Spyridon mou

Újra pár napos késésben, de tényleg csak pár naposban, és igen izgalmas témával jelentkezem - bár a téma izgalmasságát kétségbe vonni látszik, hogy Kriszen, Jekán és rajtam kívül senkit sem hozott lázba az itteni magyarok közül az, ahogy körbehordozták egy több száz éve halott ember múmiáját. Minket viszont nagyon is lázba hozott, úgyhogy elmentünk, és megnéztük, hogyan is csinálják.

Kis zenészszívemet már a kezdet kezdetén, jóval a körmenet kezdete előtt megdobogtatta egy talpig fehérbe öltözött fúvószenekar látványa. Szegény Jeka (Kriszre ekkor még vártunk a buszmegállóban) kénytelen volt végighallgatni, ahogy lelkendeztem, milyen szépek, és milyen csudijó hangszereik vannak, és de jó nekik, én is akarok, ide nekem egy kürtöt márisazonnal. Akkor még azt gondoltam, ez lehet Korfuváros zenekara, nyilván ők vezetik fel a menetet. Később azonban kiderült, hogy bár tényleg részt vettek a felvezetésben, és az is lehet, hogy a helyieket képviselték, nem ők voltak az egyetlen zenekar. Rajtuk kívül négy, szebbnél szebb és nagyobbnál nagyobb zenekar sorakozott fel, én meg már nem is fáradtam az állam felemelésével, úgyis mindig leesett, inkább csak húztam magam után a földön, ahogy néztem, mennyien vannak. 9 kürt egy zenekarban? 7 sousafon? Két sornyi dob? Hát létezik ennyi egyáltalán? Aligha lehettek mind korfuiak, nem tudom, hogy férhetne el ennyi jó zenész egy ilyen pici szigeten, ha viszont mind idevalósiak, van itt valami, ami fúvóst (és, oké, ütőst) csinál minden másfeledik gyerekből. Az indulók kicsit vontatottnak tűntek a magyar indulókhoz képest, ám lehet, hogy csak az alkalom miatt vettek visszább a lendületből, nem ismerem annyira a görög indulókat, hogy ezt meg tudjam ítélni.
Lássunk egy-egy képet a zenekarokról.

Gyülekeznek a zöld-fehérek a San Rocco téren. Őket láttuk először.

A fekete-arany klarinétsor a keskeny kis utcában, ahonnan a menet indult:

Menetelnek a piros-fehérek. Ha erre téved valami OFZÉ-s, ajánlom figyelmébe a lábakat, milyen szép párhuzamosak - így kell menetelni, kérem.

A pirosak - talán a legnagyobb zenekar mind közül. Úgy is mondhatnám, a hétsousafonosok. Nem, tényleg nem ez a legjobb képem róluk, de ezen látszik a legjobban, mennyien vannak.

A kék-fehérek brutális méretű kürtsora:

Minden zenekar előtt ment egy pár fős, minden bizonnyal egyházi különítmény egy-egy Szent Szpiridont ábrázoló vagy legalább méltató zászlóval. Ezen nem holmi kis zászlócskát kell érteni, hanem gigantikus lobogókat, amiknek a hordozásához nem is mindig elég egy ember. A kedvenc képem ezekről a csoportokról éppen az, amelyik nem sikerült: a szemből sütő nap miatt oda a kép, de legalább úgy néz ki, mintha a Mennybe menetelnének ;)

Az ünneplésben nyilván a gyerekek is részt vettek. Ajánlom figyelmetekbe az edzőcipőjüket, ennyi kényelmet még a fenőttek is megengedtek maguknak - érdekes volt, ahogy kivillant az ünneplő ruhájuk (talárjuk? köpenyük? reverendájuk?) alól.

Ám az igazán nagy zászlókhoz igazán nagy emberek kellettek. Még nem tudtam eldönteni, Bud Spencer váltott egyházi pályára, vagy Durrellék Spirója, esetleg Tuck barát döntött úgy, hogy a keleti kereszténység jobban megfelel neki.

A zászlós csoportok és a zenekarok után jött még egy egyenruhás (egyenpólós, egyennyakkendős), nagyrészt fiatalokból álló társaság, akikről nem tudom, kik voltak, és akikről nem lettek jók a képek, úgyhogy nem is mutogatom őket. Utánuk következett Korfu teljes papsága, én legalábbis úgy tippelem, igen kevesen maradtak otthon. Jöttek a nagy, mindenféle színű és mintájú ruhákban, egyesek fekete kendővel (bár biztos nem ez a megfelelő szó), mások inkább koronára hasonlító süvegekkel, gondolom, attól függően, hol állnak a ranglétrán.

Velük kezdődött, ők még aligha másztak magasra, a termetükből ítélve:

Aztán jöttek ők...:

 ...az olyanok, mint ő (Jeka szerint Kajafás festhetett így valamikor):

...majd a "háromkirályok", ahogy Krisz elnevezte őket, bár utóbb kiderült, nem csak hárman vannak:

Éééééééés végül, tömjénfüst, katonák, éneklés és imák kíséretében megérkezett maga Szent Szpiridon, Korfu védőszentje. Utánaolvastam, azért érdemelte ki a címet ciprusi származása ellenére, mert amikor a törökök Korfut ostromolták, csodálatos módon megjelent (akkoriban már nagyon régen halott volt), és elijesztette az ellenséget.

A szentet persze követte a tömeg, néha énekelve, néha imádkozva, néha csak csendesen nézelődve, de sosem teljesen csendben - egy tömeg soha nem teljesen csendes, hát még ha görögökről van szó. Nem tudom, honnan jött ez a rengeteg ember, és hogyan férnek el hétköznapokon mindannyian a szigeten...

A templomba már nem követtük a hömpölygést, az majd egy másik kiruccanás célpontja lesz, amikor is megnézzük az ezüst gyűjteményt is, állítólag ez az egyik legnagyobb a világon vagy Európában, nem ó-emlékszem már pontosan, mit olvastam róla. Miután nagy nehezen kiszabadultunk a sodrásból - ekkora tömegben nehéz útirányt változtatni -, beültünk egy Coffee & Books névre hallgató kávézó-könyvesboltba, ami könyvesbolt és könyvcserélőhely lévén elhódította az első helyet az Aktaiontól kedvenc vendéglátóhelyeim listáján.

Kívülről:

Belülről:

Ez pedig én vagyok, amint az erre kitalált láncon leküldöm a rendelésünket a földszintre:

El sem hiszem, hogy a görög internettel vívott több napos harc után végre kész ez a bejegyzés... Remélhetőleg fel is tudom tölteni...

Három dayoff, egy bejegyzés

Bő egy hete készülök megírni ezt a bejegyzést, de valahogy sose vitt rá a lélek - aztán addig húztam, hogy most már kétheti cuccot kell öszevonnom úgy, hogy abból lehetőleg ne nagyregény legyen, csak kicsi. Az a mókás a dologban, hogy talán még sikerül is, mert legutóbbi három dayoffom nem kalandos volt, hanem csak úgy simán élvezetes. De azért egy pár szót megérdemelnek...

Múlt hét hétfőn és kedden egy teljesen szabadnapnélküli hét, 9 nap munka után kaptam offot, és semmi másra nem vágytam, csak hogy áztassam magam a tengerben, aztán ha megunom, kifeküdjek a partra, aztán visszamenjek a vízbe, és így tovább, és így tovább. Ezért aztán tökéletesnek tűnt Vazul és Krisz ajánlata, hogy hétfőn menjek velük Paleokastritsára. Volt rá esély, hogy Jeka is velünk tart, ő mindig hétfőn vagy kedden szabad, de végül nem jött, mert a keddet kapta meg - és ez már egy másik történet.

Busszal mentünk, természetesen, máshogy errefelé nemigen lehet közlekedni, ha az embernek nincs saját vagy ybérelt járműve, esetleg rengeteg ideje (gyalogolni). Eggyel a végáűllomás előtt szálltunk le, hogy Zoli javaslatát követve betérjünk a La Grotta bárba. Elhelyezkedését tekintve a La Grotta versenyezhet kedvencemmel, az Aktaionnal. Hosszú-hosszú lépcsőn lehet oda lejutni, a sziklák teraszain kellemesen el lehet ücsörögni egy-egy frappé, netán La Grotta Special kávé mellett (lásd a képet), miközben előttünk a tenger és aza látkép, ami miatt Paleokastritsát a legszebb korfui fürdőhelynek mondják. Ha pedig mindezt meguntuk, még mindig ott a víz, amibe belemehet, aki eléggé hidegtűrő. Merthogy a víz, na, az aztán hideg. Ha azt hiszitek, láttatok már ilyet, mert próbáltatok esős időben fürdeni a Balatonban, vagy az úszómedencében, amikor a víz hőmérsékletét már-már egyjegyűre csökkentették, nagyot tévedtek. Itt tényleg nagyon hideg a víz, bár ha egyszer eljutok Finnországba, nyilván kacagni fogok rajta. Mégis, bármilyen hideg, megéri belemenni kicsit, ha máshogy nem, hát lassan, centiről centire (ami a La Grottánál pont nem működik, mert hirtelen mélyül). Csudaszép, csudatiszta, és ha történetesen van búvárszemüvegünk, láthatjuk, mi minden lakik az alján. Vazul nagyjából az egész napot nézelődéssel és gyűjtögetéssel töltötte, mi Krisszel lustábbak voltunk, egyszer-egyszer körülnéztünk, aztán maradtunk a jól bevált úszás-napozás kombónál akkor is, amikor már áttelepültünk a main beachre a sok-sok turista közé.

Másnap következett Jeka újabb látogatása, ismét az első busszal, ám most nem gyalog mentem be, mert Kriszti is jött, és mert mindketten túl fáradtak voltunk ahhoz, hogy korábban keljünk, mint amennyire feltétlenül szükséges. Afféle csajos napot csaptunk, frappét ittunk, gyrost ettünk, boltokat jártunk, mert Jeka naplót, Kriszti ruhát akart venni, kettőjük közül csak Jeka járt sikerrel.
Fél 2 körül Kriszti hazajött, mert nem érezte jól magát a meleg, a késői ebéd, a kevés víz, a fáradtság vagy ezek összessége miatt. Mi Jekával eltökéltük, hogy megtaláljuk a régészeti múzeumot, ha már így összejöttünk ketten, akiket érdekel (a többiekről: Csabi szabályosan hülyének nézett, hogy oda is el akarok menni). Korfun nem viszik túlzásba az útjelző táblák felállítgatását, úgyhogy félig-meddig dzsungelharcosnak kell lenni ahhoz, hogy az ember megtaláljon valamit, valamint térképpel, iránytűvel és bennszülött vezetőkkel kell rendelkezni, de mi csupán a térkép és a kevés tábla segítségével is megtaláltuk a célpontot. Rettentő büszkék is voltunk magunkra, de aztán szembejött egy papiros, ami sokat elvett az örömünkből.

Bizony, felújítás, 2015 nyaráig. Az átok újra lecsap.
Ez után már csak kóvályogtunk egy sort, hátha véletlenül találunk valami érdekeset, de több attrakcióval nem találkoztunk, csak a városnak egy-egy részével, ami különösen tetszett - egy-egy sétálóutca, romos ház, hangulatos vendéglátóhely. Mivel még akkor is rengeteg időnk volt Jeka buszáig, eljöttünk ide, hozzánk, Krisztivel hármasban megnéztünk egy filmet, aztán feltettem Jekát a buszra, amihez szerencsére nem kellett bemennünk a Green Bus Stationig, mert itt is megáll, ha az ember elég erőszakosan integet.

Tegnapról még képeim sincsenek, bevallom, a fényképezőt el is felejtettem vinni. Dassiában pancsoltam Kingával, akiről eddig még nem esett szó, mert viszonylag ritkán találkoztunk - ő hidegkonyhás, én melegkonyhás vagyok, ő Gouviában lakik, én meg itt, Alykesben. Velünk jött az ő szomszédja, a görög Maria is, bár neki hamar el kellett mennie, minthogy dolgozott délután. Pancsolás után megettünk egy pizzát és megittunk egy sört, aztán hazajöttem kimosni a ruháimat (ami kézzel egész érdekes, de mindegy). És már vége is volt a napnak, ma meg már megyek dolgozni.

Annak, hogy a héten nem egyben kaptam a dayoffjaimat, az az oka, hogy ragaszkodtam a szombathoz, Pavlos pedig volt olyan kedves, hogy áttelepítette a csütörtökömet. Ja, hogy mi lesz szombaton? Hát a Szent Szpiridon-felvonulás, amire Krisszel két hónapja készülünk... és ami már egy másik bejegyzés témája lesz.

Új ostrom, új szövetségessel

Tegnap reggel olyan korán keltem, mint legutóbb akkor, amikor délelőttre kellett mennem - dayoffon nem normális az ilyesmi, kivéve, ha az ember arra készül, hogy besétáljon Jeka fedőnevű barátnője elé a Green Bus Stationhöz. Mehettem volna busszal, persze, tudom én, de annyira szeretem az állomáshoz vezető háromnegyed órás sétát, és annyira vonzott a reggeli, hűvösebb levegő, hogy a világért ki nem hagytam volna. Így hát fülhallgatót és mp3-lejátszót ragadtam, és elindultam (majd egyszer lehet, hogy írok egy sokképes bejegyzést erről az útvonalról, igencsak a szívemhez nőtt). Épp az egyik közös kedvencünket hallgattam, amikor megpillantottam Jekát, hja, kérem, a stílus.

Az első dolgunk az volt, hogy átsétáltunk a San Rocco térre buszos térképet szerezni, mert az eddig beszerzett két Korfu-térképem nyomtalanul eltűnt. Ott összefutottunk konyhai nagyapámmal, a Christos szerint nem csak kicsit bolond Stefanosszal, akinek, mint kiderült, szintén dayoffja volt tegnap. Szokás szerint jó alaposan megszorongatta a vállam és megcsipkedte az arcom, mielőtt utunkra engedett volna. Stefanost egyébként úgy kell elképzelni, mintha Marlon Brando és Hofi közös unokája lenne, vagy a Corleone-család egyik sarja, aki túlságosan szeretett főzni ahhoz, hogy maffiózó legyen. Időnként kicsit ijesztő, főképp, amikor összeveszik Spiróval vagy Christosszal vagy Pavlosszal, esetleg mindhármukkal egyszerre (ami nem is ritka esemény), de egyébként imádnivaló jelenség. (Christos viszont leginkább egy szakácshentesnek öltözött ninjahentesre hasonlít.)

Szóval, elbúcsúztunk Stefanostól, megbeszéltük, hogy a régi erődöt vesszük célba. Ezúttal nyitásra érkeztünk, a jegyszedő bácsi éppen akkor tette ki a táblát, amin a nyitvatartás és a jegyárak szerepelnek. Itt elfogadták a nemzetközi diákigazolványt, úgyhogy csak 2 eurót fizettünk megspórolva ezzel másik kettőt.

(Itt majd lesz egy kép arról, ahogy a hídon állunk, de Jeka gépével készült, és még nem kaptam meg.)

Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy ez az erőd turista-szempontból sokkal jobb, mint az új, itt ugyanis nem csupán a kilátást kaptuk az eurónkért. Már maga a vár is sokkal szebben fest, nem is beszélve két kiállításról: a bizánci leletekről és egy Angelos Giallinas nevű XIX. századi görög festő korfui képeiről. Ezeket nyilván tilos volt fényképezni, de higgyétek el, érdemes volt megnézni.

Ebbe a templomba nem mehettünk be holmi munkálatok miatt. Már vártam, hol jön szembe valami ilyesmi, Pistivel közös átkunk ugyanis, hogy ahová elmegyünk, ott biztosan felújítanak valamit.

Hosszas kóválygás után felértünk az erőd tetejére. Kilátásban talán az új erőd nyeri a versenyt, de azért erre is megéri ránézni.

Jó darabig elüldögéltünk odafenn, úgy vélvén, kellemesebb pletykahelyet keresve sem találhatnánk. Aztán mégiscsak váltottunk, és lementünk egy kávézóba, név szerint az Akteionba, és lehűtöttük magunkat egy-egy fagyikehellyel. Az Akteion tulajdonosa minden bizonnyal ügyes ember, a helyválasztásban legalábbis, a teraszáról ugyanis egyik irányban az erődre, a másikban a kikötőre nyílik tökéletes kilátás. És még a fagyi is finom. Korfui turisták, ki ne hagyjátok :)

Ostrom, bazár, fagyi

Tegnapra ígértem ezt a bejegyzést, tudom, de ma írom meg, és pont. Úgy egyébként nem sok mindenről tudok beszámolni. Megostromoltuk az erődöt, és láttuk, hogy biztos szép, ám egyelőre görög kézen maradt, mivel épp zárásra érkeztünk (látod, Csabi, mondtam én, hogy menjünk a korábbi busszal). Azért teszek ide egy képet, hogy látsszon, miről maradtunk le.

Itt kellett volna bemenni:

Ez egy híg egyébként, abból a fajtából, amin mi még nem mentünk át.

Fájdalmunkban elindultunk sétálni Corfu Town keskeny utcácskáin és tágas terein, és csuda dolgokat láttunk. Volt például egy zenepavilon, ami kedves szülővárosomban talán sose lesz...

...és második világháborús emlékművet, ami pont olyan semmitmondó, mint az ilyen jellegű emlékművek általában...

...és végignéztük a sok giccset és kevésbégiccset, amit az árusok kínálnak errefelé, eközben egyébként megtaláltuk a Szent Szpiridon-templomot is, ahová augusztusban még el kell mennem, ha Pavlos lesz szíves szabadnapot adni a körmenet napjára...

...és láttunk még sok szépet, de már ennyi kép is sok egy bejegyzésbe, úgyhogy már csak a fagyimat mutatom meg, hogy még egy kicsit jobban irigykedjetek. Csoki-, vanília- és kávéfagyi, tejszínhab, csokiöntet, az ember több kilót hízik már csak attól, hogy ránéz. De sebaj, úgyis fogytam már egy csomót, mióta itt vagyok, leesik rólam az összes nadrágom.

Sidari

A fiúk nyár eleje óta azt mondogatják, hogy Sidariba mindenképp el kell mennünk, és ugrálni kell, meg minden, meg hát ugye már Jeka is ott van, úgyhogy nem kicsit vártam a tegnapi kiruccanást. Nem hiába, megérte elmenni...

Délelőtt, miután megérkeztünk, először a Panorama hotel felé vettük az irányt, ahol a fiúk tavaly dolgoztak, és ahol idén Jeka bároskodik. Az ott dolgozók úgy megörültek az ismerős arcoknak, hogy menten meghívtak minket ebédre a szálloda éttermébe (bizony, én voltam a pofátlan harmadik). Az étterem, azt kell mondjam, vicc a Golféhoz (a miénkhez) képest, kevésbé nagyképű kifejezés most, 8 óra melegkonyha után nem jut eszembe. A konyha összterülete valószínűleg lazán elosztható lenne a mi hűtőink között, az étterem is egészen kicsi, ráadásul zsúfolt, és az üvegfalak és a rossz szellőzés miatt trópusi klíma uralkodik benne. A büfépult - ott is önkiszolgáló az étkeztetés - fele akkora, mint a miénk, és kaja is sokkal kevesebbféle volt benne, talán öt, abból négy köret. Plusz a hidegbüfé, de az nem különbség, van nálunk is. Náluk nincs gyerekbüfé, ami a személyzet szempontjából szerencsés dolog (mi rühelljük a miénket), választék szempontjából viszont nem az.

Ebéd után már mentünk is a partra, ekkor még Jeka nélkül, mert neki még dolgoznia kellett egy kicsikét. Ekkor következett a legnagyobb kaland: az ugrálás. Mert nekem mindent ki kell próbálni, amitől egy kicsit is félek (az a bátor, aki legyőzi a félelmét, tanította anno az anyukám). Amikor elmeséltem neki, Anyu felhívta rá a figyelmem, hogy nemrég még a rajtkőről se igen szerettem leugrálni, de azért kérem az úri közönséget, higgye el: leugrottam egy szikláról, ami Vazul állítása szerint 7 méterre áll ki a vízből. Ez lenne az (a közelebbi):

Az esésre magára gyakorlatilag nem emlékszem. Arra még igen, amikor a lábam egyszer csak már nem volt a sziklán, és megkérdeztem magamtól, ugyan mi a jó fenét csinálok én éppen, meg arra, is, amikor beleestem a vízbe, de a kettő között semmi. Felnézve a szikla még magasabbnak tűnt, mint amikor fentről néztem lefelé, bátorságot gyűjtve.
A visszamászás már nehezebben ment - bár nyilván nem azon a falon kellett visszamenni, ami mellett leestünk, a felkapaszkodáshoz kénytelen voltam igénybe venni Vazul segítségét. Azt hiszem, leginkább ez volt az, ami elvette a kedvem a további ugrásoktól, még ha úgy is tűnt, a későbbi helyen könnyebb kievickélni. Lehet vitatkozni, gyáva vagyok, vagy bátor, mert végül is egyszer megcsináltam - döntse el a tisztelt publikum.
A kimászóhely fentről:

Kis nyugi következett, legalábbis részemről, amíg a fiúk újabbakat ugrottak és videóztak, én meg lubickoltam a vízben, és barátkoztam a sziklák réseiben lakó rákokkal. A Canal d'Amourba is benéztem, de nem úsztam át, nehogy úgy alakuljon, hogy egy ugyanakkor arra úszkáló göröggel kelljen leélnem életem hátralévő részét.

Valamivel később ismét találkoztunk Jekával, és miután kiúsztunk az Apotripiti Beach nevű helyre, ami valójában egy újabb naaaaagy szikla, ő is megkísérelte élete első nagy ugrását. Aztán a másodikat. Előtte, utána, a kettő között persze lányosan elcsevegtünk értelmes és értelmetlen dolgokról, miközben a fiúk újabbakat ugrottak, valamint újabb videókat és képeket alkottak. Befejezésül álljon itt Zoli lesifotója, aminek a létezéséről sem tudtam, amíg meg nem láttam a Facebookon, és ami hatékonyan szemlélteti, hogy (ismét Anyu szavaival élve) mi bizony tudunk élni.

Ui.: Holnap újabb bejegyzés várható, mégpedig arról, ahogy Csabival megostromoljuk és remélhetőleg bevesszük a régi erődöt.

Só, bors, és sok-sok vaj

A tegnapi napot azzal tettem emlékezetessé, hogy ráhoztam a szívbajt a délutáni konyhásokra. Épp Flórának akartam odavinni a vajat (pontosabban: felerészt vajból, felerészt olajból álló keveréket), amit a párolt zöldségekre szoktunk locsolni, amikor elcsúsztam, és magamra öntöttem az egészet. A kotla valószínűleg később esett le, mint én, ugyanis a vajas undormányból még a hajamra is jutott, a köpenyemről nem is beszélve - az teljesen elázott. Spiróval ugyanazt az egy szót - fuck - találtuk meg a helyzet jellemzésére, majd ő azonnali hatállyal elküldött átöltözni. Ez ügyben viszont nemigen tehettem semmit, mivel nem volt másik ruhám kéznél, de a főnök úr ezt is megoldotta, ideadta a saját tartalék köpenyét azzal, hogy azt már ne koszoljam össze, legyek szíves. Jó kislány voltam, a patyolatköpeny patyolat maradt, sőt, még ki is mostam neki tegnap, hadd örüljön. Majd ma vacsinál visszakapja.
A tiszta ruha egyvalamin nem segített: az én állapotomon. Mielőtt valaki Meritához hasonlóan halálra ijedne, elárulom: kutya bajom. A vajtól viszont nehéz pusztán hideg víz, kézmosásra kitalált szappan és papírtörlő segítségével megszabadulni, a hajmosás gondolata meg egyenesen nevetségesen hat, amikor egy görög szakács vár az ember visszatérésére, úgyhogy bár vizuálisan nem hatottam vajasnak, a vacsora alatt gyakorlatilag vajat izzadtam, a papírsapkámon pedig helyes kis foltok alakultak ki ott, ahol a szerencsétlenül járt hajrészekkel érintkezett. Évek óta nem esett olyan jól hajmosás, mint amikor este hazaértem...

A mai nap kevésbé alakult katasztrofálisan, Vazullal letudtuk a megbeszélt vásárlást, találtam csuklószorítót is, új sarut is ahelyett, aminek lemállott a talpa, pedig alig több, mint egy hónapja vettem. A szombati szabadnapunkon megint együtt mászkálunk majd, igaz, kicsit messzebb: Sidariba megyünk, ahol, ha minden jól megy (és miért ne menne), még Jekával is találkozunk. Ehhez el kellett cserélnem a holnapi szabadnapomat Flóra szombatjára, de Pavlosnak nem volt ellenvetése, megköszönte, hogy szóltunk, és mehettünk Isten hírével. Így tehát holnap meló, de szombaton vár Sidari...

Sztrájk, munka, dayoff

Jó régóta készülök már írni, rágják is a fülem többen, hogy haladjak... hát nosza, ma megpróbálom ;)

Görögország bányászbéka alatti helyzete nem kerülte el Korfut és a Louis hoteleket sem, a mi görögjeink is sztrájkot hirdettek szerdára. Ennek egyenes következménye az volt, hogy szinte csak a gyakornokok dolgoztak, plusz pár buzgó helyi. A felszolgálók nagy része már kedden benn aludt a hotelben, hogy bármikor szükség van rájuk, fel tudják őket kelteni - ébresztették is őket valamikor reggel negyed 7 körül, és tizenegynéhány órát dolgoztak mind, a szabadnaposok is, mert vesztükre megkérdezték Yianist, maradjanak-e. Én is kérdeztem Pavlost, de ő azt mondta, nem-nem, szabadnapom van, menjek hazafele ebéd után. Ekkor láttam leginkább, hogy megérdemelte a köpenyére hímzett "Executive Chef" feliratot, hihetetlen, milyen jól kézben tartotta a főzést plusz a reggeliztetést az étteremben plusz a pool bart (a büfét a medencénél), miközben nem volt más segítsége, mint egy szem gyakornok a hidegkonyhán és két-három karbantartó, akiket be tudott állítani souvlakit sütni vagy mosogatni. Délutánra már berángatta Spirót (aki egyébként szintén szabadnapos volt), meg volt két gyakornoka is (plusz egy a hidegkonyhán, Meritával), de a délelőttért tényleg le a kalappal előtte. Meg mindenki más előtt is, aki végigcsinálta azt a napot.
Ebben a témában melegen ajánlom Vazul bejegyzését, mivel ő dolgozott, tehát többet látott az akcióból, mint én, másrészt kacagtatóan írta meg az egyébként is kacagtató helyzetet.

A dayoffjaimmal ezen a héten nem kezdtem gyakorlatilag semmit, lusta dög voltam, és csak mostam meg olvasgattam egész nap. Tudom, tudom, azzal az elhatározással jöttem ki, hogy nem ülök majd a fenekemen, ha szabadnapos leszek, de most jól esett tenni a semmit... néha nekem is kell passzív pihenés, na... :)

Munka: a héten visszajön az állandó hidegkonyhás, úgyhogy most már végig délutános-melegkonyhás leszek, örült is Spiro, amikor meglátott tegnap. Meg én is neki. Ami kevésbé jó hír, hogy megértettem, miért hordanak csuklószorítót a szakácsok. Valami bekattant a csuklómban, és most fáj, és ha egy bizonyos szögben tartom, elzsibbad az egész kézfejem. A szerdai dayoff Vazullal közös vásárlással fog telni, és be fogok ruházni egy csuklószorítóra, meg vizesruházom, meg pihentetem, amikor hagyják, meg ilyenek, aztán majdcsak lesz valami. Legfeljebb balkezessé változom, ha semmi más nem működik, és a jobb pont kipiheni magát, mire a bal elfárad.
Most már kezdenek sokan lenni a szállodában, ma 541 emberre főztük a vacsit, és már egy órával a teljes zárás előtt az utolsó adag sertéshusit és az utolsó rizst tettem ki a büfépultba. Kostas majdnem szörnyethalt, mi Flórával dettó, de valahogy mégiscsak túléltük. Úgy tűnik, ideje átállni a nagyobb kajaadagokra... közeleg a főszezon főszezonja.