ismét találkoztunk Jekával, és miután kiúsztunk az Apotripiti Beach nevű helyre, ami valójában egy újabb naaaaagy szikla, ő is megkísérelte élete első nagy ugrását. Aztán a másodikat. Előtte, utána, a kettő között persze lányosan elcsevegtünk értelmes és értelmetlen dolgokról, miközben a fiúk újabbakat ugrottak, valamint újabb videókat és képeket alkottak. Befejezésül álljon itt Zoli lesifotója, aminek a létezéséről sem tudtam, amíg meg nem láttam a Facebookon, és ami hatékonyan szemlélteti, hogy (ismét Anyu szavaival élve) mi bizony tudunk élni.
Ui.: Holnap újabb bejegyzés várható, mégpedig arról, ahogy Csabival megostromoljuk és remélhetőleg bevesszük a régi erődöt.
Délelőtt, miután megérkeztünk, először a Panorama hotel felé vettük az irányt, ahol a fiúk tavaly dolgoztak, és ahol idén Jeka bároskodik. Az ott dolgozók úgy megörültek az ismerős arcoknak, hogy menten meghívtak minket ebédre a szálloda éttermébe (bizony, én voltam a pofátlan harmadik). Az étterem, azt kell mondjam, vicc a Golféhoz (a miénkhez) képest, kevésbé nagyképű kifejezés most, 8 óra melegkonyha után nem jut eszembe. A konyha összterülete valószínűleg lazán elosztható lenne a mi hűtőink között, az étterem is egészen kicsi, ráadásul zsúfolt, és az üvegfalak és a rossz szellőzés miatt trópusi klíma uralkodik benne. A büfépult - ott is önkiszolgáló az étkeztetés - fele akkora, mint a miénk, és kaja is sokkal kevesebbféle volt benne, talán öt, abból négy köret. Plusz a hidegbüfé, de az nem különbség, van nálunk is. Náluk nincs gyerekbüfé, ami a személyzet szempontjából szerencsés dolog (mi rühelljük a miénket), választék szempontjából viszont nem az.
Ebéd után már mentünk is a partra, ekkor még Jeka nélkül, mert neki még dolgoznia kellett egy kicsikét. Ekkor következett a legnagyobb kaland: az ugrálás. Mert nekem mindent ki kell próbálni, amitől egy kicsit is félek (az a bátor, aki legyőzi a félelmét, tanította anno az anyukám). Amikor elmeséltem neki, Anyu felhívta rá a figyelmem, hogy nemrég még a rajtkőről se igen szerettem leugrálni, de azért kérem az úri közönséget, higgye el: leugrottam egy szikláról, ami Vazul állítása szerint 7 méterre áll ki a vízből. Ez lenne az (a közelebbi):
Az esésre magára gyakorlatilag nem emlékszem. Arra még igen, amikor a lábam egyszer csak már nem volt a sziklán, és megkérdeztem magamtól, ugyan mi a jó fenét csinálok én éppen, meg arra, is, amikor beleestem a vízbe, de a kettő között semmi. Felnézve a szikla még magasabbnak tűnt, mint amikor fentről néztem lefelé, bátorságot gyűjtve.
A visszamászás már nehezebben ment - bár nyilván nem azon a falon kellett visszamenni, ami mellett leestünk, a felkapaszkodáshoz kénytelen voltam igénybe venni Vazul segítségét. Azt hiszem, leginkább ez volt az, ami elvette a kedvem a további ugrásoktól, még ha úgy is tűnt, a későbbi helyen könnyebb kievickélni. Lehet vitatkozni, gyáva vagyok, vagy bátor, mert végül is egyszer megcsináltam - döntse el a tisztelt publikum.
A kimászóhely fentről:
Kis nyugi következett, legalábbis részemről, amíg a fiúk újabbakat ugrottak és videóztak, én meg lubickoltam a vízben, és barátkoztam a sziklák réseiben lakó rákokkal. A Canal d'Amourba is benéztem, de nem úsztam át, nehogy úgy alakuljon, hogy egy ugyanakkor arra úszkáló göröggel kelljen leélnem életem hátralévő részét.
Valamivel később ismét találkoztunk Jekával, és miután kiúsztunk az Apotripiti Beach nevű helyre, ami valójában egy újabb naaaaagy szikla, ő is megkísérelte élete első nagy ugrását. Aztán a másodikat. Előtte, utána, a kettő között persze lányosan elcsevegtünk értelmes és értelmetlen dolgokról, miközben a fiúk újabbakat ugrottak, valamint újabb videókat és képeket alkottak. Befejezésül álljon itt Zoli lesifotója, aminek a létezéséről sem tudtam, amíg meg nem láttam a Facebookon, és ami hatékonyan szemlélteti, hogy (ismét Anyu szavaival élve) mi bizony tudunk élni.
Ui.: Holnap újabb bejegyzés várható, mégpedig arról, ahogy Csabival megostromoljuk és remélhetőleg bevesszük a régi erődöt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése