Új ostrom, új szövetségessel

Tegnap reggel olyan korán keltem, mint legutóbb akkor, amikor délelőttre kellett mennem - dayoffon nem normális az ilyesmi, kivéve, ha az ember arra készül, hogy besétáljon Jeka fedőnevű barátnője elé a Green Bus Stationhöz. Mehettem volna busszal, persze, tudom én, de annyira szeretem az állomáshoz vezető háromnegyed órás sétát, és annyira vonzott a reggeli, hűvösebb levegő, hogy a világért ki nem hagytam volna. Így hát fülhallgatót és mp3-lejátszót ragadtam, és elindultam (majd egyszer lehet, hogy írok egy sokképes bejegyzést erről az útvonalról, igencsak a szívemhez nőtt). Épp az egyik közös kedvencünket hallgattam, amikor megpillantottam Jekát, hja, kérem, a stílus.

Az első dolgunk az volt, hogy átsétáltunk a San Rocco térre buszos térképet szerezni, mert az eddig beszerzett két Korfu-térképem nyomtalanul eltűnt. Ott összefutottunk konyhai nagyapámmal, a Christos szerint nem csak kicsit bolond Stefanosszal, akinek, mint kiderült, szintén dayoffja volt tegnap. Szokás szerint jó alaposan megszorongatta a vállam és megcsipkedte az arcom, mielőtt utunkra engedett volna. Stefanost egyébként úgy kell elképzelni, mintha Marlon Brando és Hofi közös unokája lenne, vagy a Corleone-család egyik sarja, aki túlságosan szeretett főzni ahhoz, hogy maffiózó legyen. Időnként kicsit ijesztő, főképp, amikor összeveszik Spiróval vagy Christosszal vagy Pavlosszal, esetleg mindhármukkal egyszerre (ami nem is ritka esemény), de egyébként imádnivaló jelenség. (Christos viszont leginkább egy szakácshentesnek öltözött ninjahentesre hasonlít.)

Szóval, elbúcsúztunk Stefanostól, megbeszéltük, hogy a régi erődöt vesszük célba. Ezúttal nyitásra érkeztünk, a jegyszedő bácsi éppen akkor tette ki a táblát, amin a nyitvatartás és a jegyárak szerepelnek. Itt elfogadták a nemzetközi diákigazolványt, úgyhogy csak 2 eurót fizettünk megspórolva ezzel másik kettőt.

(Itt majd lesz egy kép arról, ahogy a hídon állunk, de Jeka gépével készült, és még nem kaptam meg.)

Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy ez az erőd turista-szempontból sokkal jobb, mint az új, itt ugyanis nem csupán a kilátást kaptuk az eurónkért. Már maga a vár is sokkal szebben fest, nem is beszélve két kiállításról: a bizánci leletekről és egy Angelos Giallinas nevű XIX. századi görög festő korfui képeiről. Ezeket nyilván tilos volt fényképezni, de higgyétek el, érdemes volt megnézni.

Ebbe a templomba nem mehettünk be holmi munkálatok miatt. Már vártam, hol jön szembe valami ilyesmi, Pistivel közös átkunk ugyanis, hogy ahová elmegyünk, ott biztosan felújítanak valamit.

Hosszas kóválygás után felértünk az erőd tetejére. Kilátásban talán az új erőd nyeri a versenyt, de azért erre is megéri ránézni.

Jó darabig elüldögéltünk odafenn, úgy vélvén, kellemesebb pletykahelyet keresve sem találhatnánk. Aztán mégiscsak váltottunk, és lementünk egy kávézóba, név szerint az Akteionba, és lehűtöttük magunkat egy-egy fagyikehellyel. Az Akteion tulajdonosa minden bizonnyal ügyes ember, a helyválasztásban legalábbis, a teraszáról ugyanis egyik irányban az erődre, a másikban a kikötőre nyílik tökéletes kilátás. És még a fagyi is finom. Korfui turisták, ki ne hagyjátok :)

Ostrom, bazár, fagyi

Tegnapra ígértem ezt a bejegyzést, tudom, de ma írom meg, és pont. Úgy egyébként nem sok mindenről tudok beszámolni. Megostromoltuk az erődöt, és láttuk, hogy biztos szép, ám egyelőre görög kézen maradt, mivel épp zárásra érkeztünk (látod, Csabi, mondtam én, hogy menjünk a korábbi busszal). Azért teszek ide egy képet, hogy látsszon, miről maradtunk le.

Itt kellett volna bemenni:

Ez egy híg egyébként, abból a fajtából, amin mi még nem mentünk át.

Fájdalmunkban elindultunk sétálni Corfu Town keskeny utcácskáin és tágas terein, és csuda dolgokat láttunk. Volt például egy zenepavilon, ami kedves szülővárosomban talán sose lesz...

...és második világháborús emlékművet, ami pont olyan semmitmondó, mint az ilyen jellegű emlékművek általában...

...és végignéztük a sok giccset és kevésbégiccset, amit az árusok kínálnak errefelé, eközben egyébként megtaláltuk a Szent Szpiridon-templomot is, ahová augusztusban még el kell mennem, ha Pavlos lesz szíves szabadnapot adni a körmenet napjára...

...és láttunk még sok szépet, de már ennyi kép is sok egy bejegyzésbe, úgyhogy már csak a fagyimat mutatom meg, hogy még egy kicsit jobban irigykedjetek. Csoki-, vanília- és kávéfagyi, tejszínhab, csokiöntet, az ember több kilót hízik már csak attól, hogy ránéz. De sebaj, úgyis fogytam már egy csomót, mióta itt vagyok, leesik rólam az összes nadrágom.

Sidari

A fiúk nyár eleje óta azt mondogatják, hogy Sidariba mindenképp el kell mennünk, és ugrálni kell, meg minden, meg hát ugye már Jeka is ott van, úgyhogy nem kicsit vártam a tegnapi kiruccanást. Nem hiába, megérte elmenni...

Délelőtt, miután megérkeztünk, először a Panorama hotel felé vettük az irányt, ahol a fiúk tavaly dolgoztak, és ahol idén Jeka bároskodik. Az ott dolgozók úgy megörültek az ismerős arcoknak, hogy menten meghívtak minket ebédre a szálloda éttermébe (bizony, én voltam a pofátlan harmadik). Az étterem, azt kell mondjam, vicc a Golféhoz (a miénkhez) képest, kevésbé nagyképű kifejezés most, 8 óra melegkonyha után nem jut eszembe. A konyha összterülete valószínűleg lazán elosztható lenne a mi hűtőink között, az étterem is egészen kicsi, ráadásul zsúfolt, és az üvegfalak és a rossz szellőzés miatt trópusi klíma uralkodik benne. A büfépult - ott is önkiszolgáló az étkeztetés - fele akkora, mint a miénk, és kaja is sokkal kevesebbféle volt benne, talán öt, abból négy köret. Plusz a hidegbüfé, de az nem különbség, van nálunk is. Náluk nincs gyerekbüfé, ami a személyzet szempontjából szerencsés dolog (mi rühelljük a miénket), választék szempontjából viszont nem az.

Ebéd után már mentünk is a partra, ekkor még Jeka nélkül, mert neki még dolgoznia kellett egy kicsikét. Ekkor következett a legnagyobb kaland: az ugrálás. Mert nekem mindent ki kell próbálni, amitől egy kicsit is félek (az a bátor, aki legyőzi a félelmét, tanította anno az anyukám). Amikor elmeséltem neki, Anyu felhívta rá a figyelmem, hogy nemrég még a rajtkőről se igen szerettem leugrálni, de azért kérem az úri közönséget, higgye el: leugrottam egy szikláról, ami Vazul állítása szerint 7 méterre áll ki a vízből. Ez lenne az (a közelebbi):

Az esésre magára gyakorlatilag nem emlékszem. Arra még igen, amikor a lábam egyszer csak már nem volt a sziklán, és megkérdeztem magamtól, ugyan mi a jó fenét csinálok én éppen, meg arra, is, amikor beleestem a vízbe, de a kettő között semmi. Felnézve a szikla még magasabbnak tűnt, mint amikor fentről néztem lefelé, bátorságot gyűjtve.
A visszamászás már nehezebben ment - bár nyilván nem azon a falon kellett visszamenni, ami mellett leestünk, a felkapaszkodáshoz kénytelen voltam igénybe venni Vazul segítségét. Azt hiszem, leginkább ez volt az, ami elvette a kedvem a további ugrásoktól, még ha úgy is tűnt, a későbbi helyen könnyebb kievickélni. Lehet vitatkozni, gyáva vagyok, vagy bátor, mert végül is egyszer megcsináltam - döntse el a tisztelt publikum.
A kimászóhely fentről:

Kis nyugi következett, legalábbis részemről, amíg a fiúk újabbakat ugrottak és videóztak, én meg lubickoltam a vízben, és barátkoztam a sziklák réseiben lakó rákokkal. A Canal d'Amourba is benéztem, de nem úsztam át, nehogy úgy alakuljon, hogy egy ugyanakkor arra úszkáló göröggel kelljen leélnem életem hátralévő részét.

Valamivel később ismét találkoztunk Jekával, és miután kiúsztunk az Apotripiti Beach nevű helyre, ami valójában egy újabb naaaaagy szikla, ő is megkísérelte élete első nagy ugrását. Aztán a másodikat. Előtte, utána, a kettő között persze lányosan elcsevegtünk értelmes és értelmetlen dolgokról, miközben a fiúk újabbakat ugrottak, valamint újabb videókat és képeket alkottak. Befejezésül álljon itt Zoli lesifotója, aminek a létezéséről sem tudtam, amíg meg nem láttam a Facebookon, és ami hatékonyan szemlélteti, hogy (ismét Anyu szavaival élve) mi bizony tudunk élni.

Ui.: Holnap újabb bejegyzés várható, mégpedig arról, ahogy Csabival megostromoljuk és remélhetőleg bevesszük a régi erődöt.

Só, bors, és sok-sok vaj

A tegnapi napot azzal tettem emlékezetessé, hogy ráhoztam a szívbajt a délutáni konyhásokra. Épp Flórának akartam odavinni a vajat (pontosabban: felerészt vajból, felerészt olajból álló keveréket), amit a párolt zöldségekre szoktunk locsolni, amikor elcsúsztam, és magamra öntöttem az egészet. A kotla valószínűleg később esett le, mint én, ugyanis a vajas undormányból még a hajamra is jutott, a köpenyemről nem is beszélve - az teljesen elázott. Spiróval ugyanazt az egy szót - fuck - találtuk meg a helyzet jellemzésére, majd ő azonnali hatállyal elküldött átöltözni. Ez ügyben viszont nemigen tehettem semmit, mivel nem volt másik ruhám kéznél, de a főnök úr ezt is megoldotta, ideadta a saját tartalék köpenyét azzal, hogy azt már ne koszoljam össze, legyek szíves. Jó kislány voltam, a patyolatköpeny patyolat maradt, sőt, még ki is mostam neki tegnap, hadd örüljön. Majd ma vacsinál visszakapja.
A tiszta ruha egyvalamin nem segített: az én állapotomon. Mielőtt valaki Meritához hasonlóan halálra ijedne, elárulom: kutya bajom. A vajtól viszont nehéz pusztán hideg víz, kézmosásra kitalált szappan és papírtörlő segítségével megszabadulni, a hajmosás gondolata meg egyenesen nevetségesen hat, amikor egy görög szakács vár az ember visszatérésére, úgyhogy bár vizuálisan nem hatottam vajasnak, a vacsora alatt gyakorlatilag vajat izzadtam, a papírsapkámon pedig helyes kis foltok alakultak ki ott, ahol a szerencsétlenül járt hajrészekkel érintkezett. Évek óta nem esett olyan jól hajmosás, mint amikor este hazaértem...

A mai nap kevésbé alakult katasztrofálisan, Vazullal letudtuk a megbeszélt vásárlást, találtam csuklószorítót is, új sarut is ahelyett, aminek lemállott a talpa, pedig alig több, mint egy hónapja vettem. A szombati szabadnapunkon megint együtt mászkálunk majd, igaz, kicsit messzebb: Sidariba megyünk, ahol, ha minden jól megy (és miért ne menne), még Jekával is találkozunk. Ehhez el kellett cserélnem a holnapi szabadnapomat Flóra szombatjára, de Pavlosnak nem volt ellenvetése, megköszönte, hogy szóltunk, és mehettünk Isten hírével. Így tehát holnap meló, de szombaton vár Sidari...

Sztrájk, munka, dayoff

Jó régóta készülök már írni, rágják is a fülem többen, hogy haladjak... hát nosza, ma megpróbálom ;)

Görögország bányászbéka alatti helyzete nem kerülte el Korfut és a Louis hoteleket sem, a mi görögjeink is sztrájkot hirdettek szerdára. Ennek egyenes következménye az volt, hogy szinte csak a gyakornokok dolgoztak, plusz pár buzgó helyi. A felszolgálók nagy része már kedden benn aludt a hotelben, hogy bármikor szükség van rájuk, fel tudják őket kelteni - ébresztették is őket valamikor reggel negyed 7 körül, és tizenegynéhány órát dolgoztak mind, a szabadnaposok is, mert vesztükre megkérdezték Yianist, maradjanak-e. Én is kérdeztem Pavlost, de ő azt mondta, nem-nem, szabadnapom van, menjek hazafele ebéd után. Ekkor láttam leginkább, hogy megérdemelte a köpenyére hímzett "Executive Chef" feliratot, hihetetlen, milyen jól kézben tartotta a főzést plusz a reggeliztetést az étteremben plusz a pool bart (a büfét a medencénél), miközben nem volt más segítsége, mint egy szem gyakornok a hidegkonyhán és két-három karbantartó, akiket be tudott állítani souvlakit sütni vagy mosogatni. Délutánra már berángatta Spirót (aki egyébként szintén szabadnapos volt), meg volt két gyakornoka is (plusz egy a hidegkonyhán, Meritával), de a délelőttért tényleg le a kalappal előtte. Meg mindenki más előtt is, aki végigcsinálta azt a napot.
Ebben a témában melegen ajánlom Vazul bejegyzését, mivel ő dolgozott, tehát többet látott az akcióból, mint én, másrészt kacagtatóan írta meg az egyébként is kacagtató helyzetet.

A dayoffjaimmal ezen a héten nem kezdtem gyakorlatilag semmit, lusta dög voltam, és csak mostam meg olvasgattam egész nap. Tudom, tudom, azzal az elhatározással jöttem ki, hogy nem ülök majd a fenekemen, ha szabadnapos leszek, de most jól esett tenni a semmit... néha nekem is kell passzív pihenés, na... :)

Munka: a héten visszajön az állandó hidegkonyhás, úgyhogy most már végig délutános-melegkonyhás leszek, örült is Spiro, amikor meglátott tegnap. Meg én is neki. Ami kevésbé jó hír, hogy megértettem, miért hordanak csuklószorítót a szakácsok. Valami bekattant a csuklómban, és most fáj, és ha egy bizonyos szögben tartom, elzsibbad az egész kézfejem. A szerdai dayoff Vazullal közös vásárlással fog telni, és be fogok ruházni egy csuklószorítóra, meg vizesruházom, meg pihentetem, amikor hagyják, meg ilyenek, aztán majdcsak lesz valami. Legfeljebb balkezessé változom, ha semmi más nem működik, és a jobb pont kipiheni magát, mire a bal elfárad.
Most már kezdenek sokan lenni a szállodában, ma 541 emberre főztük a vacsit, és már egy órával a teljes zárás előtt az utolsó adag sertéshusit és az utolsó rizst tettem ki a büfépultba. Kostas majdnem szörnyethalt, mi Flórával dettó, de valahogy mégiscsak túléltük. Úgy tűnik, ideje átállni a nagyobb kajaadagokra... közeleg a főszezon főszezonja.