A kedvenc gyerek

Napok óta próbálok befejezni egy bejegyzést a melóról meg arról, hogy milyen remek hatszáz fokban grillezni, de elkezdeni is csak nyögvenyelősen sikerült, plusz a mai napom annál sokkal viccesebb, úgyhogy az általános meló-mese most elmarad, helyette következzék a mai munkanapom története - avagy a dicsekvés azzal, hogy engem bizony szeretnek a konyhán.

Nem túl lelkesen mentem be, mert kivételesen 8-kor kezdtem, és utálok korán kelni, meg mert a hidegkonyhára voltam beosztva, ami szerintem dögunalom a meleghez képest, meg még azért is, mert a délutános szakácsokkal jobban szeretek dolgozni. Rátett egy lapáttal a tény, hogy elszoktam már a reggelezéstől - úgy tűnik, beváltam délutános-melegkonyhásnak, Pavlos mindig úgy oszt be, ha épp nincs rám égető szükség valahol máshol. Nem is volt nagyon izgalmas a dolog, amíg a hidegkonyhán voltam, de sokat dobott a dolgon, hogy Valentina körbepuszilt a zöldséges hűtő előtt.

Reggeli után átküldtek Mariához a melegkonyhára, tőle is kaptam nagy cuppanós puszit. Ebédidőben ő leküldött mindannyiunk legrosszabb rémálmába, a pool barba, ól inklúzívék ott ebédelnek a medence mellett. Ott Pavlos, a séf, saját felséges séfkezeivel mutatta meg, hogyan is készül a gyrospita, a vendégek meg folyton mondogatták, hogy "very fine", meg hogy "lovely", úgyhogy rettentően elégedett voltam magammal, bár én csak belepakoltam a pitába a cuccot, aztán feltekertem ügyesen. Ja, mégsem, a zöldséget én daraboltam, de a (dobozos) tzatiki, a hús, és a (fagyasztott) pita már tényleg nem az én munkám gyümölcse volt...
Itt esett meg ismét, ami újabban egyre gyakran történik meg: görögnek néztek. A szállodában, a vendégektől még nem is olyan meglepő, mégiscsak Görögországban nyaralnak, de a múltkor a többieknek kijáró "hello" helyett nekem "ja szu"-val köszönt a boltos, az egyik felszolgáló meg messziről összetévesztett a szakács Evával.

A legviccesebb eset viszont csak az után következett, hogy bezártuk a poolt. Miközben épp a szennyes reszókat troliztam be a mosogatóba, Spiro utánam szólt, hogy ha végeztem, szóljak neki, majd mondja, mit csináljak. Mondtam neki, hogy ma hidegkonyhás vagyok, de csak annyit válaszolt, hogy az vagyok, amit ő mond. Már itt sejtettem, hogy ebből még balhé lesz, nemigen hittem, hogy a hidegkonyhás Merita örülni fog, ha faképnél hagyom. Nem is örült, rohanvást érkezett, amikor meglátta, hogy a krumplit szedem át lamarinból reszóba, ahelyett, hogy az ő keze alá dolgoznék. Ezt meghallotta Spiro, és ő is rohanvást érkezett, hogy megküzdjön Meritával. Jó darabig üvöltöttek egymással, miközben Merita próbált magával vonszolni, Pavlosra és a beosztásra hivatkozva, Spiro meg azzal próbálta meggyőzni, hogy ő mára csak egy gyakornokot kapott, ráadásul a hidegkonyhára jön délutánra Jani, mire Merita visszakiabált, hogy akkor hol van Jani, nincs is itt. (Igazából nem tudom, mindezt hogyan értettem meg, minthogy görögül veszekedtek, szinte ijesztő a dolog) Végül Spiro győzött, azt nem tudom, Pavlost kérdezték meg (úgy sejtem, erről is volt szó), vagy az döntötte el a kérdést, hogy megérkezett Jani. Végig küzdöttem, hogy ne nagyon vigyorogjak, de később kiakacghattam magam, Spiro is, Kostas is mókásnak találtam az ügyet, előbbi végül azt javasolta, az egyik kezemmel neki segítsek, a másikkal Meritának.

Hát így szeretnek engem a konyhán - vérre menő harcokat vívnak értem...

Molyok és egyéb állatfajták

Újabb dayoffos bejegyzés következik, ezúttal egy olyan napról, amit nagyon szerencsés véletleneknek (?) és némi szervezésnek köszönhetően sikerült összehozni. Molyos nap volt a tegnapi (moly.hu-s, azok kedvéért, akiknek a Moly neve nem mond semmit, de érdeklődnek), AgiVega és Maate nyaralása és az én szabadnapom remekül egybeesett, így el tudtunk menni együtt megnézni a Durrell-villát Kalamiban. Erről persze már biztos írtam valamit előzőleg, mert köze van ahhoz, hogy múlt héten megkerestem a buszállomást, de mindegy, kell a bevezető, tudjátok, hogy van ez.

Döbbenetes módon egyedül is megtaláltam az állomást, kellemes tengerparti séta, amit csak a kikötő lakói tudnak néha megzavarni - lakók alatt embereket és patkányokat is értek, ma egyikből sem bukkant fel zavaró példány. Mivel eddig még egyik molytárssal sem találkoztam, odaérve feltűnően olvasni kezdtem a Családom és egyéb állatfajtákat, gondoltam, az majd segít beazonosítani. Igazam is lett, úgy 10 perce olvasgathattam, amikor felbukkant AgiVega, és bemutatott vele nyaraló anyukájának. Miután Maate is megérkezett, felszálltunk a buszra, és már indulhattunk is, döbbenetes módon alig pár perces késéssel.
Itt muszáj megjegyeznem, hogy amilyen lerobbant a pályaudvar, olyan szépek a buszok, leginkább arra hasonlítanak, amivel hosszabb zenekari utakra szoktunk menni. Tiszta, buszhoz képest kényelmes, légkondis... és mindenhol megáll, ahol valaki buszjeggyel integet, vagy előrekiabál, hogy "hééééé, álljon meg, legyen szíves". Ezt a szabályt jobb lesz, ha megjegyzem, ugyanis a buszos térképen megállók nincsenek, csak az látszik, melyik busz milyen útvonalon közlekedik.
A buszút már maga felért egy kirándulással, de arról nincsenek képek, valószínűleg úgyse sikerültek volna jól, úgyhogy ugorjunk inkább arra a részre, hogy megérkezünk Kalamiba.

Maga Kalami "nem egy világváros", ahogy Maate fogalmazott, a tengerpartja viszont sokkal szebb, mint az, amit errefelé tengerpartnak neveznek.

A víz pedig valahogy így fest:

E mellett a víz mellett áll a Durellek hófehér villája, ahová, tudniillik, azért költöztek, hogy ne tudják fogadni egy rettenetes rokonukat. Az a fehér ház az, amelyik a legközelebb van a vízhez, és amelyiknek látszik a terasza:

 

A másik oldalról:

Az erkélynél, ha nagyon nézitek, látszik egy bagoly, ilyen állatfigurákkal van tele a ház látogatható része, az a tábla egy kicsit messzebb pedig Larry és Gerry, vagyis, ne legyek tiszteletlen, Lawrence és Gerald Durrell emlékáblája. A ház látogatható része alatt sajnos nem kell nagy területet érteni, a villa ugyanis nem emlékházként vagy múzeumként, hanem szállodaként és étteremként működik, így csak kívülről és a terasz (azaz az étterem) felől láthattuk, hiába reménykedtünk, hogy lesz valami kiállítás, bemehetünk egy-egy szobába, satöbbi, satöbbi. A bennem valahol jó mélyen elő közgazdász-hallgatóban fel is merült a kérdés, vajon kik vannak többen: azok a rajongók, akik szívesen adnának pár eurót, hogy megnézhessék a házat belülről, vagy azok, akik meg tudnak itt fizetni egy szobát, és vajon melyik jövedelmezőbb, de én nyilván kicsi vagyok ehhez, a tulajdonosok pedig minden bizonnyal végeztek mindenféle okos elemzéseket, azért gondolták úgy, hogy ez a megoldás jobb lesz...

Ettől még azt kell mondanom: fene a jó dolgát a Durrell-családnak, hogy ilyen helyen élhetett és veszekedhetett. Valószínűleg én is élvezném, ha az ablakom alatt már ott lenne a tenger, a teraszon kávézgatva pedig valami ilyesmit látnék...:

(És itt majd lesz még egy kép a három molyról, ha egyszer megkapom e-mailben AgiVegától).

AgiVegáéktól ekkor el kellett köszönnünk, siettek, hogy elérjék az utolsó buszt Paleokastritsára, mert hiába nagyon szépek a buszok, ha közben iszonyú ritkán járnak. Nemsokára azonban újra találkoztunk velük, még Kalami buszmegállójában, mert a kikötő nem nyújtott annyi látnivalót, hogy megérje két és fél órát várni a következő buszra. Csúnya persze nem volt az sem, íme, itt egy kép arról is (ez most egy sokképes bejegyzés lesz, úgy tűnik):

Kerkyrába/Corfutownba visszaérve tényleg elbúcsúztunk, mi pedig Maatéval mentünk tovább, először csak egy gyrososig, aztán egy újabb (ezúttal kék, azaz helyi) busszal Pelekasba, ott pedig fel a Császártrónra, II. Vilmos német császár kedvenc nézelődőhelyére. Neki, úgy tűnik, legalább olyan jó ízlése volt a kilátás terén, mint Durrelléknek a házválasztásban. Innen még messzebb ellátni, mint az erődből, és mivel a sziget túlsó oldalán van, a főváros csak afféle kis világos házhalomnak látszik.

Itt vagyok én is, a császárnő, háttérben a birodalmammal (hahaha):

Pelekasnál a strand is jónak tűnik, még kiderítem, szabadstrand vagy valamelyik szállodához tartozik, és ha szabad, elcsábítok valakit, hogy jöjjön el velem. Azt a másfél eurós helyi buszjegyet simán megéri, kár, hogy nem vittünk tegnap fürdőruhát.

 Mire mindezt végigjártuk, térdig lekopott a lábam, és olyan színem lett, hogy nem német császárnőnek, hanem inkább afrikai törzsfőnöknének tűntem, bár ezen halványított valamelyest, amikor letusoltam, és lekopott a kosz.

Pavlos olyan mesterien állította össze a beosztást, hogy holnap elvileg megint szabad vagyok, most csak kapkodom a fejem, mit csináljak... de majd kitalálok valamit, és persze a nagyvilággal is közlöm a döntésemet.

Nevek és dayoffok

Nem meglepő módon a görögöknek okoz némi fejtörést az én cseppet sem nemzetközi nevem, és mókásabbnál mókásabb megoldásokat találnak ki arra, hogyan is szólítsanak. Az alap, hogy s helyett sz-szel ejtik, na de ennél kreatívabbak is vannak. Christos és Spiro, két szakács, rendszeresen hozzátesz egy n-t, és Emensének hív, ami, állításuk szerint, a hús darabolásának egyik módját jelenti. Kicsit kevésbé brutális megoldást választott Valentina, a csak görögül beszélő, 45 éves, bűbájos mosogatós asszonyság, ő nemes egyszerűséggel keresett nekem egy görög nevet, és elnevezett Meneksének. Maria azon nyomban el is magyarázta, hogy a menekse egy szép kis virág, én meg utánanéztem, és arra jutottam, hogy árvácskát jelent.

A görög szavak ezen kívül is ragadnak rám szépen, a konyhán annyit karattyolnak görögül, és az angolul beszélők is annyi görög szót kevernek a mondataikba, hogy ha akarnám, se tudnám elkerülni, hogy megtanuljak ezt-azt. A tudásom egyelőre alapvető társalgási dolgokra, zöldségekre és konyhai eszközökre korlátozódik, de ez is több, mint a semmi :)

És akkor most következzenek az irigykedésre okot adó események: az első két szabadnapom története. Az alaptervem az volt, hogy mindenképp felderítem, honnan indulnak a távolsági buszok, mert jövő héten két mollyal megnézem a Durrell-villát Kalamiban, és gondoltam, nem árt előre tájékozódni kicsit. Ezt a tervemet első nap keresztülhúzta Kriszta (aki nem ugyanaz, mint Kriszti...) azzal, hogy lecsalt a tengerpartra. Nem sokkolom a világhálót a fürdőruhás képpel, ami arról készült, ahogy először a tengerbe léptem, higgyétek el anélkül, hogy megtörtént az eset. Még tengeri uborkával is találkoztam, meg is sértettem szegényt, mert azt hittem kavics, csak akkor jöttem rá, hogy nem az, amikor hozzáértem, és puha volt, meg sértetten arrébb ment egy kicsit a maga lassú uborka-módján. A pancsikolás újabb kérdést vetett fel az ólinklúzívokkal kapcsolatban: ugyan miért a medencében fürdenek (szinte mind!), ha tíz méterrel arrébb ott a tenger? Félnek szegény érzékeny lelkű tengeri uborkáktól, vagy a kis halacskáktól, akik úszkáltak körülöttünk? Ha már eljönnek Korfura, nem az lenne logikus, hogy ki se másszanak a tengerből (leszámítva azt, amikor kulturálódnak, de azt én már nem várom el senkitől)?

Másnap viszont már tényleg elindultam felderíteni a zöld buszok állomását, meg kellett találnom, nem volt mese. Ezúttal is Krisztával mentem, minthogy ezen a héten épp egyszerre voltunk dayoffosak, akarom mondani, szabadnaposok. Meg is találtuk az állomást, bár csak a sok busz miatt sejtettük, hogy jó helyen járunk. A turisták egyik kedvenc célpontjának a kellős közepén ugyanis így néz ki a bus station:

 Ehhez még képzeljetek hozzá két-három információs, jegyárudás, újságos bódét, és kész is van.

Mire megtaláltuk, rájöttünk, hogy közvetlenül mellette magaslik az újabbik (vagyis a kevésbé régi) velencei erőd, úgyhogy úgy döntöttünk, megnézzük azt is, ha már odáig elgyalogoltunk a mediterrán forróságban.

A belépő nem olcsó (3 euró), és sok minden nincs is odabenn (Krisztának kell igazat adnom, aki hiányolt valami kiállítást), de a magamfajta vármániásnak az ilyesmi (majdnem) minden pénzt megér, meg hát ott van a kilátás, amitől jó darabig szóhoz sem jutottunk, csak ültünk a padon, és próbáltuk elhinni, hogy van ilyen gyönyörű hely a világon. Szerencse, hogy a fényképezőgépem tud panorámaképet csinálni, így nagyjából meg tudom mutatni, mit láttunk az erőd legtetejéről.

Már nem day offos, de friss kaland a görög ügyintézés. Hétfőn elvittek minket bankszámlát intézni. Busszal mentünk, és az irodás Spirosnak el kellett mennie pénzt váltani, mert az automata papírpénzes része nem működött, és már jött a busz, amikor ő még dobálta befelé az aprót, de ez igazából nem hatott meg senkit - a sofőr várt egy kicsit, aztán leszállt segíteni, és csak akkor indult tovább, amikor már mindenki fenn volt és mindenki jegyét lekezelte. Meglepő módon még a külföldiek sem akartak minket meglincselni, a görögök végképp. Már értem, miért nincs közük a görög buszoknak a menetrendhez. A másik ok meg az lehet, ahogy errefelé közlekedek az emberek - úgy, ahogy nekik éppen jól esik.
A bank egy másik vicc, itt aztán nincsenek szigorú arculati kézikönyvek, vagy ha mégis, hát a kutyát se érdeklik. Szó szerint értve a kutyát, merthogy senkit sem zavart amikor valamelyik ügyfél kiskedvence bejött, mindenkihez odament simogatásért, aztán megcincálta a felmosót. A dolgozók mind különböző ruhában, se egyforma nyakkendő, se semmi (mondjuk nem is kínozták magukat nyakkendővel vagy ilyesmivel ebben a melegben), a polcokon ezerféle színű mappa, mintha mindig azt vennék meg, ami épp a legolcsóbb a papírboltban.
Nem tudhatjuk biztosan, mit írtunk ott alá, mivel csak Spiros tud görögül, de reméljük, nem a halálos ítéletünk volt az.

Olyan sokáig írtam ezt a bejegyzést, hogy holnap megint dayoff jön, és remélhetőleg arról egy újabb bejegyzés. Most viszont szaladok, mert mindjárt kezdődik a meló...

Költözés

Csabi volt szves lelőni a bejegyzés eredeti mondanivalóját: nem költözöm Gouviába. De azt nem írta le, milyen hihetetlen érvelő- és vitázótehetség kellett ahhoz, hogy ezt elérjem. A párbeszéd köztem és Yianis (a menedzser, aki a dolgaink nagy részét intézi) között a következőképpen zajlott (szó szerint idézem, mert kiváló a memóriám, akárki megmondhassa):

Yianis: When do you want to move to Gouvia?
Én: Do I have to go?
Yianis: You don't want?
Én: I'd rather stay if I can.
Yianis: Dakhszi. Ok.

Nem szó szerint, de legalább magyarul:

Yianis: Mikor akarsz Gouviába költözni?
Én: Muszáj mennem?
Yianis: Nem akarsz?
Én: Inkább maradnék, ha lehet.
Yianis: Dakhszi. Oké.

Így tehát maradok, viszont Krisztivel együtt átköltöztem (azaz én már átköltöztem, ő meg csak fél óra múlva végez a melóban, úgyhogy lehet, hogy nem is tud az egészről) a szomszéd szobába, ami sokkal nagyobb, mint az előző, van külön ágyunk (eddig franciaágyban aludtunk), éééééés még netünk is van, nem kell kiülnünk a varázsasztalhoz, ha nem akarunk szocializálódni. Érdekessé teszi a dolgot, hogy a belső szobánk mögött van egy terasz? udvar? ahova a miénken kívül még két szoba ajtaja nyílik, egész pontosan Vazuléké és Zsófiéké (Zsófi még eddig nem szerepelt, viszont itt lakik, animátorkodik a hotelben, és sokkal jobban szeretjük, mint szőröstalpú szobatársait). Majd beszélgetünk az ajtóban-ablakban, mint a vénasszonyok ;)

Ezen kívül nincsenek nagy események, még bulizni se voltam tegnap a többiekkel, mert ma még dolgoznom kellett 8-kor. Ma már mehetnék, holnap már day-offom van, azaz hogy szabadnapos vagyok, de ma meg nem megy senki más. C'est la vie, görögül még nem tudom.

***

Ui.: A kacsóim egész szépen gyógyulnak, talán nem is fognak már leszáradni. Tegnap Costasnak feltűnt az égett sebem, megkérdezte, mit csináltam vele, aztán azt mondta, ha legközelebb megégetem magam, tegyek rá először jeget (úgy egy percig), aztán sót, és oké lesz. Elképzeltem, hogy az mennyire fájhat, és biztos hülye fejet vágtam, mert kacarászott egy sort, és elmondta vagy kétszer-háromszor, hogy trust me. Szakács létére párszor már biztos megégette magát, még az is lehet, hogy tényleg működik a dolog :P

Ól inklúzív

A Louis hotelekben all inclusive ellátást kapnak a mélyen tisztelt vendégek, amiben biztos az is benne foglaltatik, hogy nyugodtan a személyzet idegeire mehetnek. Komolyan mondom, kezdem megérteni, miért mondják, hogy a vendéglátásban a vendég a legzavaróbb zavaró tényező. Folyton összekutyulják a szervizeszközöket, átpakolják őket másik kajába, némelyiket el is tüntetik, hogy meg se találjam többet. Vagy ott van a mai kedvenc: a nő, aki visszaejtette a tükörtojást, aztán mindent összekent a sárgájával, mire összekaparta valahogy, mi meg Jorgosszal takaríthattunk után (Jorgosszal reggeliztetek tegnap óta, mert újabban már reggel járok). És hogy mennyit esznek, úristen... mondjuk én csak azt látom, mennyit szednek ki, arról a felszolgálók tudnának beszámolni, mennyit esznek meg belőle... kéretik kommentelni, ha olvassák.

De nem csak ezért ól inklúzív a bejegyzés címe, hanem azért is, mert lesz benne mindenféle.

A melóról: most már kezdek benne tényleg lubickolni, lassacskán ráérzek a napi rutinra, megjegyezgetem a neveket, megtanulgatom, mi hol van, satöbbi, satöbbi. Ha így megy tovább, kiabálni is megtanulok, azt a csodát képzeljétek csak el!

A költözéssel kapcsolatban annyit tudunk, hogy Zoli egy kis csellel már átkuncsorogta magát, plusz Yianis szerint nekem kéne még mennem, mert én kitchen staff lévén nem dolgozom osztott műszakban, mint a felszolgálók, így aztán nekem nem lenne gáz a buszozás. Úgy viszont, hogy a többiek (mármint Kriszti, Vazul meg Csabi) nem jönnek, nem sok kedvem van az egészhez, mert ezzel úgysem leszünk előrébb, meg hát amúgy nem rossz ám itt. Alig reménykedem, de azért még megpróbálom meggyőzni Yianist, hogy ne küldjön el innen (vajon ha sírva fakadok, az segít?).

Lezárva az ól inklúzív vegyes felvágottat, az élet még mindig szép Korfun, és reméljük, nem is fog elromlani mostanában.

Kezekről és görögökről

Kezdetben csak az általam nemzeti sportnak titulált görög bigyókról akartam írni, de közben arra jutottam, a valós kép kedvéért (és mert sokan arra is kíváncsiak, én egyben vagyok-e), meg kell említenem, hogy két nap alatt lazán taccsra vágtam mindkét kezem, pedig családom és Jeka a megmondhatója, hogy nem szoktam magam se megégetni, se feldarabolni. Úgy tűnik, ennek vége, ahogy a nagymamáim által bálványozott puha kezeimnek is, ha így folytatom. A melegítőpultos incidensre már utaltam az előző bejegyzésben, azóta viszont történt más is: először levágtam a körmöt a bal hüvelykujjamról (az ujjam még megvan, hál' istennek), rögtön az után, hogy Christos megmutatta, hogyan tartsam az ujjaimat a biztonságosabb paradicsomdarabolás érdekében; aztán brutálisan beszakadt egy másik körmöm, ami minden bizonnyal feledhetetlen élménnyé teszi majd az elkövetkezendő napok munkavégzését.

Ennyit a fájdalmaimról, jöjjenek a görög nemzeti sportok.

1. Olvashattuk már Durrellnél is, hogy a görögök a vécépapírt nem húzzák le a csatornarendszer ilyen-olyan gyengeségei miatt... nos, ez azóta sem oldódott meg.

2. Miközben nálunk és tőlünk nyugatra egyfolytában hozzák a "nemdohányzók védelméről" szóló szabályokat, a görögöket nem zavarja senki tüdeje, ott dohányoznak, ahol rájuk jön - mindezt legálisan. Nálunk, gondolom, nem semmi büntetést kapna, aki a személyzeti étkezdében vagy az öltözőben rágyújt, nos, ez itt teljesen normális, ráadásul úgy tűnik, a görögök 99,9%-a dohányzik.

3. Ha erre járnátok, ne ijedjetek meg, ha valaki rátok kacsint, ez is afféle nemzeti sportnak tűnik. Először a menedzser kacsintgatott ránk, aztán az egyik Costas rám, amikor megismerkedtünk, akkor még azt gondoltam, nézd már, ki ne kezdjen velem, nem akarok én itt pasizni. Aztán némelyik mosogatós asszonyság is kacsingatott, úgyhogy megnyugodtam, nincs ennek semmi célja, csak amolyan bónusz a barátságos mosoly mellé. Vagy olyan jó csaj vagyok, hogy még a negyvenes-ötvenes nőknek is bejövök.

4. Kiabálás. A görögök egyszerűen képtelenek halkan beszélni, csak úgy zeng a konyha egész nap, és néha azt se tudni, most épp egymásnak estek, vagy csak megbeszélik, ki főzze a húsgombócot.

5. A HACCP figyelmen kívül hagyása, ha úgy kényelmesebb, és nem látja valami nagyfőnök. Szép példa erre, hogy már ténykedésem első óráiban megkaptam az utasítást: ha nem találok tiszta fedőt (kapaki), hozzak a hűtőből. Vagy az, amikor tegnap az F&B menedzser a műszak végén látta, hogy a Spirótól kapott spenótos canellonit eszegetem, rám szólt, hogy ne ácsorogjak már, üljek fel a munkaasztalra. Úgyhogy amíg a felszolgálók evőeszközt válogattak, Sophia mamáék pedig mosogattak, én ücsörögtem az asztalon, és ettem. Vazul meg is jegyezte, hogy örökké csak enni lát, mert azt is látta, amikor a szintén Spirótól kapott epermousse-t eszegettem. De szoktam dolgozni is, becsszó, ezt bánja az összes kezem :D

Lassan mennem kell ebédelni, aztán meg dolgozni, úgyhogy csókpuszi mindenkinek, gondoljatok szeretettel szegény körmeimre, amik már sosem lesznek a régiek...

Egy plátói szerelem beteljesedése

Halihó,
Kalimera, Kaliszpera, ki mikor olvassa!

Lássátok feleim, itt az első bejegyzésem Korfuról.
A huszonórás buszút sosem volt kellemes, de egy OFZÉ-snak meg se kottyan az ilyesmi, akkor se, ha a rossz bal lába kiakad attól, hogy nem tudja hova tenni. Legnagyobb megdöbbenésemre még aludtam is vagy öt órát, úgyhogy azt kell mondjam, igazán fejlődőképes vagyok.

Amúgy is úgy tűnik, megérték a hányattatások, lábfájás, ácsorgás a makedón határon (a görögök amúgy nem mondják, hogy Macedónia, helyette Skopjénak hívják), mert végre találkozhattam eddig plátói szerelmemmel, Korfuval. Mivel Durrel nyomán szerettem bele, akaratlanul is mindent a Családom és egyéb állatfajtákhoz hasonlítok, és azt kell mondjam, minden épp olyan, mint ahogy ő leírta. Leszálltunk a kompról, kiabáltak a taxisok, bár esetünkben nem azért, hogy klienst fogjanak (nyilvánvaló volt, hogy mindükre szükség van a rengeteg emberhez és azok rengeteg cuccához), hanem hogy elosszanak minket a szerint, ki melyik hotelbe megy, röpködtek a sirályok, sütött a nap, zajlott az élet a kikötőben.

Korfu és én, még a kompról

Onnan a hoteleinkbe vittek minket, mármint azokba, ahol dolgozni fogunk, hogy megnézzük, mi a helyzet, megtudjuk, mikor lesz vacsi, ilyesmi. Akkor találkoztunk először Yianis nevű menedzserünkkel, akinek legfőbb ismertetőjele, hogy mindig várni kell rá, bizonyára, mert tele van melóval, meg ilyesmi, de az is lehet, hogy csak kicsit kényelmes, mint a mediterrán férfiak állítólag. Onnan meg hoztak minket a szállásunkra, amire igazán nem panaszkodhatunk, tudunk főzni, ha megunjuk a szállodai kosztot, van meleg víz, még wifi is, ha az istenek is úgy akarják, és a megfelelő varászasztal megfelelő oldalára ülünk. Ennek ellenére lehet, hogy költözünk, mert itt csak hatan vagyunk, mindenki más egy másik helyen lakik, ahova kicsit drága elbuszozni. De ez még alakul, maradjunk a tényeknél, jelenleg itt lakunk:

A mai napomról már nem tudok képekkel szolgálni, délután már dolgoztam a konyhán, és szerintem többet csináltam ez alatt az egy nap alatt, mint a két hét konyhai gyakorlat alatt a Campusban. Voltam kirakatban is,én cserélgettem a reszókat, iz. badellákat (nem vendéglátósoknak: azokat a nagy, szögletes fém cuccokat, amiknek sose gondolkoztatok még a nevén, pláne nem görögül) a melegítőpultban, a szakács Spiro szerint ügyesen, merthogy sose fogyott el a kaja. Igen, az is igaz, hogy Korfun mindenki Spiro, ez alól kivételt csak a Costasok jelentenek, plusz Yianis meg Pavlos, a séf. Ami a Spirokat és Costasokat illeti: előbbiből kettővel, utóbbiból hárommal találkoztam másfél nap alatt. Mi lesz itt még őszig...?

Akik recepteket kértek, azoknak üzenem, hogy igyekszem, de ma nem sokat láttam abból, hogy hogy készült a kaja, mert mire én fél 2-kor bementem dolgozni, a nagy része már készen volt, ami meg nem, abból én csak apróbb feladatokat kaptam, mint mondjuk hat kiló körte feldarabolása. Egy tanácsot azért adhatok: ne nyomjátok oda a kezeteket a melegítőpult tetejéhez, mert az fáj. Ha már itt tartunk, a kaja néha fura magyart szemmel, de attól még finom, nyilván a görög saláta a legjobb igazi fetával, de az a tengeri herkentyűs bigyó se volt rossz, amit ma kaptunk ebédre.

Kalandjaim itt egyelőre véget érnek, elküldöm ezt a bejegyzést, mielőtt a wifi istene úgy dönt, nem részesít tovább kegyeiben. Üdv mindenkinek, ha valaki kérdezné, mondjátok meg, hogy egyben vagyok :)

Ui.: További beszámolókért keressétek Vazult a vazulmennigorogbe.blogspot.com-on :)