Most nem morgok, becsszó

Te pillanatnyilag nem vagy számomra más, mint egy ugyanolyan kisfiú, mint a többi száz meg százezer. És szükségem sincs rád. Ahogyan neked sincs énrám. Számodra én is csak ugyanolyan róka vagyok, mint a többi száz meg százezer. De ha megszelídítesz, szükségünk lesz egymásra. Egyetlen leszel számomra a világon. És én is egyetlen leszek a te számodra… (…)
Ha azt akarod, hogy barátod legyen, szelídíts meg engem. (…)
Sok-sok türelem kell hozzá. (…)
Jobb lett volna, ha ugyanabban az időben jössz – mondta a róka. – Ha például délután négykor érkezel majd, én már háromkor elkezdek örülni. Minél előrébb halad az idő, annál boldogabb leszek. Négykor már tele leszek izgalommal és aggodalommal; fölfedezem, milyen drága kincs a boldogság. De ha csak, akármikor jössz, sosem fogom tudni, hány órára öltöztessem díszbe a szívemet…

Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg

Egy dal többet mond minden szónál

Az alant hallgatható szám a mai napom tökéletes aláfestése, de túl könnyű megtalálni ezt a blogot ahhoz, hogy pontosabbat mondjak. Úgyhogy olyan leszek, mint a fészbúkos libák, akik kiírják, hogy összedőlt az életük, aztán nem hajlandóak elárulni, mitől (letört a körmük). Tessék csak hallgatni, elég lesz az is.
(Lehet, hogy ideje lenne elvonulnom egy idegszanatóriumba. Mióta megint blogolok, egyfolytában morgok)

A menzareformról szólván

Az úgy kezdődött, hogy volt egy bácsi, na jó, nem is bácsi, inkább fiatalember, van is még egyébként, úgy hívják, Jamie Oliver. Indított egy Food Revolution nevű mozgalmat, ami azóta elég nagyra nőtt, és nekem megtetszett, és így a menzai kaja lett a szakdogatémám. Megnéztem Jamie tévésorozatát, dühöngtem egy sort az idióta amerikaiakon. Olvasgattam a skót Martha menzablogját, azon is morgolódtam néha, de az sokkal jobb volt, ráadásul aranyos. Olvastam komoly európai jelentéseket, statisztikákat, ilyesmiket, nagyon büszke voltam magamra, hogy még mindig rémlik valami abból a két félévnyi statisztikából, és többé-kevésbé még értem is, amit olvasok.
Eddig is zizegett már a biztosíték, de ma teljesen kiment, amikor Buday Péter menzareformjára gondolva rágugliztam a "menzareform" szóra, és elolvastam pár okos cikket. Már a cikkekben is voltak izgi, spanyolviasz-gyanús dolgok, pl. az, hogy a helyben termelt zöldség finomabb és táplálóbb, mint az import (ennek a felfedezéséhez az ÁNTSZ kellett ám), de az okos kommentelők jelentették a csúcsot. Csak a kedvenceim, persze név és minden nélkül:

1. Miért esszük harminc éve ugyanazt az iskolai menzákon?
Nem volt sok komment, a cikk viszont rettentő érdekes.

A budapest sertésragut azok közé a kaják közé sorolják, amiről senki nem tudja, mi, hát megsúgom, a lényeg az, hogy máj és borsó van benne.

"A közétkeztetésben részt vevő cégek szerint prózai okai vannak, hogy egy-egy étel miért ragadt értizedekig az étlapon: a gyerekek szeretik őket, a magyar ízlésvilágot pedig nehéz megkerülni."
Tegye fel a kezét, aki minden egyes nap lelkesen ment be a menzára, azon imádkozva, hogy jaaaaj, csak megint finomfőzelék legyen, vagy ha nem az, legalább mócsingos tarhonya...

"Példaként a paradicsomlevest hozta fel, amelyet ha olaszos módon, tehát friss paradicsomból, bazsalikommal készítene a cég, nem biztos, hogy ízlene a diákoknak."
Nem biztos, nem biztos, de akár meg is próbálhatnánk. Akár. Mert hogy ugye az is előfordulhat, hogy ízlik nekik. De hát akkor kénytelenek lennének friss paradicsomból főzni, az meg olyan megterhelő...

2. Halál a bundás mackóra
Maga a cikk csak arról szól, hogy elkezdenek reformálni, itt a kommentek az igazán izgalmasak :P Őszinte leszek, vannak köztük értelmesek is, de ez most egy dühöngős poszt. Ha nem ide írnám le a véleményemet, hanem a cikkekhez, könnyen lehet, hogy soha többé nem engednének hozzászólni az Origón.

"Nem tudom ki volt az az "agyament" aki szétverte a hazai mezőgazdaságot?"
Szép példája annak, hogy ha az ember elég hangosan kiabál, nem fontos, hogy a hozzászólása érintse a cikk témáját.

"Szóval meg van a világ őrülve! Azért, mert a Jamie Oliver nem eszik főzeléket, mi még ehetünk, nem?"
Először is, szerintem Jamie Olivernek semmi baja a főzelékkel, bár az tény, hogy ő angol lévén mást ért főzelék alatt (náluk nincs rántás). Másodszor, senki nem mondta, hogy nem lehet főzeléket enni, csupán arról volt szó, hogy nem lenne baj, ha a liszt mellett egy kis igazi zöldség is akadna benne.

"És akik tudják a harminc évvel ezelőtti menűt, nem azon nőttek fel???? Nem attól lettek ennyire okosak??????????????????? Hogy is van ez???"
Újabb jellegzetes reakció. Csupán két viszonylag fontos tényt hagy figyelmen kívül. Egy: attól, hogy harminc éve is ezt ették, még nem biztos, hogy jó a kaja. Sőt, akár úgy is felfoghatnánk a dolgot, hogy már harminc évvel ezelőtt is rossz volt, csak hát megették, mert hat évesek voltak, még nem dolgoztak az ÁNTSZ-nél, és nem nagyon tudtak mit csinálni. Kettő: a menü rövid ü-vel írandó.


"Aki a régi jó Magyar ételekre ilyet mond, ha ANTSZ ha nem
/ paradicsom leves, krumpli főzelék, kelkáposzta, Tök, /
az az emeber nem ért semmihez, az hülye! Gyermek ellnes! Egészség ellnes."
Akkor már inkább a menűűűűűű, mint ez a helyesírás... De a lényeg, hogy a jó magyar ételekre senki nem mondott semmit, csak arra a változatra, amivel a menzán tömik a gyereket. Egy szót nem szólna senki, ha jó magyar ételeket kapnának, oké, mondjuk kicsit több nyers zöldséggel-gyümölccsel.

Erre jutottam ma a szakdogával: jól felhúztam magam kedves embertársaim korlátoltságán. De majd alszom rá egyet, és a mérgemet átfordítom motivációba, és olyan szakdogát írok, hogy összeomlik a menzarendszer, és engem kérnek fel az újjáépítésére. Ámen.

Régi-új

Na igen, megint ellustultam a hazatérésünk után, legalábbis ami a blogolást illeti. De képzeljétek csak el a sokkot: négy hónapnyi nyár (amikor hazajöttünk,ott  még nem volt ősz), hegy, tenger - aztán egy buszon ülve, elgémberedve arra ébredni, hogy minden lapos és sárga, és éjszaka megfagyni, mert 7 fok van Szerbiában, és csak egy-egy pulóverrel készültünk. Le is betegedtem nemsokára, túl nagy volt a klímaváltozás.

Azóta meg nem valami érdekes az életem: küzdök a szakdogával, németezgetek, és ha minden igaz, nemsokára elkezdek egy szakácssulit, mert rájöttem, hogy tetszik ez a dolog, és mert nem árt, ha van az embernek valami gyakorlatias tudása is. Szóval, valahol a régi életembe tértem vissza, de mégsem ugyanaz, nem kell pélsául suliba járnom, csak ha konzultálni megyek, vagy van valami szakkolis cucc, amin ott kell lennem. Ja meg csipkeékszereket gyártok, hátha valaki megveszi őket. ITT lehet nézelődni.

Unaloműzés gyanánt kaptok egy kis Jamie Olivert, mert nyilván meg kellett néznem a Food Revolution sorozatot a szakdogámhoz :P

Ősz Korfun

Beleléptünk az utolsó hétbe, amit itt töltök, és mivel pénteken dolgoztam utoljára, most már minden a last minute kiruccanásokról és az úti készülődésről szól.

Azt hihetnénk, ilyenkor már a kutya nem jön Korfura, pontosabban csak kulturált turisták, akiket a Szent Szpiridon templom jobban érdekel, mint a tengerpart, de ez nagy csacskaságnak bizonyult, már csak azért is, mert még mindig tökéletes az idő a pancsoláshoz. A szeptember elejére jellemző kevéske vendég, kis kajaadogok és másfél-két órás délutáni szünetek ideje szeptember közepére lejárt, és most megint annyian vannak a hotelben, mint júniusban, amikor idejöttünk. Nincs tele, de azért van mit csinálni. Csak a vendégsereg összetétele változott meg - nyáron tele voltunk nagy angol családokkal, sok gyerekkel, most meg, mióta elkezdődött az iskola, leginkább idős franciák és picigyerekes házaspárok jönnek. A kicsikkel nincs is semmi baj, minden nap összehaverkodtunk egy párral, az idős franciák viszont az őrületbe kergetik a konyhásokat és az éttermeseket egyaránt, leginkább azzal, hogy nem hajlandóak semmilyen idegen nyelvvel próbálkozni, viszont egyértelműnek veszik, hogy mi tudunk fraciául, úgyhogy a legtöbb még csak activityzni se hajlandó, hogy megértesse magát.

Tegnap hazament az itteni magyarok tetemes része, csak páran maradtunk, különböző indokokkal: Vazul és én azért, hogy biztosak lehessünk benne, hogy szabadok vagyunk, amikorra a jegyünk szól, továbbá abban, hogy megkaptuk a pénzünket; Zoli, Zsófi és Lya azért, mert még dolgoznak, Krisz meg azért, mert hétfőn repül. A két román animátor a kutyát nem érdekli, csak a levegőt rontják. Nyilván az összes görög azt hitte, én is ma megyek, többen már el is búcsúztak tőlem, bár Stefanos az egyetlen, aki többszöri elmondás után sem fogta fel, hogy maradok még egy hetet.

Az érzéseim vegyesek a hazamenetellel kapcsolatban, sőt, ez az érzelmi hullámvasút egész hasonló ahhoz, amin a kiutazásunk előtt ültem. Mennék is, maradnék is - de azért nyilván hazamegyek, és örülni fogok neki :)

Kanoni

Hétfőn-kedden én voltam az egyetlen gyakornok a konyhán, előfordul ilyesmi, mióta ketten hazamentek. Nem kibírhatatlan amúgy a dolog, mert már alig 300-an vannak a hotelben, de Spiro kellemesen le tudja fárasztani embert, márpedig mind a két napot vele töltöttem. Mivel teljesen lestrapáltnak éreztem magam, és a lábam is le akart szakadni, logikus lett volna, hogy itthon maradok, délig alszom, aztán feltett lábbal olvasom Madici Katalin vallomásait (ne adj' Isten, blogbejegyzéseket pótlok). Erre mit tettem én? Felkeltem korán, hogy találkozzam Jekával és Zolival, és elmenjünk Kanoniba. És nem bántam meg, merthogy Kanoni előkelő helyet foglal el képzeletbeli, "A világ legszebb helyei" című toplistámon. Szépsége mindössze abból ered, hogy bármerre nézünk, ott a tenger, ami itt valahogy még szebb és még végtelenebbnek tűnik, mint máshol. Ilyen helyeket látva szoktam rádöbbenni, hogy bár hiányoznak az otthoni emberek, hiányzik továbbá a magyar konyha, egy normális saját konyha, az ágyam, a könyvtáram, a mosógép és a gyors internet, félig meg fog szakadni a szívem, amikor majd október 6-án hazamegyek. Mondtam én már az elején, hogy szerelmes vagyok Korfuba - nos, ez azóta sem múlt el.

Ha már ott voltunk, egyértelmű, hogy áthajóztunk az Egér-szigetre is. Maga a hajóút sajnos egész rövidke, sokkal rövidebb, mint mondjuk Vidosra, de hát mit csináljunk, ha ilyen kicsi a távolság?
A szigeten egy takaros kis templom az egyetlen látnivaló - a kilátáson kívül. Jeka úgy fogalmazott, hogy olyan, mintha a világ végén állnánk, és innen már csak leesni lehetne.

Lelkes turistákként nem elégedtünk meg ennyivel, Kanoni történelmi emlékeit is látni akartuk, és becsületesen le is gyalogoltunk egy fél maratont (a lábfájásom szerint legalábbis annyit), hogy lássunk még néhány ősrégi templomot, egy őrtornyot és egy római fürdőt. Az Artemisz-templom okozott némi csalódást, arra számítottunk, több maradt belőle, mint néhány kő, ami éppen csak az egykori épület körvonalait jelzi.

Kolostor. Máig laknak benne, és olyan kis barátságos, hogy szinte kedvem támadt oda költözni.

Szent Theodor templom

Az Artemisz-templom... vagyis ami maradt belőle

Előbb vártorony, később Szűz Máriának szentelt templom, ma leginkább rom

Valahavolt templom

Római fürdő, úgy tűnik, még feltárás alatt

Látogatás Sissinél (Szeptember 10.)

Nyilvánvalóan nem telhet el úgy korfui nyár, hogy ne menjünk el Achillionba, Sissi korfui kastélyába (bár vannak itt olyanok, akik több éve visszajárnak, és még nem voltak ott). Rendben, nem ez volt az első dolgunk, de azért elmentünk - én személy szerint Jeka, a Zolija és Vazul társaságában.

A busz tömve volt, köszönhető ez annak, hogy bőven akadnak még turisták, meg annak, hogy csak kétóránként jár busz Achillionba. Én két öregember közé préselődtem be, úgy-ahogy megkapaszkodtam, és a kb. félórás út alatt végig azért fohászkodtam, ismerve a görög vezetési stílust, hogy ne teperjem le egyik bácsikát se. Csodák csodája, sikerült.

A kastélyban elfogadták a diákomat, ezzel már csak egy euró további kedvezményre van szükségem, hogy visszajöjjön az ára (de úgyis több évig érvényes, valahol majd használom még, remélem). A bejáratnál mindenkiről fényképet készítettek, amit aztán meg is vehettünk volna, csupán 4 euróért- mondanom sem kell, kihagytuk a lehetőséget, inkább fényképeztük mi magunkat, teljesen ingyen. Meg persze minden mást is, rengeteg képet csináltunk, és valószínűleg több lesz belőlük ebben a bejegyzésben, mint szöveg - hiába írnám le, hogy úúúristen, milyen gyönyörű, nem fogjátok tudni, miért akartam azon nyomban beköltözni, amíg meg nem mutatom. Azt azért még hozzáteszem, hogy nem a szobáktól estem igazán hanyatt, hanem a lépcsőháztól, a terasztól, amit körbeállnak a múzsák, és a kerttől, a toronymagas pálmafákkal és Achilleusz nem sokkal kisebb szobrával.

Jöjjenek a képek, azok közül is azok, amik azt szemléltetik, milyen komolytalan uralkodói család lennénk mi négyen. A kastély ezeken is látszik, ha meg valaki nem elégedett, lapozzon fel egy útikönyvet, úgy sejtem, ezt a helyet mindenféle szögből, mindenféle fényviszonyban lefényképezték már előttünk :)

Én, a királylány

Klasszikus drámai jelenet

Vazul és a haverja, Platón

Én és a múzsám, Kalliopé

Vazul és az új barátnője

Zeusz Jekával beszéli meg a világ dolgait

Csoportkép Achilleusszal

Pasik

Csajok

Házastársi vita az istenek bevonásával. Jeka nem veszi túl komolyan a dolgot :)

Money, money, money (Szeptember 7.)

Az volt aznapra a terv, hogy Krisszel, Kingával és Mariával bemegyünk Corfu Townba, megiszunk egy kávét, aztán Kinga és Maria megy dolgozni, mi meg Krisszel elmegyünk a Bankjegymúzeumba, az után meg csináljuk, amit a közös dayoffjainkon szoktunk: tovább kóborlunk a városban, és megnézzük, ami az utunkba akad.

Nos, majdnem össze is jött.

A társaság először bővült egy taggal: Jekával, miután kiderült, hogy ő is csak estére megy dolgozni, és ráér. Busszal akartam bemenni elé, mondván, én most fel nem kelek olyan korán, hogy gyalogoljak, de annyira jó idő volt, hogy inkább gyorsabban összekaptam magam, és besétáltam. Ennek a hirtelen elhatározásomnak köszönhető, hogy épp akkor értem a kikötőhöz, amikor a hegyek mögül kibújt a nap. Már azért a pár percnyi gyönyörködésért megérte sietni.

Miután szereztünk péksüteményt reggelire (Jeka a sonkás-sajtos pitére esküszik, szerintem nincs jobb, mint egy bugatsa egy leheletnyi fahéjjal), visszamentünk a San Rocco térre, hogy megvárjuk a többieket. Krisz meg is érkezett, ám a tervektől eltérően egyedül. Mariának hamarabb be kellett mennie dolgozni, mert a Corcyrában (a másik Louis hotelben, ahol Maria dolgozik) sztrájkoltak a görögök, Kinga pedig nem érezte jól magát, és inkább otthon maradt. Így hát hármasban indultunk el a Listonba, ami talán Korfu leghíresebb és egészen biztosan a legnagyobb kávézója.

Nem is csoda, hogy híres, és minden képeslapon szerepel. Azon túl, hogy a város főterén áll, meseszép az oszlopsorával és a kandelábereivel, ne is beszélve a belsejéről, a teraszról a régi erődre nyílik a kilátás, a kávé isteni finom, a felszolgálók mind beszélnek angolul és még kedvesek is a tetejébe, sőt, az itteni szokástól eltérően egyenpólóban és -kötényben dolgoznak... ja, és galambok ülnek az asztalokon a menüt böngészve, amitől Miki bácsi valószínűleg szívrohamot kapna, és a betegségekről kezdene el mesélni, amiket a madarak terjeszthetnek. Miután azonban a görögök a hotelben lakó egerektől sem kaptak pánikrohamot, sőt, jót szórakoztak, és elnevezték őket Louis familynek (bár azért tettek ki egésrfogókat, és kipucolták a hűtőt), ez már igazán az ingerküszöböm alatt maradt.

Legalább másfél órát töltöttünk a kávénkkal, miközben Krisz nagy nehezen megszült két képeslapnyi szöveget. Sietve indultunk a múzeum keresésére, mivel tudtuk, hogy már csak nagyjából két óránk van zárásig. Nem volt szerencsénk, először sikerült rossz irányba mennünk, aztán kaptunk egy helytelen eligazítást, és végül egy másik bankban tudtuk meg, merre is kell mennünk tulajdonképpen. Amikor nagy nehezen odaértünk, egy elképesztően ráncos, elképesztően elegáns nő fogadott minket, és úgy mondta el a szövegét, mintha bekapcsoltak volna a fejében egy magnót. Nem gépiesen, vagy ilyesmi, csak érezhető volt, hogy betanult szöveget mond - ami mondjuk nem is csoda, valószínűleg j párszor előadta már az elmúlt 100-200 évben, amit a múzeumban töltött.

Görögország összes bankjegye között nekem nyilván nem is a pénzek maguk tetszettek, hanem a kézzel rajzolt vázlataik. A vázlat mondjuk nem a legjobb szó rájuk, tökéletesen kidolgozott rajzokról lévén szó, de hát ez állt a címkéjükön, nevezzük őket így. Amikor ezeket néztük, még nagyon körülöttünk ólálkodott a hölgyemény, úgyhogy nemigen mertem fényképezni, higgyétel el, szépek voltak.

Az időszakos kiállításról viszont, ami jobban érdekelt minket az állandónál, vannak képeim, ott már kellőképp magunkra maradtunk. Idén nyáron kiállítást nyitottak ókori pénzérmékből is, és ez már akkor is élményszámba ment volna, ha nem az ókomániás Jekával és a történelemrajongó Krisszel nézem meg. Így viszont teljesen tökéletes volt.
Végezetül íme a kedvenceim:

A nyulak és fácánok szigete (Szeptember 1.)

Nem a Margit-szigetről van szó, mivel még mindig külhonban "tengetem" napjaim, hanem Vidosról, egy Korfuhoz közeli, annál jóval kisebb szigetről, ahová a görög felszolgálóval, Dorával, Krisszel, Laurával és Vazullal látogattam el az ősz első napján. Mi persze semmit sem vettünk észre abból, hogy ősz van - az idő épp annyira alkalmas volt pancsolásra, mint addig.

Vidost nem a csilivili ólinklúzívosoknak találták ki, hanem azoknak, akik remekül el tudnak szórakozni jéghideg koktélok, pincérek és animátorok nélkül is, mindössze törölközőt, némi élelmet-itókát, egy pakli kártyát és egy búvárszemüveget magukkal hurcolva. Dora elmondása szerint a szigeten egész nyáron gyerekek táboroznak, korfuiak és Görögország más részeiről érkezettek is. A partot nem aranyszínű homok, hanem durva kavics borítja, felszereltsége néhány vécéfülkéből, öltözőkabinból és tusolóból áll, és senki sem szalad oda az emberhez, hogy megkérdezze, hozhat-e valamit inni. Ami az innivalót illeti, az ember maga sem mehet oda senkihez, azt issza, amit hozott magával, és kész.

És nekem épp ezért tetszett.

Meg sok minden másért is. Íme a lista:

A szigetet hajóval lehet megközelíteni, én pedig, mint minden jó gyerek, aki Verne-könyveken nőtt fel, imádom a hajókat (bár nem értek hozzájuk), és imádok hajókázni. A visszaút különösen nagy élmény volt, épp lemenőben volt a nap, egyik oldalon Vidos, a másikon Korfu, a hőmérséklet már elviselhető, a látvány mesébe illő... Nyilván éppen erről nincs képem, de lesz majd hasonló egy másik bejegyzésben, amit szándékom szerint ma szintén bepótlok. E bejegyzés képei egyébként egytől egyig Dorától származnak, mivel én elfelejtettem fényképezőgépet vinni.

Lányok a hajón: Dora, Krisz, én, Laura

A kilátás a partról hosszas sóhajtozásra késztette a csapatot, merthogy Korfut kívülről is érdemes nézegetni.

Az állatvilág cseppet sem zavartatja magát az emberek közelségétől, a nyulak és fácánok olyan természetességgel rohangálnak a strandolók között, hogy meg sem lepődtem volna, ha valamelyikük fürdőruhát húz, és a tengerbe veti magát. Olyan gyakran mutogattunk mindenfelé "nyusziiiiii"-t kiáltva, hogy a nap végére Dora is eltanulta tőlünk, és hasonlóképp üdvözölte a nagyfülűeket.

Volt az állatvilágnak egy kellemetlenebb csoportja is: a darazsak. Mindenhol ott voltak, ránk ültek, és hármunkat meg is csíptek minden különösebb ok nélkül. Allergiások tehát vagy kerüljék a helyet, vagy sok-sok kalciummal felszerelkezve jöjjenek...

Mi nem vagyunk ólinklúzívok, úgyhogy ennyi szépség meg a többiek társasága bőven elég volt, hogy jól érezzük magunkat :) A darázscsípések meg... egyikünk sem allergiás, úgyhogy katonadolog, már nem is látszik :)

Ázsiai művészek, korfui fotósok (Augusztus 28.)

Ide egy vendég javaslata nyomán jutottunk - amikor kiderült, hogy Krisz a turizmus mellett fotózást is tanul, a vendég javasolta neki, hogy nézze meg a Journey of Life című fotókiállítást a Korfui Ázsiai Művészetek Múzeumában (nem tudom, hivatalosan hogy fordítják, és lusta vagyok megkeresni, úgyhogy marad ez).

Ez volt a második hely, ahol elfogadták a nemzetközi diákomat, így összesen már 5 eurót spóroltam vele - ami még mindig elég siralmas ahhoz képest, hogy kb. 2500 Ft-ba került. Ráadásul eltartott egy ideig, mire a jegyárusító ember rájött, hogy nekem nem a kedvezményes 2 eurós jegy jár, ami a világ bármely tájáról érkezett diákoknak, hanem az európai diákok ingyenjegye, először ugyanis azt hitte, japán vagyok, aztán egy kollégája kellett ahhoz is, hogy felvilágosítsa: Magyarország Európában van.

Ha már ott voltunk, nyilván megnéztünk mindent, nem csak a fotókat, és a véleményünk minden egyes teremben különböző volt. Vazul előre közölte, hogy őt nem hatja meg az ázsiai művészet, de a szamuráj fegyverzet azért neki is szerzett pár kellemes percet. Én szeretem az ázsiai művészetet, viszont nem szeretem az indiait, túl brutális nekem - különösen így, hogy ott van mellette a kínai, a japán meg a tibeti, és mind sokkal-sokkal finomabb. Az idén kétszáz éves (lenne) Edward Lear korfui festményei közül Krisznek is, Vazulnak is kevés tetszett, mert nagyon sok volt közöttük a kicsit vázlatos, már-már befejezetlen, nekem viszont épp azok álltak közelebb a szívemhez, mert azokban valahogy jobban érezni az embert. A fotóknál Vazul és én alkottunk egységfrontot, mondván, itt aztán kevés igazán jó kép van, ellenben sok olyan, mintha mi készítettük volna csak úgy magunknak hétvégén, Krisz viszont fotóstanoncként sokkal jobban értékelte a dolgot. Íg aztán az egyetlen, amiben meg tudtunk egyezni, az volt, hogy megérte eljönni, mind találtunk valamit, ami elnyerte a tetszésünket. Fényképek nincsenek, mivel a múzeumokban nem szeretik a fényképészeket (kivéve azokat, akik épp kiállítanak), emlékül a prospektusok képei maradnak.

Az már kevésbé volt kellemes, hogy nekem aznap nem volt dayoffom, és a múzeumlátogatás után mennem kellett dolgozni hatvan fokban, főszezonban, de azért nem haltam bele...

Templomosok (augusztus 14. és 22.)

A 14-és héten egyetlen nap munka után kaptam meg a szabadnapjaimat. Ez ellen először háborogtam, nem szeretjük az ilyet, mert olyankor sok munkanap következik a szabadság után, meg hát ennyi pihenés után rossz visszamenni dolgozni. Aztán az az egy munkanap olyan keményre sikerült - sokan voltak vacsinál, Kostas beteg volt, és ez sokat rontott a helyzetünkön, ilyesmi -, hogy végül örültem, hogy másnap nem kell bemennem.

Az első napi fő attrakció az volt, hogy Krisszel felderítőútra indultunk itt, Alykesben, mert mindig elmászkálunk, de itt azt se tudtuk, mi van a négysávoson kívül. Ha nagy, színes, szagos, csillogós turistaattrakciókra vágytunk volna, azt mondanám: nincs itt a világon semmi, de ez azért nem igaz. A négysávos út, a négycsillagos hotel meg a buszmegálló nyüzsgése eltűnt, amint lekanyarodtunk a tengerrel ellenkező irányba, és egy csendes, imádnivaló mediterrán kisvárosba jutottunk meseszép házakkal, kis utcákkal, amikről elsőre nem is sejtettük, hová vezetnek, és nem egy esetben egy ház kapubejárójának bizonyultak, az utcán beszélgető emberekkel, templomba igyekvő töpörödött nénikékkel, akik, bár nyilvánvalóan idegenek vagyunk, ránk mosolyogtak, és szóltak hozzánk egy-egy kedves szót görögül, amit nemigen értettünk, de azért visszamosolyogtunk, mert a jó szándékot meg kell hálálni.

Felderítőutunk egyik célja egy templom megtalálása volt, amiről eddig is sejtettük, hogy a közelben van, mivel minden vasárnap reggel 8-kor kiharangozza az álmot a szemünkből. A kanyargós, lépcsős, zsákos utcákon tekeregve néha úgy tűnt, hiába látjuk mindenhonnan a tornyot, esélyünk sincs megtalálni, míg egy zsákutcában utánunk szólt egy néni, aki a háza előtt üldögélt. Először nem is gondoltuk, hogy hozzánk beszél, aztán a nemzetközi jelbeszédnek köszönhetően (na meg annak, hogy felismertem a néni szavai közt az ekleszia szót), megtudtuk, merre menjünk, nagy nehezen odataláltunk. Odabenn éppen zajlott a mise (ha a görögkatolikusoknál is így hívják, nem tudok én ezeken a dolgokon eligazodni), úgyhogy nem mentünk be, de határozott siker, hogy egyáltalán odataláltunk, aztán vissza. Fogalmam sincs, miért nem csináltam képet a templomról, talán majd egy másik alkalommal, vagy kérek egyet Krisztől, ha neki van...

A 22-e az egyetlen szabadnapom volt azon a héten - Pavlos mindenkitől elvett egyet (a lányoktól) vagy kettőt (a fiúktól), mert a főszezonban, amikor tele volt a hotel (ez olyan 730 embert jelentett), bőven volt munka mindenkinek. Ezt a 22-ét is Krisszel töltöttem, és úgy alakult, hogy szintén templomokban, ezúttal Alykes helyett Corfu Townban.
Azzal indítottunk, hogy megkerestük a Corfu Museum of Asian Arts névre hallgató múzeumot, ahová szombat délelőtt készültünk elmenni, arról a látogatásról majd egy másik bejegyzésben szólok, ha a net is engedi, hogy utolérjem magam. Ha már úgyis benn voltunk a városban, újra felfedezőútra indultunk, és kezdetnek meglátogattuk Szent Szpiridont az otthonában.

A Szent Szpiridon templom véletlenül sem valamelyik forgalmasabb utcán áll, minden oldalról kis sikátorok veszik körül, tömve természetesen bazárosokkal, úgyhogy az alykesi templomkeresésünkhöz hasonlóan itt is a tornyot követtük, már amikor láttuk. Íme a kedvenc sikátorunk, már nem messze a templomtól:

A templom, ahol a korfuiak védőszentje igyekszik békében nyugodni, egészen kicsi, de annyi nemesfém, főleg ezüst van benne, hogy az egy nagyobbacska templomba is elég lenne (nem is beszélve arról, hogy Szent Szpiridon adakozó kedvében sok szegény görög flótáson segíthetne). A hangulat nehéz és sötét, sötét a faburkolat, sötétek a freskók, a sötét függönyök összehúzva, csak az a sok nemesfém csillog, köztük a lámpások és gyertyatartók mellett nyilván a szent hatalmas ezüst szarkofágjával, aminek a tetején már elkopott a festett kép, annyit csókolgatták. Amíg ott voltunk, egy percig sem maradt magára a kis kamrában az oltártól jobbra, mindig volt valaki, aki kíváncsi volt rá vagy kérni akart tőle valamit - ilyen egy védőszent élete...
Fénykép nem sok született, az is csak úgy szégyellősen, mert elvileg nem lehet fényképezni, de annyi azért van, hogy meg tudjam mutatni, milyen egy igazi sötét, bűntudatkeltő templom. A szarkofágról egy sincs, azt végképp nem éreztem illendőnek, hogy ahol más a megoldást keresi élete problémáira, én nekiálljak turistáskodni. (Nem mellesleg épp akkor fájt annyira a csuklóm, hogy nem tudtam stabilan tartani a gépet, és egy csomó kép használhatatlan lett.)

Innen a székesegyház felé indultunk, de amilyen a mi szerencsénk a templomokkal ezen a nyáron, éppen zárva volt, úgyhogy csak kívülről tudom megmutatni.

Ettől kezdve nem volt határozott úticélunk, Szent Theodorát már véletlenül találtuk meg. Theodora bizánci császárné volt a kiírás szerint, és Szpiridonnal együtt menekítették maradványait a szigetre. Az ő tiszteletére épített templom alapvetően nem tér el Szpiridonétól, nagyjából ugyanakkora, és ugyanúgy tele van nemesfémmel - és mégis, sokkal világosabb, sokkal könnyedebb, szinte érezni, hogy itt egy nő nyugszik.

Végül, csak úgy kószálás közben felfedeztünk még egy utolsó templomot, de ebben nem volt nemesfém, nem voltak benne papok, hívők, nem nyugodott benne egyetlen szent sem, csak úgy ottfelejtették az óváros kellős közepén, egy ékszerbolt és egy kávézó mellett, ki tudja, hány éve már...

Spyridon mou

Újra pár napos késésben, de tényleg csak pár naposban, és igen izgalmas témával jelentkezem - bár a téma izgalmasságát kétségbe vonni látszik, hogy Kriszen, Jekán és rajtam kívül senkit sem hozott lázba az itteni magyarok közül az, ahogy körbehordozták egy több száz éve halott ember múmiáját. Minket viszont nagyon is lázba hozott, úgyhogy elmentünk, és megnéztük, hogyan is csinálják.

Kis zenészszívemet már a kezdet kezdetén, jóval a körmenet kezdete előtt megdobogtatta egy talpig fehérbe öltözött fúvószenekar látványa. Szegény Jeka (Kriszre ekkor még vártunk a buszmegállóban) kénytelen volt végighallgatni, ahogy lelkendeztem, milyen szépek, és milyen csudijó hangszereik vannak, és de jó nekik, én is akarok, ide nekem egy kürtöt márisazonnal. Akkor még azt gondoltam, ez lehet Korfuváros zenekara, nyilván ők vezetik fel a menetet. Később azonban kiderült, hogy bár tényleg részt vettek a felvezetésben, és az is lehet, hogy a helyieket képviselték, nem ők voltak az egyetlen zenekar. Rajtuk kívül négy, szebbnél szebb és nagyobbnál nagyobb zenekar sorakozott fel, én meg már nem is fáradtam az állam felemelésével, úgyis mindig leesett, inkább csak húztam magam után a földön, ahogy néztem, mennyien vannak. 9 kürt egy zenekarban? 7 sousafon? Két sornyi dob? Hát létezik ennyi egyáltalán? Aligha lehettek mind korfuiak, nem tudom, hogy férhetne el ennyi jó zenész egy ilyen pici szigeten, ha viszont mind idevalósiak, van itt valami, ami fúvóst (és, oké, ütőst) csinál minden másfeledik gyerekből. Az indulók kicsit vontatottnak tűntek a magyar indulókhoz képest, ám lehet, hogy csak az alkalom miatt vettek visszább a lendületből, nem ismerem annyira a görög indulókat, hogy ezt meg tudjam ítélni.
Lássunk egy-egy képet a zenekarokról.

Gyülekeznek a zöld-fehérek a San Rocco téren. Őket láttuk először.

A fekete-arany klarinétsor a keskeny kis utcában, ahonnan a menet indult:

Menetelnek a piros-fehérek. Ha erre téved valami OFZÉ-s, ajánlom figyelmébe a lábakat, milyen szép párhuzamosak - így kell menetelni, kérem.

A pirosak - talán a legnagyobb zenekar mind közül. Úgy is mondhatnám, a hétsousafonosok. Nem, tényleg nem ez a legjobb képem róluk, de ezen látszik a legjobban, mennyien vannak.

A kék-fehérek brutális méretű kürtsora:

Minden zenekar előtt ment egy pár fős, minden bizonnyal egyházi különítmény egy-egy Szent Szpiridont ábrázoló vagy legalább méltató zászlóval. Ezen nem holmi kis zászlócskát kell érteni, hanem gigantikus lobogókat, amiknek a hordozásához nem is mindig elég egy ember. A kedvenc képem ezekről a csoportokról éppen az, amelyik nem sikerült: a szemből sütő nap miatt oda a kép, de legalább úgy néz ki, mintha a Mennybe menetelnének ;)

Az ünneplésben nyilván a gyerekek is részt vettek. Ajánlom figyelmetekbe az edzőcipőjüket, ennyi kényelmet még a fenőttek is megengedtek maguknak - érdekes volt, ahogy kivillant az ünneplő ruhájuk (talárjuk? köpenyük? reverendájuk?) alól.

Ám az igazán nagy zászlókhoz igazán nagy emberek kellettek. Még nem tudtam eldönteni, Bud Spencer váltott egyházi pályára, vagy Durrellék Spirója, esetleg Tuck barát döntött úgy, hogy a keleti kereszténység jobban megfelel neki.

A zászlós csoportok és a zenekarok után jött még egy egyenruhás (egyenpólós, egyennyakkendős), nagyrészt fiatalokból álló társaság, akikről nem tudom, kik voltak, és akikről nem lettek jók a képek, úgyhogy nem is mutogatom őket. Utánuk következett Korfu teljes papsága, én legalábbis úgy tippelem, igen kevesen maradtak otthon. Jöttek a nagy, mindenféle színű és mintájú ruhákban, egyesek fekete kendővel (bár biztos nem ez a megfelelő szó), mások inkább koronára hasonlító süvegekkel, gondolom, attól függően, hol állnak a ranglétrán.

Velük kezdődött, ők még aligha másztak magasra, a termetükből ítélve:

Aztán jöttek ők...:

 ...az olyanok, mint ő (Jeka szerint Kajafás festhetett így valamikor):

...majd a "háromkirályok", ahogy Krisz elnevezte őket, bár utóbb kiderült, nem csak hárman vannak:

Éééééééés végül, tömjénfüst, katonák, éneklés és imák kíséretében megérkezett maga Szent Szpiridon, Korfu védőszentje. Utánaolvastam, azért érdemelte ki a címet ciprusi származása ellenére, mert amikor a törökök Korfut ostromolták, csodálatos módon megjelent (akkoriban már nagyon régen halott volt), és elijesztette az ellenséget.

A szentet persze követte a tömeg, néha énekelve, néha imádkozva, néha csak csendesen nézelődve, de sosem teljesen csendben - egy tömeg soha nem teljesen csendes, hát még ha görögökről van szó. Nem tudom, honnan jött ez a rengeteg ember, és hogyan férnek el hétköznapokon mindannyian a szigeten...

A templomba már nem követtük a hömpölygést, az majd egy másik kiruccanás célpontja lesz, amikor is megnézzük az ezüst gyűjteményt is, állítólag ez az egyik legnagyobb a világon vagy Európában, nem ó-emlékszem már pontosan, mit olvastam róla. Miután nagy nehezen kiszabadultunk a sodrásból - ekkora tömegben nehéz útirányt változtatni -, beültünk egy Coffee & Books névre hallgató kávézó-könyvesboltba, ami könyvesbolt és könyvcserélőhely lévén elhódította az első helyet az Aktaiontól kedvenc vendéglátóhelyeim listáján.

Kívülről:

Belülről:

Ez pedig én vagyok, amint az erre kitalált láncon leküldöm a rendelésünket a földszintre:

El sem hiszem, hogy a görög internettel vívott több napos harc után végre kész ez a bejegyzés... Remélhetőleg fel is tudom tölteni...