Ősz Korfun

Beleléptünk az utolsó hétbe, amit itt töltök, és mivel pénteken dolgoztam utoljára, most már minden a last minute kiruccanásokról és az úti készülődésről szól.

Azt hihetnénk, ilyenkor már a kutya nem jön Korfura, pontosabban csak kulturált turisták, akiket a Szent Szpiridon templom jobban érdekel, mint a tengerpart, de ez nagy csacskaságnak bizonyult, már csak azért is, mert még mindig tökéletes az idő a pancsoláshoz. A szeptember elejére jellemző kevéske vendég, kis kajaadogok és másfél-két órás délutáni szünetek ideje szeptember közepére lejárt, és most megint annyian vannak a hotelben, mint júniusban, amikor idejöttünk. Nincs tele, de azért van mit csinálni. Csak a vendégsereg összetétele változott meg - nyáron tele voltunk nagy angol családokkal, sok gyerekkel, most meg, mióta elkezdődött az iskola, leginkább idős franciák és picigyerekes házaspárok jönnek. A kicsikkel nincs is semmi baj, minden nap összehaverkodtunk egy párral, az idős franciák viszont az őrületbe kergetik a konyhásokat és az éttermeseket egyaránt, leginkább azzal, hogy nem hajlandóak semmilyen idegen nyelvvel próbálkozni, viszont egyértelműnek veszik, hogy mi tudunk fraciául, úgyhogy a legtöbb még csak activityzni se hajlandó, hogy megértesse magát.

Tegnap hazament az itteni magyarok tetemes része, csak páran maradtunk, különböző indokokkal: Vazul és én azért, hogy biztosak lehessünk benne, hogy szabadok vagyunk, amikorra a jegyünk szól, továbbá abban, hogy megkaptuk a pénzünket; Zoli, Zsófi és Lya azért, mert még dolgoznak, Krisz meg azért, mert hétfőn repül. A két román animátor a kutyát nem érdekli, csak a levegőt rontják. Nyilván az összes görög azt hitte, én is ma megyek, többen már el is búcsúztak tőlem, bár Stefanos az egyetlen, aki többszöri elmondás után sem fogta fel, hogy maradok még egy hetet.

Az érzéseim vegyesek a hazamenetellel kapcsolatban, sőt, ez az érzelmi hullámvasút egész hasonló ahhoz, amin a kiutazásunk előtt ültem. Mennék is, maradnék is - de azért nyilván hazamegyek, és örülni fogok neki :)

Kanoni

Hétfőn-kedden én voltam az egyetlen gyakornok a konyhán, előfordul ilyesmi, mióta ketten hazamentek. Nem kibírhatatlan amúgy a dolog, mert már alig 300-an vannak a hotelben, de Spiro kellemesen le tudja fárasztani embert, márpedig mind a két napot vele töltöttem. Mivel teljesen lestrapáltnak éreztem magam, és a lábam is le akart szakadni, logikus lett volna, hogy itthon maradok, délig alszom, aztán feltett lábbal olvasom Madici Katalin vallomásait (ne adj' Isten, blogbejegyzéseket pótlok). Erre mit tettem én? Felkeltem korán, hogy találkozzam Jekával és Zolival, és elmenjünk Kanoniba. És nem bántam meg, merthogy Kanoni előkelő helyet foglal el képzeletbeli, "A világ legszebb helyei" című toplistámon. Szépsége mindössze abból ered, hogy bármerre nézünk, ott a tenger, ami itt valahogy még szebb és még végtelenebbnek tűnik, mint máshol. Ilyen helyeket látva szoktam rádöbbenni, hogy bár hiányoznak az otthoni emberek, hiányzik továbbá a magyar konyha, egy normális saját konyha, az ágyam, a könyvtáram, a mosógép és a gyors internet, félig meg fog szakadni a szívem, amikor majd október 6-án hazamegyek. Mondtam én már az elején, hogy szerelmes vagyok Korfuba - nos, ez azóta sem múlt el.

Ha már ott voltunk, egyértelmű, hogy áthajóztunk az Egér-szigetre is. Maga a hajóút sajnos egész rövidke, sokkal rövidebb, mint mondjuk Vidosra, de hát mit csináljunk, ha ilyen kicsi a távolság?
A szigeten egy takaros kis templom az egyetlen látnivaló - a kilátáson kívül. Jeka úgy fogalmazott, hogy olyan, mintha a világ végén állnánk, és innen már csak leesni lehetne.

Lelkes turistákként nem elégedtünk meg ennyivel, Kanoni történelmi emlékeit is látni akartuk, és becsületesen le is gyalogoltunk egy fél maratont (a lábfájásom szerint legalábbis annyit), hogy lássunk még néhány ősrégi templomot, egy őrtornyot és egy római fürdőt. Az Artemisz-templom okozott némi csalódást, arra számítottunk, több maradt belőle, mint néhány kő, ami éppen csak az egykori épület körvonalait jelzi.

Kolostor. Máig laknak benne, és olyan kis barátságos, hogy szinte kedvem támadt oda költözni.

Szent Theodor templom

Az Artemisz-templom... vagyis ami maradt belőle

Előbb vártorony, később Szűz Máriának szentelt templom, ma leginkább rom

Valahavolt templom

Római fürdő, úgy tűnik, még feltárás alatt

Látogatás Sissinél (Szeptember 10.)

Nyilvánvalóan nem telhet el úgy korfui nyár, hogy ne menjünk el Achillionba, Sissi korfui kastélyába (bár vannak itt olyanok, akik több éve visszajárnak, és még nem voltak ott). Rendben, nem ez volt az első dolgunk, de azért elmentünk - én személy szerint Jeka, a Zolija és Vazul társaságában.

A busz tömve volt, köszönhető ez annak, hogy bőven akadnak még turisták, meg annak, hogy csak kétóránként jár busz Achillionba. Én két öregember közé préselődtem be, úgy-ahogy megkapaszkodtam, és a kb. félórás út alatt végig azért fohászkodtam, ismerve a görög vezetési stílust, hogy ne teperjem le egyik bácsikát se. Csodák csodája, sikerült.

A kastélyban elfogadták a diákomat, ezzel már csak egy euró további kedvezményre van szükségem, hogy visszajöjjön az ára (de úgyis több évig érvényes, valahol majd használom még, remélem). A bejáratnál mindenkiről fényképet készítettek, amit aztán meg is vehettünk volna, csupán 4 euróért- mondanom sem kell, kihagytuk a lehetőséget, inkább fényképeztük mi magunkat, teljesen ingyen. Meg persze minden mást is, rengeteg képet csináltunk, és valószínűleg több lesz belőlük ebben a bejegyzésben, mint szöveg - hiába írnám le, hogy úúúristen, milyen gyönyörű, nem fogjátok tudni, miért akartam azon nyomban beköltözni, amíg meg nem mutatom. Azt azért még hozzáteszem, hogy nem a szobáktól estem igazán hanyatt, hanem a lépcsőháztól, a terasztól, amit körbeállnak a múzsák, és a kerttől, a toronymagas pálmafákkal és Achilleusz nem sokkal kisebb szobrával.

Jöjjenek a képek, azok közül is azok, amik azt szemléltetik, milyen komolytalan uralkodói család lennénk mi négyen. A kastély ezeken is látszik, ha meg valaki nem elégedett, lapozzon fel egy útikönyvet, úgy sejtem, ezt a helyet mindenféle szögből, mindenféle fényviszonyban lefényképezték már előttünk :)

Én, a királylány

Klasszikus drámai jelenet

Vazul és a haverja, Platón

Én és a múzsám, Kalliopé

Vazul és az új barátnője

Zeusz Jekával beszéli meg a világ dolgait

Csoportkép Achilleusszal

Pasik

Csajok

Házastársi vita az istenek bevonásával. Jeka nem veszi túl komolyan a dolgot :)

Money, money, money (Szeptember 7.)

Az volt aznapra a terv, hogy Krisszel, Kingával és Mariával bemegyünk Corfu Townba, megiszunk egy kávét, aztán Kinga és Maria megy dolgozni, mi meg Krisszel elmegyünk a Bankjegymúzeumba, az után meg csináljuk, amit a közös dayoffjainkon szoktunk: tovább kóborlunk a városban, és megnézzük, ami az utunkba akad.

Nos, majdnem össze is jött.

A társaság először bővült egy taggal: Jekával, miután kiderült, hogy ő is csak estére megy dolgozni, és ráér. Busszal akartam bemenni elé, mondván, én most fel nem kelek olyan korán, hogy gyalogoljak, de annyira jó idő volt, hogy inkább gyorsabban összekaptam magam, és besétáltam. Ennek a hirtelen elhatározásomnak köszönhető, hogy épp akkor értem a kikötőhöz, amikor a hegyek mögül kibújt a nap. Már azért a pár percnyi gyönyörködésért megérte sietni.

Miután szereztünk péksüteményt reggelire (Jeka a sonkás-sajtos pitére esküszik, szerintem nincs jobb, mint egy bugatsa egy leheletnyi fahéjjal), visszamentünk a San Rocco térre, hogy megvárjuk a többieket. Krisz meg is érkezett, ám a tervektől eltérően egyedül. Mariának hamarabb be kellett mennie dolgozni, mert a Corcyrában (a másik Louis hotelben, ahol Maria dolgozik) sztrájkoltak a görögök, Kinga pedig nem érezte jól magát, és inkább otthon maradt. Így hát hármasban indultunk el a Listonba, ami talán Korfu leghíresebb és egészen biztosan a legnagyobb kávézója.

Nem is csoda, hogy híres, és minden képeslapon szerepel. Azon túl, hogy a város főterén áll, meseszép az oszlopsorával és a kandelábereivel, ne is beszélve a belsejéről, a teraszról a régi erődre nyílik a kilátás, a kávé isteni finom, a felszolgálók mind beszélnek angolul és még kedvesek is a tetejébe, sőt, az itteni szokástól eltérően egyenpólóban és -kötényben dolgoznak... ja, és galambok ülnek az asztalokon a menüt böngészve, amitől Miki bácsi valószínűleg szívrohamot kapna, és a betegségekről kezdene el mesélni, amiket a madarak terjeszthetnek. Miután azonban a görögök a hotelben lakó egerektől sem kaptak pánikrohamot, sőt, jót szórakoztak, és elnevezték őket Louis familynek (bár azért tettek ki egésrfogókat, és kipucolták a hűtőt), ez már igazán az ingerküszöböm alatt maradt.

Legalább másfél órát töltöttünk a kávénkkal, miközben Krisz nagy nehezen megszült két képeslapnyi szöveget. Sietve indultunk a múzeum keresésére, mivel tudtuk, hogy már csak nagyjából két óránk van zárásig. Nem volt szerencsénk, először sikerült rossz irányba mennünk, aztán kaptunk egy helytelen eligazítást, és végül egy másik bankban tudtuk meg, merre is kell mennünk tulajdonképpen. Amikor nagy nehezen odaértünk, egy elképesztően ráncos, elképesztően elegáns nő fogadott minket, és úgy mondta el a szövegét, mintha bekapcsoltak volna a fejében egy magnót. Nem gépiesen, vagy ilyesmi, csak érezhető volt, hogy betanult szöveget mond - ami mondjuk nem is csoda, valószínűleg j párszor előadta már az elmúlt 100-200 évben, amit a múzeumban töltött.

Görögország összes bankjegye között nekem nyilván nem is a pénzek maguk tetszettek, hanem a kézzel rajzolt vázlataik. A vázlat mondjuk nem a legjobb szó rájuk, tökéletesen kidolgozott rajzokról lévén szó, de hát ez állt a címkéjükön, nevezzük őket így. Amikor ezeket néztük, még nagyon körülöttünk ólálkodott a hölgyemény, úgyhogy nemigen mertem fényképezni, higgyétel el, szépek voltak.

Az időszakos kiállításról viszont, ami jobban érdekelt minket az állandónál, vannak képeim, ott már kellőképp magunkra maradtunk. Idén nyáron kiállítást nyitottak ókori pénzérmékből is, és ez már akkor is élményszámba ment volna, ha nem az ókomániás Jekával és a történelemrajongó Krisszel nézem meg. Így viszont teljesen tökéletes volt.
Végezetül íme a kedvenceim:

A nyulak és fácánok szigete (Szeptember 1.)

Nem a Margit-szigetről van szó, mivel még mindig külhonban "tengetem" napjaim, hanem Vidosról, egy Korfuhoz közeli, annál jóval kisebb szigetről, ahová a görög felszolgálóval, Dorával, Krisszel, Laurával és Vazullal látogattam el az ősz első napján. Mi persze semmit sem vettünk észre abból, hogy ősz van - az idő épp annyira alkalmas volt pancsolásra, mint addig.

Vidost nem a csilivili ólinklúzívosoknak találták ki, hanem azoknak, akik remekül el tudnak szórakozni jéghideg koktélok, pincérek és animátorok nélkül is, mindössze törölközőt, némi élelmet-itókát, egy pakli kártyát és egy búvárszemüveget magukkal hurcolva. Dora elmondása szerint a szigeten egész nyáron gyerekek táboroznak, korfuiak és Görögország más részeiről érkezettek is. A partot nem aranyszínű homok, hanem durva kavics borítja, felszereltsége néhány vécéfülkéből, öltözőkabinból és tusolóból áll, és senki sem szalad oda az emberhez, hogy megkérdezze, hozhat-e valamit inni. Ami az innivalót illeti, az ember maga sem mehet oda senkihez, azt issza, amit hozott magával, és kész.

És nekem épp ezért tetszett.

Meg sok minden másért is. Íme a lista:

A szigetet hajóval lehet megközelíteni, én pedig, mint minden jó gyerek, aki Verne-könyveken nőtt fel, imádom a hajókat (bár nem értek hozzájuk), és imádok hajókázni. A visszaút különösen nagy élmény volt, épp lemenőben volt a nap, egyik oldalon Vidos, a másikon Korfu, a hőmérséklet már elviselhető, a látvány mesébe illő... Nyilván éppen erről nincs képem, de lesz majd hasonló egy másik bejegyzésben, amit szándékom szerint ma szintén bepótlok. E bejegyzés képei egyébként egytől egyig Dorától származnak, mivel én elfelejtettem fényképezőgépet vinni.

Lányok a hajón: Dora, Krisz, én, Laura

A kilátás a partról hosszas sóhajtozásra késztette a csapatot, merthogy Korfut kívülről is érdemes nézegetni.

Az állatvilág cseppet sem zavartatja magát az emberek közelségétől, a nyulak és fácánok olyan természetességgel rohangálnak a strandolók között, hogy meg sem lepődtem volna, ha valamelyikük fürdőruhát húz, és a tengerbe veti magát. Olyan gyakran mutogattunk mindenfelé "nyusziiiiii"-t kiáltva, hogy a nap végére Dora is eltanulta tőlünk, és hasonlóképp üdvözölte a nagyfülűeket.

Volt az állatvilágnak egy kellemetlenebb csoportja is: a darazsak. Mindenhol ott voltak, ránk ültek, és hármunkat meg is csíptek minden különösebb ok nélkül. Allergiások tehát vagy kerüljék a helyet, vagy sok-sok kalciummal felszerelkezve jöjjenek...

Mi nem vagyunk ólinklúzívok, úgyhogy ennyi szépség meg a többiek társasága bőven elég volt, hogy jól érezzük magunkat :) A darázscsípések meg... egyikünk sem allergiás, úgyhogy katonadolog, már nem is látszik :)

Ázsiai művészek, korfui fotósok (Augusztus 28.)

Ide egy vendég javaslata nyomán jutottunk - amikor kiderült, hogy Krisz a turizmus mellett fotózást is tanul, a vendég javasolta neki, hogy nézze meg a Journey of Life című fotókiállítást a Korfui Ázsiai Művészetek Múzeumában (nem tudom, hivatalosan hogy fordítják, és lusta vagyok megkeresni, úgyhogy marad ez).

Ez volt a második hely, ahol elfogadták a nemzetközi diákomat, így összesen már 5 eurót spóroltam vele - ami még mindig elég siralmas ahhoz képest, hogy kb. 2500 Ft-ba került. Ráadásul eltartott egy ideig, mire a jegyárusító ember rájött, hogy nekem nem a kedvezményes 2 eurós jegy jár, ami a világ bármely tájáról érkezett diákoknak, hanem az európai diákok ingyenjegye, először ugyanis azt hitte, japán vagyok, aztán egy kollégája kellett ahhoz is, hogy felvilágosítsa: Magyarország Európában van.

Ha már ott voltunk, nyilván megnéztünk mindent, nem csak a fotókat, és a véleményünk minden egyes teremben különböző volt. Vazul előre közölte, hogy őt nem hatja meg az ázsiai művészet, de a szamuráj fegyverzet azért neki is szerzett pár kellemes percet. Én szeretem az ázsiai művészetet, viszont nem szeretem az indiait, túl brutális nekem - különösen így, hogy ott van mellette a kínai, a japán meg a tibeti, és mind sokkal-sokkal finomabb. Az idén kétszáz éves (lenne) Edward Lear korfui festményei közül Krisznek is, Vazulnak is kevés tetszett, mert nagyon sok volt közöttük a kicsit vázlatos, már-már befejezetlen, nekem viszont épp azok álltak közelebb a szívemhez, mert azokban valahogy jobban érezni az embert. A fotóknál Vazul és én alkottunk egységfrontot, mondván, itt aztán kevés igazán jó kép van, ellenben sok olyan, mintha mi készítettük volna csak úgy magunknak hétvégén, Krisz viszont fotóstanoncként sokkal jobban értékelte a dolgot. Íg aztán az egyetlen, amiben meg tudtunk egyezni, az volt, hogy megérte eljönni, mind találtunk valamit, ami elnyerte a tetszésünket. Fényképek nincsenek, mivel a múzeumokban nem szeretik a fényképészeket (kivéve azokat, akik épp kiállítanak), emlékül a prospektusok képei maradnak.

Az már kevésbé volt kellemes, hogy nekem aznap nem volt dayoffom, és a múzeumlátogatás után mennem kellett dolgozni hatvan fokban, főszezonban, de azért nem haltam bele...

Templomosok (augusztus 14. és 22.)

A 14-és héten egyetlen nap munka után kaptam meg a szabadnapjaimat. Ez ellen először háborogtam, nem szeretjük az ilyet, mert olyankor sok munkanap következik a szabadság után, meg hát ennyi pihenés után rossz visszamenni dolgozni. Aztán az az egy munkanap olyan keményre sikerült - sokan voltak vacsinál, Kostas beteg volt, és ez sokat rontott a helyzetünkön, ilyesmi -, hogy végül örültem, hogy másnap nem kell bemennem.

Az első napi fő attrakció az volt, hogy Krisszel felderítőútra indultunk itt, Alykesben, mert mindig elmászkálunk, de itt azt se tudtuk, mi van a négysávoson kívül. Ha nagy, színes, szagos, csillogós turistaattrakciókra vágytunk volna, azt mondanám: nincs itt a világon semmi, de ez azért nem igaz. A négysávos út, a négycsillagos hotel meg a buszmegálló nyüzsgése eltűnt, amint lekanyarodtunk a tengerrel ellenkező irányba, és egy csendes, imádnivaló mediterrán kisvárosba jutottunk meseszép házakkal, kis utcákkal, amikről elsőre nem is sejtettük, hová vezetnek, és nem egy esetben egy ház kapubejárójának bizonyultak, az utcán beszélgető emberekkel, templomba igyekvő töpörödött nénikékkel, akik, bár nyilvánvalóan idegenek vagyunk, ránk mosolyogtak, és szóltak hozzánk egy-egy kedves szót görögül, amit nemigen értettünk, de azért visszamosolyogtunk, mert a jó szándékot meg kell hálálni.

Felderítőutunk egyik célja egy templom megtalálása volt, amiről eddig is sejtettük, hogy a közelben van, mivel minden vasárnap reggel 8-kor kiharangozza az álmot a szemünkből. A kanyargós, lépcsős, zsákos utcákon tekeregve néha úgy tűnt, hiába látjuk mindenhonnan a tornyot, esélyünk sincs megtalálni, míg egy zsákutcában utánunk szólt egy néni, aki a háza előtt üldögélt. Először nem is gondoltuk, hogy hozzánk beszél, aztán a nemzetközi jelbeszédnek köszönhetően (na meg annak, hogy felismertem a néni szavai közt az ekleszia szót), megtudtuk, merre menjünk, nagy nehezen odataláltunk. Odabenn éppen zajlott a mise (ha a görögkatolikusoknál is így hívják, nem tudok én ezeken a dolgokon eligazodni), úgyhogy nem mentünk be, de határozott siker, hogy egyáltalán odataláltunk, aztán vissza. Fogalmam sincs, miért nem csináltam képet a templomról, talán majd egy másik alkalommal, vagy kérek egyet Krisztől, ha neki van...

A 22-e az egyetlen szabadnapom volt azon a héten - Pavlos mindenkitől elvett egyet (a lányoktól) vagy kettőt (a fiúktól), mert a főszezonban, amikor tele volt a hotel (ez olyan 730 embert jelentett), bőven volt munka mindenkinek. Ezt a 22-ét is Krisszel töltöttem, és úgy alakult, hogy szintén templomokban, ezúttal Alykes helyett Corfu Townban.
Azzal indítottunk, hogy megkerestük a Corfu Museum of Asian Arts névre hallgató múzeumot, ahová szombat délelőtt készültünk elmenni, arról a látogatásról majd egy másik bejegyzésben szólok, ha a net is engedi, hogy utolérjem magam. Ha már úgyis benn voltunk a városban, újra felfedezőútra indultunk, és kezdetnek meglátogattuk Szent Szpiridont az otthonában.

A Szent Szpiridon templom véletlenül sem valamelyik forgalmasabb utcán áll, minden oldalról kis sikátorok veszik körül, tömve természetesen bazárosokkal, úgyhogy az alykesi templomkeresésünkhöz hasonlóan itt is a tornyot követtük, már amikor láttuk. Íme a kedvenc sikátorunk, már nem messze a templomtól:

A templom, ahol a korfuiak védőszentje igyekszik békében nyugodni, egészen kicsi, de annyi nemesfém, főleg ezüst van benne, hogy az egy nagyobbacska templomba is elég lenne (nem is beszélve arról, hogy Szent Szpiridon adakozó kedvében sok szegény görög flótáson segíthetne). A hangulat nehéz és sötét, sötét a faburkolat, sötétek a freskók, a sötét függönyök összehúzva, csak az a sok nemesfém csillog, köztük a lámpások és gyertyatartók mellett nyilván a szent hatalmas ezüst szarkofágjával, aminek a tetején már elkopott a festett kép, annyit csókolgatták. Amíg ott voltunk, egy percig sem maradt magára a kis kamrában az oltártól jobbra, mindig volt valaki, aki kíváncsi volt rá vagy kérni akart tőle valamit - ilyen egy védőszent élete...
Fénykép nem sok született, az is csak úgy szégyellősen, mert elvileg nem lehet fényképezni, de annyi azért van, hogy meg tudjam mutatni, milyen egy igazi sötét, bűntudatkeltő templom. A szarkofágról egy sincs, azt végképp nem éreztem illendőnek, hogy ahol más a megoldást keresi élete problémáira, én nekiálljak turistáskodni. (Nem mellesleg épp akkor fájt annyira a csuklóm, hogy nem tudtam stabilan tartani a gépet, és egy csomó kép használhatatlan lett.)

Innen a székesegyház felé indultunk, de amilyen a mi szerencsénk a templomokkal ezen a nyáron, éppen zárva volt, úgyhogy csak kívülről tudom megmutatni.

Ettől kezdve nem volt határozott úticélunk, Szent Theodorát már véletlenül találtuk meg. Theodora bizánci császárné volt a kiírás szerint, és Szpiridonnal együtt menekítették maradványait a szigetre. Az ő tiszteletére épített templom alapvetően nem tér el Szpiridonétól, nagyjából ugyanakkora, és ugyanúgy tele van nemesfémmel - és mégis, sokkal világosabb, sokkal könnyedebb, szinte érezni, hogy itt egy nő nyugszik.

Végül, csak úgy kószálás közben felfedeztünk még egy utolsó templomot, de ebben nem volt nemesfém, nem voltak benne papok, hívők, nem nyugodott benne egyetlen szent sem, csak úgy ottfelejtették az óváros kellős közepén, egy ékszerbolt és egy kávézó mellett, ki tudja, hány éve már...