(Hihetetlen, de még ez is januárban történt. Egyszerűen úgy el voltam havazva az elmúlt egy-két hónapban, szinte magam sem értem, mivel, hogy sose jutok ide.)
Január végén két napra szabadságra mentem az életemből, és megint ellátogattam Nottinghambe, ezúttal szórakozni, nme ügyintézni.
Úgy kezdődött, hogy még valamikor tavaly felbukkant a Shinedown Facebook-oldalán ez a kép:
És akkor kis híján sírva fakadtam a gyönyörűségtől a felhozatalt látva, és arra gondoltam, nagyon fogok sírni, ha nem jutok el, de nem igazán gondoltam, hogy tényleg megyek, csak úgy mellesleg említettem meg Mr Rochesternek, aki viszont azonnal elintézettnek tekintette a dolgot. Egy darabig még húztam, halasztottam, aztán addig unszolt, hogy megvettem a jegyet. Hosszas keresgélés és számolgatás után Nottingham mellett döntöttem, mert utazással és szállással együtt az tűnt a legolcsóbbnak és a legegyszerűbbnek.
Logikusan hangzik, hogy ha az ember csak egy koncert kedvéért megy valahova, odamegy délután, legfeljebb ott alszik, aztán reggel hazajön, de Ashbyben annyira rettenetes a tömegközlekedés, hogy az otthoni mennyeinek tűnik mellette, úgyhogy, ha nem akartam minden második bokornál átszállni, az volt az ideális megoldás, hogy elmegyek péntek reggel, és hazaérek szombat este. Ami ugyebár két nap szabadságot jelentett egy városban, ahol állítólag bőven van mit csinálni.
Amikor odaértem, még rengeteg időm volt, mielőtt elfoglalhattam volna a szállást, így aztán felfedezőútra indultam a belvárosban (miután kitaláltam, merrefelé hagyjam el a buszpályaudvart, hogy ne a hostellel ellentétes irányban induljak el). Már első ránézésre megtetszett a város, a kedvenc régi városaimra emlékeztetett, Debrecenre, Sopronra, Corfu Townra, azokra a helyekre, ahol magától értetődően keveredik a régi az újjal, a történelem a modern nagyvárossal.
Az első helyre, ahol hosszabb időt töltöttem, teljesen véletlenül találtam rá (mondanám, ha hinnék a véletlenekben) - ez volt a St. Peter's Church, a béke kis szigete a nyüzsgés kellős közepén, üzletek és franchise-éttermek közé rejtve. Amint bementem, elfelejtettem, mi van odakinn, és miután kicsit körülnéztem, még jó ideig ücsörögtem, befelé és felfelé hallgatózva.
Ez után úgy döntöttem, hagyom a fenébe a csilivili kajáldákat, és a templom "coffee room"-jában ebédelek, a tábla azt állította, lehet azt is. Jó döntés volt - igaz, a lasagne tölteléke inkább emlékeztetett cottage pie-ra, mint bármi olaszra, de finom volt és tűzforró, ráadásul friss salátát és fokhagymás paninit is adtak mellé. Még a kávé sem volt olyan pocsék, mint az angoloké álatlában, bár az is igaz, hogy okosan cappuccinót kértem, az általában ihatóbb.
Nem kapkodtam el az ebédet, de még így is nagyon ráértem, és végül egy négyemeletes Waterstones könyvesboltban kötöttem ki.
Mire végre elfoglalhattam a szállásomat, úgy éreztem, esélytelen, hogy végig tudjam állni az esti koncertet, csak abban bízhattam, amivel Kiscsillag biztatott: majd felpörgök annyira, hogy ne érezzem, hogy leszakad a lábam. Amikor megláttam a Midtown hostel üdvözlő lépcsősorát, azt hittem, menten sírva fakadok. Később az egyik tulaj közölte, hogy ez a legjobb mód annak az ellenőrzésére, hogy a vendégek betartják-e a "nincs részegeskedés" szabályt (amit egyébként igen szelektíven tartatnak be, amint a későbbi beszélgetésekből kiderült).
Ezen kívül egy rossz szavam nem lehetett - a két tulaj két nálam nem sokkal idősebb, közvetlen srác, a vendégek meg nyilván nagyon vegyesek voltak, de egyikükkel sem volt semmi gondom, sőt, ahányszor összefutottam valakivel a konyhában, kellemes csevegésbe bonyolódtam velük. Így derült ki két francia srácról, hogy ők is a koncert miatt jöttek, és így történt, hogy nem egyedül kellett megtalálnom az Arenát. Mindenhol rend és tisztaság, ingyen kávé, tea, wifi. Négy fiúval laktam egy hatágyas szobában, épp erről nincs képem, mert mindig volt ott valaki nem túl fotogén állapotban :P
Egyelőre ennyi, a többit majd a következő bejegyzésben, amit becsszóra igyekszem belátható időn belül megírni.
Január végén két napra szabadságra mentem az életemből, és megint ellátogattam Nottinghambe, ezúttal szórakozni, nme ügyintézni.
Úgy kezdődött, hogy még valamikor tavaly felbukkant a Shinedown Facebook-oldalán ez a kép:
És akkor kis híján sírva fakadtam a gyönyörűségtől a felhozatalt látva, és arra gondoltam, nagyon fogok sírni, ha nem jutok el, de nem igazán gondoltam, hogy tényleg megyek, csak úgy mellesleg említettem meg Mr Rochesternek, aki viszont azonnal elintézettnek tekintette a dolgot. Egy darabig még húztam, halasztottam, aztán addig unszolt, hogy megvettem a jegyet. Hosszas keresgélés és számolgatás után Nottingham mellett döntöttem, mert utazással és szállással együtt az tűnt a legolcsóbbnak és a legegyszerűbbnek.
Logikusan hangzik, hogy ha az ember csak egy koncert kedvéért megy valahova, odamegy délután, legfeljebb ott alszik, aztán reggel hazajön, de Ashbyben annyira rettenetes a tömegközlekedés, hogy az otthoni mennyeinek tűnik mellette, úgyhogy, ha nem akartam minden második bokornál átszállni, az volt az ideális megoldás, hogy elmegyek péntek reggel, és hazaérek szombat este. Ami ugyebár két nap szabadságot jelentett egy városban, ahol állítólag bőven van mit csinálni.
Amikor odaértem, még rengeteg időm volt, mielőtt elfoglalhattam volna a szállást, így aztán felfedezőútra indultam a belvárosban (miután kitaláltam, merrefelé hagyjam el a buszpályaudvart, hogy ne a hostellel ellentétes irányban induljak el). Már első ránézésre megtetszett a város, a kedvenc régi városaimra emlékeztetett, Debrecenre, Sopronra, Corfu Townra, azokra a helyekre, ahol magától értetődően keveredik a régi az újjal, a történelem a modern nagyvárossal.
Az első helyre, ahol hosszabb időt töltöttem, teljesen véletlenül találtam rá (mondanám, ha hinnék a véletlenekben) - ez volt a St. Peter's Church, a béke kis szigete a nyüzsgés kellős közepén, üzletek és franchise-éttermek közé rejtve. Amint bementem, elfelejtettem, mi van odakinn, és miután kicsit körülnéztem, még jó ideig ücsörögtem, befelé és felfelé hallgatózva.
Ez után úgy döntöttem, hagyom a fenébe a csilivili kajáldákat, és a templom "coffee room"-jában ebédelek, a tábla azt állította, lehet azt is. Jó döntés volt - igaz, a lasagne tölteléke inkább emlékeztetett cottage pie-ra, mint bármi olaszra, de finom volt és tűzforró, ráadásul friss salátát és fokhagymás paninit is adtak mellé. Még a kávé sem volt olyan pocsék, mint az angoloké álatlában, bár az is igaz, hogy okosan cappuccinót kértem, az általában ihatóbb.
Mire végre elfoglalhattam a szállásomat, úgy éreztem, esélytelen, hogy végig tudjam állni az esti koncertet, csak abban bízhattam, amivel Kiscsillag biztatott: majd felpörgök annyira, hogy ne érezzem, hogy leszakad a lábam. Amikor megláttam a Midtown hostel üdvözlő lépcsősorát, azt hittem, menten sírva fakadok. Később az egyik tulaj közölte, hogy ez a legjobb mód annak az ellenőrzésére, hogy a vendégek betartják-e a "nincs részegeskedés" szabályt (amit egyébként igen szelektíven tartatnak be, amint a későbbi beszélgetésekből kiderült).
Ezen kívül egy rossz szavam nem lehetett - a két tulaj két nálam nem sokkal idősebb, közvetlen srác, a vendégek meg nyilván nagyon vegyesek voltak, de egyikükkel sem volt semmi gondom, sőt, ahányszor összefutottam valakivel a konyhában, kellemes csevegésbe bonyolódtam velük. Így derült ki két francia srácról, hogy ők is a koncert miatt jöttek, és így történt, hogy nem egyedül kellett megtalálnom az Arenát. Mindenhol rend és tisztaság, ingyen kávé, tea, wifi. Négy fiúval laktam egy hatágyas szobában, épp erről nincs képem, mert mindig volt ott valaki nem túl fotogén állapotban :P
Egyelőre ennyi, a többit majd a következő bejegyzésben, amit becsszóra igyekszem belátható időn belül megírni.
