Új barátnő, és persze az iskola

Ész nélküli pótlásba kezdek ismét, túl szép lenne, ha minden este rá tudnám venni magam az írásra. Na de ami késik, az a MÁV.

Szóval, történt szeptember elején, amikor a Kisasszony még csak két-három órára járt iskolába, hogy épp egy órám volt a között, hogy őt elhoztam és a között, hogy mennünk kellett a Kis Hercegért. Ha hazajövünk, öt perc múlva fordulhattunk volna vissza, meg jó idő is volt, úgyhogy elvittem a játszótérre, az úgyis egy köpésre van az ovitól. Leraktam a cuccunkat egy padra, egy piknikasztal mellé, ahol láttam, és amíg ő csúszdázott, és nem igényelt segítséget olyasmikhez, mint a hintábaberakás-hintábólkivétel, le is telepedtem. Szemben ült egy lány, elviteles dobozból evett valamit és egy könyvet olvasgatott, azt gondoltam, biztos nem is anyuka, csak úgy gondolta, ez pont jó hely lesz megebédelni és kikapcsolni kicsit, ha már ilyen szépen süt a nap. Amikor leültem, eltette a könyvet, beszélgetni kezdtünk, és kiderült, hogy egyrészt nagyon is anyuka, épp a három év körüli kislányával volt ott (aki mellett van egy hétéves kisfia is), másrészt egy csomó mindenben hasonlítunk, és ő is nagyon tud örülni a felnőtt társaságnak, harmadrészt két sarokra lakik tőlünk. Mielőtt mi eljöttünk volna, telefonszámot cseréltünk. Egy hét múlva náluk vacsoráztam, még egy héttel később megint átmentem beszélgetni, és ennyi elég is, hogy nagyon-nagyon közel legyen a barátnő státuszhoz. Ja, nem mellesleg, hogy később is tudjátok, kiről van szó, Stefnek hívják, és Bulgáriából házasodott ide.

És, ha már úgyis emlegettem, az iskola. Most már több hete egész napra járunk, és nagyjából bele is szoktunk a rutinba. 8:50-től 15:20-ig tart, mennek a gyerekek a kék egyenpulcsijukban, és nagyon picinek tűnnek ahhoz képest, hogy már iskolába járnak. Persze ez az iskola nem olyan, mint az otthoni, sokszor még jobban hasonlít ovira, mint iskolára, de már elkezdtek írni-olvasni-számolni. Az olvasáshoz az iskolában kapnak egyszerű kis mesekönyveket, legtöbbször olyanokat, amikben a képről kell beszélni vagy amiben ugyanaz a pár mondat ismétlődik kisebb változtatásokkal, hogy mire a végére érünk, pár szó már megragadjon, Büszke vagyok a Kisasszonyra, csak úgy ragadnak rá a szavak, pedig mindig szörnyülködöm, mennyivel nehezebb angolul megtanulni olvasni, mint magyarul, elvégre angolul nem elég összeolvasni a betűket úgy, ahogy vannak...

A szakdogám óta is izgatja a fantáziámat az iskolai étkeztetés, úgyhogy arra is odafigyeltem, és megnyugodtam, hogy a témát eszembe juttató Jamie-sorozat óta nagyon sokat javítottak a dolgokon, itt legalábbis. Uzsonnára gyümölcsöt vihetnek vagy 30 pennyt, amiből vehetnek ott valami egészségeset, inni csak vizet, és bár magukat az ételeket nem láttam, az ebédmenü is elég jónak tűnik. Ja, és első évben ingyen van az ebéd. Mindenkinek. Mármint mindenkinek, aki nem azt a lehetőséget választja, hogy inkább visz szendvicset, de hát miért vinnénk szendvicset, ha kapnak valami jobbat?

(A következő bejegyzésben pedig kirándulni fogunk! :))

Az angolok és a somlói galuska

A máskor már emlegetett Alpha kurzus folytatódik - csak nem kurzusként, és valószínűleg nagyobb létszámmal, Holywell Life Pastorate néven. Ennek nyitásaként múlt vasárnapra a "főkolompos" Stephen és felesége, Stella barbecue-ra hívott minden régi és új résztvevőt, hogy kicsit megismerkedjünk, és nem mellesleg eltöltsünk együtt egy kellemes délutánt. A finomabbnál finomabb husikat és salátákat ők biztosították, annyit kértek, hogy a desszertet és az italt hordjuk össze. Nyilván nem bírtam magammal, és valami jó magyar sütit akartam vinni, ami azt eredményezte, hogy jó sokáig töprengtem, mi az, amit az itteni alapanyagokból is el tudok készíteni. A túrós dolgok eleve kiestek, pedig nagy kedvencem a Rákóczi túrós, és egy Dobos tortába se nagyon mertem belevágni - már nem félek a karamelltől, az égési sérüléseim is szépen meggyógyultak a vizsga óta, attól viszont annál inkább tartottam, hogy ronda lesz, elvégre még sosem sütöttem olyat, ha pedig ronda lesz, hogy vágok fel vele? A hosszas agyalás után végül a somlói galuska mellett döntöttem, és nagyon jó döntésnek bizonyult, alig maradt belőle (pedig nem kis adagot vittem), és többen még a csütörtöki templomi összejövetelen is dicsérték.

A gasztrós vonalat félretéve is nagyon jól sikerült a nap, ott voltak sokan a régebbi ismerősök közül is, és megismertem újakat is, például Sarah-t, aki nemrég költözött ide Hongkongból, hogy a fiaival legyen az utolsó középiskolai évükben. A fiúk eddig bentlakásosok voltak, úgyhogy most érdekes lehet nekik anyuval lakni :) A régebbiek közül pedig muszáj megemlítenem Shane-t, akiről eddig nem volt szó a blogon, pedig megérdemelné - Wolfram-szindrómás, emiatt vak, alig hall és súlyosan cukorbeteg, viszont nemrég ejtőernyőzött egyet, hogy gyűjtsön az alapítványnak, ami a hozzá hasonlókat támogatja. Ha ez így nem hangzik elég rémisztően, képzeljük még hozzá, hogy odafenn nem lehetett rajta a hallókészüléke, úgyhogy gyakorlatilag teljesen vakon és süketen csinálta végig, csak érintésekkel kommunikálva azzal, akivel együtt ugrott.

Még az időjárással is szerencsénk volt, az egész hetes november után megint nyár vége lett, végig sütött a nap, és a szél is csak úgy játékból fújdogált egy kicsit. Jobb nyárvégi összejövetelt álmodni sem igen lehetett volna.

Szentivánéji piknik

Van a könyvtárnak egy Wriggly Readers nevű, kicsiknek való, éneklős-verselős-mesélős programja, amit kinéztem már régen, csak oviidőben ugye nem tudtunk elmenni. Mióta neki nincs ovi, elvittem párszor a Kisasszonyt, és az első megszeppenésen élvezve nagyon élvezi. Ennek még semmi köze a szentivánéjhez, csak azért említem, mert akkor találtam rá az előadás szórólapjára, amikor egy ilyenre tartottunk. Ashbyben ugyanis egy épületben lakik a könyvtár és a Tourist Information Centre, úgyhogy ha megyünk, meg szoktam lesni, lesz-e valami érdekes.

Mivel Shakespeare iránti rajongásom nem csökkent, azonnal tudtam, hogy nekem erre el kell mennem, és vettem is jegyet, igaz, azt már az utolsó pillanatban. Szinte végig abban a szomorú hitben éltem, hogy egyedül kell mennem, de több Facebook-posztot és néhány személyes találkozást követően mégis akadt társaságom Amani néni és kisebbik fia és Adrianék személyében, sőt, a székcipeléssel sem kellett bajlódnom, mert Adrianék hoztak nekem (és ha nem ők lettek volna gyorsabbak, Amani néni ajánlott volna fel egyet). Sőt, Adrian azt is felvetette, hogy akkor már kóstoljuk meg a nyár óta a szekrényemben búsuló pálinkát.

Ha magyar agyatok úgy vélte, a "színház" és a "piknik" szavak nemigen férnek meg egy mondatban, felejtsétek el ezt a tévedést, és képzeljétek el, ahogy egy nagy csomó angol ül az Ashby Castle körül válltáskányira összecsukható, ám kényelmes székeken, néhányan takarókon, és az előadásra várva megeszik a kis dobozaikból az otthonról hozott vacsorát, majd körbekínálják saját körükben a nasit, esetleg felbontanak egy üveg bort, ahogy az az én társaságomban történt. A pálinkára az előadás szünetében tértünk rá, és azt kell mondanom, büszke voltam mindenkire, nem haltak meg, sőt, egészen derekasan állták a próbát (bár Jackie azért megengedett magának egy "oh my dear God"-ot). Szükségünk is volt a fűtőanyagra, itt ugyanis már erősen kezd ősz lenni, az este nagy részét kabátba burkolózva töltöttük. Fel is vetődött, hogy meg kéne kínálnunk egy kis pálinkával a térdnadrágban, nyitott mellénykében, mezítláb rohangáló Puckot.

Hogy a körítés mellett végre magáról az előadásról is szóljak: igaza volt a tourinformos néninek, a Chapterhouse Theatre Company tényleg nagyon jó, még ha Jackie-nek igaza is volt abban, hogy a Theseust és Oberont játszó színész többé-kevésbé egyféle hangon mondott végig mindent. Ugyanakkor ez az egyféle hang is tiszteletet érdemel, ugyanis mind hangosítás nélkül "harsogták" végig a darabot, aminek szerintem nem kellene akkora dolognak lennie, mint amekkora ebben a hangosításmániás világban - egy színész tudjon hangosan beszélni, nem? A legfontosabb mindezek mellett mégiscsak az, hogy megnevettetett, még sokkal jobban, mint a könyv változat. Még Adrian is jól szórakozott, annak ellenére, hogy saját bevallása szerint eddig nem ismerte a darabot, és nem mindig tudta pontosan, mi is zajlik a színpadon.

A legelső kivételével a képek Amani nénitől származnak, itt is köszönet értük! :)

Ballagás

Múlt hétvégén itt volt a mama, úgyhogy volt egy kis változatosság az életünkben - az enyémben, bevallom, egy kis könnyebbség is, mert a gyerekek - nyilván - folyton rajta lógtak, ő meg - nyilván - azért jött, hogy ez így legyen, sőt, még főzni se engedett...

Pénteken volt a ballagás az oviban, ami magyar szemmel korainak tűnik, de mivel itt ötévesen kezdik az iskolát, itt nem korai. Mindenki tudja, hogy nem szeretem a ballagásokat, mert hangoztatom, ahányszor el kell mennem egyre, de ez nem olyan fehéring-feketenadrágos, tarisznyás, elnyújtott-depressziós énekléses, zombitempós körbemászkálós, unalmasbeszédes ballagás volt, hanem egy kifejezetten jópofa. A gyerekek már korábban készítettek pólókat az alkalomra, fehér pólókat, rajtuk az összes gyerek kéznyomával, és ugyanilyen volt az óvónéniken is (akiket kedvesen lenénizek, pedig aligha idősebbek nálam sokkal). Magát a hepajt egy kibérelt különteremben, vagy nevezzük nevén, diszkóban tartották. Amíg gyülekeztünk, volt zene, na meg egy csomó lufi, úgyhogy mire elkezdődött, a gyerekek jól kirohangálták magukat, és úgy-ahogy meg tudtak ülni a fenekükön a hivatalos rész alatt - amire nem jó a "hivatalos" szó, mert nem úgy kell elképzelni, hogy a főóvónéni kiállt, és elmondott valami szöveget, ami szörnyű erőltetetten hatott négy-ötévesekre vonatkoztatva. Nem-nem, azok az óvónénik beszéltek, akik eddig a gyerekekkel foglalkoztak, és nem elvont dolgokról. Minden egyes elballagó gyerekről mondtak pár mondatot, milyen, mit szeretnek benne, miért fog hiányozni, szóba került a szuperhősöktől a Frozen-dalokon át a bűbájos mosolyokig minden. Amikor ezzel végeztek, mindenkiről vetítettek az oviban készült képeket, mi meg jól elkacagtunk rajtuk.

Utána volt még zenés-táncos, sütievős mulatság, de a Kisasszony nagyon sokat gyalogolt már aznap, és kérte, hogy jöjjünk haza, mert fáradt. Az ajándékait azért még gyorsan megkapta az óvónéniktől: egy oklevelet, egy sütit, egy nagy pohár édességet, és, ami a legjobb, egy "könyvet", amiben szerepel az összes ovis társa, és mindegyikük mellett van egy pár mondatos szövegecske, amiben elmondják, kivel, mit szeretnek játszani, mit szeretnének csinálni az iskolában, és mik lesznek, ha nagyok lesznek. Az este fénypontja volt elolvasni ezeket a kis szösszeneteket, és látni, mennyi hercegnő és nindzsateknőc fog rohangálni a világban, amikor ezek a gyerkőcök felnőnek... :)

Hiánypótlás, második rész: na de mi van a zenekarral?

A zenekar, köszöni, jól van. Miután túlestem a meghallgatáson és befizettem az első tagdíjat, teljes jogú taggá váltam, és a szokásos lelkesedéssel vetettem bele magam mindenbe, amibe csak lehetett.

Az első ilyen dolog (a próbákon kívül persze) egy úgynevezett "Play Day" volt, amit úgy fordíthatnék, hogy "próbáljunk egész nap nehéz darabokat, amiket valószínűleg úgysem játszunk majd, mostanában szinte biztos, csak a play dayen, a móka kedvéért". Ibstockban, a The Palace nevű, kultúrközponttá alakított moziban tartottuk, és sokkal jobb móka volt, mint amilyennek így első hallásra tűnhet, főleg a nemzenészeknek.

A fő "műsorszámot", a Symphonic Dances from West Side Storyt előre megkaptuk bescannelve, hogy nézzünk bele egy kicsit, majdnem küldtem is Adriannek egy nagyon egyszerű, minden felesleges sallangot nélkülöző válaszlevelet:

"No."

Végül persze nem küldtem el, hanem megnézegettem a mindössze hét oldalas darabot, pánikba estem, majd megnyugtattam magam, hogy úgysincs tétje a dolognak, és legalább nem 1. kürtöt játszom.

A darab:

Végül sokkal jobben sült el, mint amire számítottunk, bár pár kürtöskommentárt muszáj megosztanom:

„Nem tudok kijátszani egy giszt! Még egy E-t se!” (Nikki, aki mostanában nem ér rá a zenekarral foglalkozni, de most eljött, és vissza is kapta a szólamát - az 1. kürtöt)
„Azt se tudom, hogy fogjuk azt a hangot!” (Matt)
„Ez az ember tutira nem játszott még kürtön. Nem is látott még olyat.” (ebben állapodtunk meg Nikkivel)

Amikor ezt meguntuk, kaptunk még két kottát, ebből egyet (a Harry Pottert) mi szavaztunk meg. Ezek már jóval játszhatóbbnak és élvezhetőbbnek bizonyultak.

Úgy reggel 10-től délután fél 5-ig tartott az egész, még másnap is fájt a teljes arcberendezésem, de cseppet sem bántam, hogy elmentem, jó móka volt. Amihez a tét nélküli zenélésen kívül persze hozzájárult a társaság is, aminek egyre inkább részének érzem magam, szép lassan kinövögetve az "új lány" titulust. Persze még mindig nagyon érdekes vagyok, ott például Trianonról tartottam kiselőadást, de ettől nem érzem magam csodabogárnak vagy kívülállónak, sőt, jól esik, hogy érdeklődnek, mert érdeklődő módon teszik, nem leereszkedően vagy kirekesztően vagy ilyesmi. Páran már jártak is Magyarországon egyébként, a tubás David például Budapesten nászutazott, alighanem a szép és kevésbé életveszélyes részén.

Múlt szombaton visszatértünk ugyanoda, csak ezúttal hangversenyezni, és ezúttal nem Ed fuvarozott, hanem odafelé Adrian, visszafelé meg a sok mindenben Sheldon Cooperre hajazó David az űrhajóra hajazó autójában. A műsor gyakorlatilag ugyanaz volt, mint az előzőn, csak a Parasztbecsület Intermezzóját cseréltük le valami sokkal hosszabbra és sokkal nehezebbre, aminek már a gondolatától is hidegrázás jött Alanre:

(A minőség minősíthetetlen, de ezt az egyet találtam)

Adrian e-mailje szerint nagyon sok pozitív visszajelzést kaptunk az Ibstockiaktól, mi viszont rettenetesen kínlódtunk, olyannyira, hogy szünetben David felvetette: inkább adjuk vissza a pénz felét, és menjünk haza. Nagyon meleg volt, nagyon nem volt levegő, és a Palace színpada nagyon szűk egy ekkora zenekarnak, ami torzított ülésrendet eredményezett, az meg azt, hogy hátul nagyjából semmit sem hallottunk a fákból... mindez meg is tette a hatását, volt pár "izgalmas" pillanat. Azért valahogy végigküzdöttük, de aligha ez lesz a kedvenc koncertélményünk mostanában.

Van egy új tagunk is, Elmernek hívják, és még várja, hogy új ruhát kapjon, íme, ő az:

Jó, na, nevezhetjük kabalának is. De nagyon igyekszik, úgyhogy nevezzük inkább tagnak.

És végül a legfrissebb hírem, ami nem egészen zenekari, de kapcsolódik a zenekarhoz: ma reggeltől van saját kürtöm! Sokat gondolkoztam rajta, megvegyem-e a Rosettit, miután lejár a minimum bérlési idő, de végül úgy döntöttem, megveszem. Azt a lehetőséget, hogy otthagyom a zenekart, egyetlen másodpercig sem fontolgattam, ahhoz pedig, hogy maradhassak, kell hangszer. Lassacskán már pénzkidobás lenne bérelni, mert hat hónapnál többet semmiképp nem engednek el az árából, ennél drágábbat pedig nemigen engedhetek meg magamnak. És nem rossz kis kürt ez, azzal együtt sem, hogy nem egy Paxman, ráadásul gyerekekre tervezték (legalább kényelmesen elérem a billentyűket, ami nagyságrendekkel megkönnyíti a tekerős darabokat). Bonaparténak fogják hívni, mert kicsi, de menő akar lenni ;)

Hiánypótlás, első rész, amelyben kiderül, hogyan lettem szakács

Keresem a kifogásokat, hogy miért nem írtam, szólok, ha eszembe jut a megfelelő. Szóval, mi is történt velem, mióta nem dugtam ide a képem? Most jól ellopom Vazul ötletét, leírom, amit le kell, és beidőzítem, hogy ne egyszerre menjen ki az egész. Muhhahha.

A második májusi hazaruccanásom kicsit hosszabbra sikerült, hétvégi vizsgától hétvégi vizsgáig. Az első hétvégén volt a gyakorlat, ahová az utazástól elgyötörten, tökmindegyúgyismegbukom attitűddel érkeztem. Aztán valahogy csak lefőztem mindent, kisebb gikszerekkel - a padlizsánkrémet paradicsomosan csináltam majonézes helyett, a paradicsomlevesembe meg bele kellett szórnom fél tonna pirospaprikát, hogy legyen színe, végül végiglocsoltam két ujjamon a forró karamellt -, de lefőztem. Mégpedig a következőket:

Magyaros tételsorból:
Padlizsánkrém, zöldsalátával, pirítóssal
Harcsapaprikás, kapros túros csuszával
Mákos guba, erdei gyümölcs öntettel

Nemzetközi/korszerű tételsorból:
Zöldfűszeres paradicsomleves, sajt kockákkal
Baconos csirkemáj, steak burgonyával, vörösboros aszalt szilvával
Panna kotta, eper öntettel, karamell

Levezetésképp megnéztük Lujóval az új X-Men filmet, és mi, bárki bármit mond, imádtuk. Kedvcsinálónak:

Az otthon töltött hetet alighanem illett volna a szóbelire való felkészüléssel tölteni, nos, nyilvánvalóan én azt nem vittem túlzásba. Oké, teljesen hanyagoltam. Ennek ellenére alig mondhattam el valamit a tételemből, a fősuliról hozott mikrobiológiai tudásomból készült vázlat elég volt, hogy további időrablás nélkül majdnem maximális pontot kapjak. Nem, angolból sem buktam meg. (Meglepi!)

Önmagam teljes végkimerülésbe hajszolásának, az éjszakába nyúló tanulásnak, egész napos utazgatásnak, pánikolásnak az lett a vége, hogy mire észbe kaptam, már túl is voltam az egészen, és a bizonyítványomra vártam. És lássatok csodát: szakács lettem! És nem is csak éppenkettessel.

A zene az kell...

...mert gyógyír minden lelki nyavalyára. Amikor tavaly majd' belehaltam a szakdogába, egy Paddy-koncert segített, hogy eltűnjön a görcs a légző szervrendszeremből, és megint kapjak levegőt (pontosan emlékszem a pillanatra, a képre, ahogy Manóval ülünk a JATÉ-ban, megkérdezi, hogy vagyok, és azt válaszolom, kapok levegőt). Mostanában a gyakorlati vizsgától csomósodtak össze az idegeim, abban a gondolat- és érzéshalmazban fetrengtem, hogy nincs elég rutinom, nem tudok eleget, még a tételsort is megváltoztatták, tuti, hogy nem megyek át. De jött a szombati hangverseny, és annak ellenére, hogy az ott rám zúdított önbizalom-növelésnek a világon semmi köze a főzéshez vagy a sulihoz, azóta sokkal kellemesebben érzem magam a bőrömben.

A műsor középpontjában a bécsi zene, azon belül különösen a Strauss-család állt,  zenekar is ehhez öltözött a szokásos fekete helyett, a fiúk-férfiak fehér csokornyakkendőben, a lányok-nők estélyiben pompáztak. Pompáztunk. (Semmi különös célom nincs ezzel, csak jól esik a T/1) Nem mellesleg ez volt az Ashby Art Festival nyitókoncertje.

A kottaállványokra kikészített fekete dossziékban ez fogadott (mindenkit, és valószínűleg senki másnak nem volt már új):

"MOSOLYOGJ!

A közönség TÉGED néz!

Fogadd a tapsot

Beszélj a lehető legkevesebbet

Akkor keresd a következő kottát, amikor Adrian beszél, ne akkor, amikor a közönség tapsol

Élvezd a koncertet!"

Aztán kaptunk egy ilyet is, mert Adrian semmit sem bíz a véletlenre:

A műsor, mindenféle emlékeztetőkkel

Ezt meg már csak a vicc kedvéért mutatom meg: keresd a külföldit!

Szóval, jól sikerült, nagyon is. Tele volt a Holy Trinity, nagy sikert arattunk, és bár a Tündérkeresztanya végül nem tudott eljönni. a Kéktündér és Ruth ott voltak, és nem győztek lelkendezni (ami már csak azért is jó jel, mert Ruth ugyebár zenetanár).

Adrian, azon kívül, hogy próbán is elmondta, amit elmondott, küldött egy e-mailt, amiben leírta, hogy mennyire jók voltunk, és köszöni, na meg azt a pár apróságot, amire majd oda kell figyelni, amikor júliusban megismételjük az egészet Ibstockban. Nagyon szeretem, ahogy kommunikál a zenekarral egyben és az emberekkel külön-külön (mármint azt tudom, velem hogy kommunikál, de gondolom, másokkal is hasonlóan) - nem tudnám megmagyarázni, miért, van valami a stílusában, ami egyszerre kifinomult-angol, laza és humoros, és ugyanakkor mégsem kérdőjelezi meg senki, hogy ő a főnök, és nem tudom, hogyan fejezzem be ezt a mondatot, úgyhogy teszek egy pontot, mondjuk most. (Mások iránt is viseltetek hasonlóan megmagyarázhatatlan érzelmekkel, Alant például egyszerre mondanám kedvesnek és figyelmesnek és imádnivalóan szarkasztikusnak - a szarkazmus persze csak az én fejemben pozitív, de az nem baj.)

No, keveredjünk ki ebből az értelmetlen mondathalmazból. Remélem, senki sem fogja követelni, hogy fordítsam le angolra, mert akkor nagy bajban leszek. Jöjjön inkább két kép, több egyelőre nincs, majd lesz, ha Adriannek lesz ideje feltölteni őket. A kürtöset is tőle kaptam egyébként, "gondoltam, ennek örülni fogsz" címen :)

De nem csak maga a hangverseny és a siker és a zene miatt dobódtam fel teljesen.

Régóta tudom magamról, hogy csoportfüggő vagyok, szeretek tartozni valahová, és ahhoz, hogy kinek-minek látom magam, nagyban hozzátartozik az is, hogy kik a rokonaim, kik tartoznak a baráti társaságomba és különösen annak belső köreibe, kikkel élek együtt, és nem lesz meglepő, ha azt mondom, hogy a meghatározó emberhalmazok közé tartozott az OFZE is, nagyjából mióta az eszemet tudom. Most változott a rövidítés, amivel az aktuális zenekaromra hivatkozhatok, és még csak két hónapja vagyok itt, mégis azt éreztetik velem, hogy jó helyen vagyok, ide tartozom, amíg Ashbyben vagyok. Érdeklődnek, mikor megyek haza legközelebb, van-e rá esély, hogy a családom eljön hozzám, jól érzem-e magam, mennyire van honvágyam, hogy utaztam, milyen volt otthon, tetszenek-e a darabok, ismerem-e őket, játszottam-e már őket, és így tovább, és így tovább. Én meg csoportfüggök boldogan, egyre több nevet jegyzek meg, és egyre több emberrel tudok elcsevegni szünetben a tea fölött, amiről tudom, hogy nem kellene meginnom, mert nem tudok majd aludni, és reggel korán kelek a gyerekekkel, de mégis megiszom, mert nincs jobb, mint a forró ital fölött beszélgetni.

Ráadásképp Adrian már nem egyszer elmondta-megírta, mennyire örül, hogy csatlakoztam, mennyire szerencséjük van, mennyire jó vagyok, legutóbb akkor, amikor a hivatalos belépésemhez szükséges meghallgatásra sokkal bonyolultabb darabot választottam az itteni, erősen korlátozott kottatáramból, mint amire feltétlenül szükség lett volna. Ha csak feleannyira elégedett, mint mutatja, máris jobban érzem magam a bőrömben.

Jajanyám, jó hosszan lelkendeztem megint, Kiscsillagnak is mondtam már ma, hogy állítson le, de sajnos nem tette. Zárásként zene - a hangversenyről nincs felvételem, úgyhogy a darab, amit a meghallgatáson játszottam. (ennyire azért nem jól, de elég volt a bejutáshoz)