Egész estés Disney-mese (Spoiler alert: a kürtösök mind meghalnak)

A karácsonyi hangverseny utáni értékelő e-mailben (közismertebb nevén Az E-mailben) Adrian már emlegette a következő, pontosabban a májusi koncertet, és hogy milyen műsort tervez akkorra. Akkoriban még úgy volt, hogy alkalomadtán hazaköltözöm, de a listát olvasva közöltem: májusig semmiképp. Jobbnál jobb filmzenéket sorolt fel, disneys túlsúllyal, mert a bevételt ezúttal a Rainbows gyermekhospice alapítvány kapta. A műsor ahhoz a listához képest elég sokat változott, de továbbra is kiérdemelte a "Legkirályabb Koncert Amin Itt Eddig Játszottam" címet. Vagy elfelejtettem lenyúlni a műsort a kottaállványról, vagy elhánytam valahova, úgyhogy nem tudom megmutatni, de volt minden A kis hableánytól a Star Trekig (amiről nem is tudtam, hogy ennyire jó a zenéje), örök kedvencemet, A Karib-tenger kalózait is beleértve. És ami még jobb, még jól is szólt, olyannyira, hogy Az E-mail szerint ez volt "hosszú idő óta az első koncert, amin akár csak kicsit ingatag pillanataink sem akadtak".

Viszont iszonyatosan hosszú volt, majdnem három óra, ami talán nem is lenne olyan sok, ha levonjuk belőle a szünetet és azt, amikor a Rainbows kórusa nagyon hamisan előadott pár Disney-dalt, na meg amikor beszéltek magáról az alapítványról... na de ismerjük a filmzeneszerzőket, megszállottan imádják a kürt hangját. Ezért mi egyrészt nagyon szeretjük őket, mert adnak nekünk játszani valót, másrészt viszont sírva fakadunk, amikor rájövünk, hogy A Birodalom visszavág (Nikki egyemberes szólójával) a legutolsó szám, leszámítva a ráadást, egy Indiana Jonest, amiben történetesen majdnem végig mi visszük a dallamot.

Jó, lássuk be, ezt csak a panaszkodás kedvéért mondom. Megérte. :)

Emily és Richard

El kell keserítenem a Gilmore-rajongókat, ez a bejegyzés is az én életemről fog szólni. Így egy hónappal az események után. Komolyan találnom kéne egy hatékony önmotiváló módszert...

Megint úgy kezdődött, hogy a Kéktündérből előtört a networking-királynő. Olvasott egy cikket egy bizonyos Emily Owentől/ről, és feltétlenül fel akarta vele venni a kapcsolatot, hogy meghívja a templomi álláskeresők klubjába (aminek ő az egyik vezetője), esetleg javasolja előadónak Soul Caféra. Emily ugyanis nem kicsit inspiráló jelenség. Tizenhat éves korában II-es típusú neurofibromatózissal diagnosztizálták, azóta időről időre újabb meg újabb műtéteken esik át, és az egyikből úgy ébredt, hogy teljesen elveszítette a hallását.

Elvette ez a kedvét bármitől is? Ami azt illeti, igen, olyan is volt, és ő ezt tartja élete egyik fordulópontjának.

"Uram, nem szeretnék felébredni az altatásból. De ha igen, használj valamire."

Nos, felébredt, és azóta könyveket ír (és itt jöttem én a képbe, a Kéktündérnek ugyanis újabban az én író mivoltom a fixa órája). Eddig három jelent meg: 30 Days with Mary, 30 Days with Elijah és 30 Days with John címen. Rövidke idézetek a bibliai alakok elképzelt naplóiból, pár gondolattal és naponta egy-egy imával kiegészítve. Most olvasom az Elijah-t, néha jó alaposan pofánvág, úgyhogy határozottan nem rossz.

Ezen kívül előadásokat is tart, főleg egészségügyi dolgozóknak. Igen, beszélni tud, elvégre jó ideig hallott, és olyan tempóban olvas szájról, hogy bármiféle  fennakadás nélkül lehet vele beszélgetni. Na jó, engem nem mindig értett - fel a kezekkel, kinek jutott már eszébe, hogy az akcentusok láthatóak is?

Emily Leicesterben él, és ez alkalmat adott, hogy meglátogassunk egy másik, sokkalta előkelőbb, ám jóval kevésbé beszédes személyt. Fogalmam sincs, otthon mennyi szó esett róla, ha esett egyáltalán, itt, a környéken elég nagy port kavart. 2013 februárjában bejelentették, hogy a nem sokkal az előtt megtalált, nem kifejezetten egészséges gerincű csontváz III. Richárd királyé. Hosszas vita után végül a leicesteri katedrálisban temették újra, bár a Yorkot jelképező fehér rózsák azért ott vannak körülötte.

Amikor mi mentünk, már nagyjából lecsengett az újratemetés utáni roham, így nem kellett sorban állnunk, és még láttuk is, amit akartunk.

A Kéktündér sajna csak aznap közölte, hogy ha már ott vagyunk, elmehetnénk a katedrálisba is, úgyhogy ezek most sajnos telefonos képek lesznek.

Matek

Geometriával kezdtünk, a Kis Herceg ugyanis nemrég elkapta a minden ovisnak kötelező bárányhimlőt, amit itt csirkehimlőnek hívnak - mi ez a mánia az állatokkal, amik még csak nem is pöttyösek? Szóval, lestük, jelennek-e meg újabb pontok a grafikonon, és kentük a meglévőeket. Meglepően könnyen túlestünk rajta, lázas sem volt egyetlen kis hőemelkedést kivéve, nem is igen vakarózott, vagy ha véletlenül nagy ritkán mégis, abbahagyta, amint rászóltunk. Fáradékonyabb volt és többet aludt, de ez minden, egyébként teljesen jól elvolt.

Aztán-közben más jellegű számok jöttek. Az au pairséghez nem kellett National Insurance Numbert (~adószámot) igényelnem, nem is keresek vele annyit, hogy adóznom kelljen, úgyhogy, bár volt róla szó, hogy meg kéne csinálnom, mert mi van, ha mégis maradok, végül elmaradt. A maradás amúgy sem sokszor fordult meg a fejemben a szakítás előtt. Na, most viszont már kelleni fog, ha bármilyen más munkát akarok vállalni, úgyhogy rávettem magam, hogy felhívjam a Job Centre Plust, ők foglalkoznak ezzel. Akkor elsőre még egész jól megúsztam, várakozás nélkül felvette a telefont egy ügyintéző, aki alig hallott, úgyhogy majdnem kiabáltam, míg felvette az adataimat. A procedúrának része egy személyes interjú is, ahol megnézik, az vagy-e, aki, kitöltik az igénylőlapot, ilyesmi, ehhez akkor hirtelen nem tudott időpontot adni, úgyhogy azzal búcsúztunk, hogy majd még hívom őket. Idővel ez is összejött, megint megkérdezték az összes adatot, nehogy véletlenül valaki más legyek a hivatkozási számommal, és adtak egy időpontot egy héttel későbbre. Annyit mondtak, hogy Nottinghambe kell mennem, gondoltam, biztos egy ilyen iroda van, ha csak ennyit mondanak - hát nem. Kedd este elkezdtem nézni, hogyan tudok odajutni, és rá kellett jönnöm, hogy van belőlük hat. Szerdán fel akartam hívni őket, de amikor volt rá időm, nem álltak szóba velem, viszont vigaszdíjként hallgathattam Vivaldit, amíg meg nem untam, na jó, amíg le nem járt a munkaidejük. Ekkor már kezdtem kissé idegbajos lenni, csütörtökre volt ugyanis időpontom.

Csütörtökön több szerencsével jártam, felvették a telefont, a hölgyemény ismét végigkérdezte az adataimat, és nagy nehezen megtudtam a címet. Így aztán már nem sok minden akadályozhatott meg abban, hogy fogjam az irataimat, és tegyek egy gyors látogatást Nottinghamben. Az út tovább tartott, mint maga az interjú, ráadásul jó hamar odaértem, és már végeztem is, mire az eredeti forgatókönyv szerint sorra kellett volna kerülnöm. A neten fellelhető használhatatlan információk alapján arra számítottam, hogy majd kérdezgetnek mindenféle kínos dolgokat, például az eddigi összes lakcímemet (ki tudja azt követni?), de nem, megint csak az adataimat ismételgettem, amiket egy újabb hölgyemény beírt az igénylőlapra, lefénymásolták a személyimet, egy másik ügyintéző leellenőrizte, minden stimmel-e, és már jöhettem is haza. Ez egy héttel ezelőtt volt, akkor azt mondták, 2-4 héten belül meg kellene jönnie a levélnek, amiből majd megtudom a számomat. Semmit sem mondtak arról, hogy esetleg nem kapok, úgyhogy bizakodom. Újabb lépés az elbritesedés útján (az elbritesedés egy külön vicces téma, egyszer csak lesz róla külön bejegyzés, ha olyanom lesz).

Mr. Rochester

A lelkeknek a találkozása sokkal megrendítőbb és megmagyarázhatatlanabb, semhogy beszélni lehetne róla. Ezért döntöttem úgy, hogy segítségül hívom barátnőmet, Charlotte Brontë-t. Vagy Jane Eyre-t, ahogy tetszik. (na jó, kicsit azért is, mert olyan sok idézetet találtam, ami szépen beleillik a történetbe). A dőltbetűs részek mind tőle/tőlük származnak.

Huh. Rég írtam már ennyire kitárulkozósat.

Ja, és ismét elnézést kell kérnem azoktól, akik innen értesülnek a fejleményekről, nem személyesen tőlem.

Megrögzött álmodozó vagyok, mióta csak az eszemet tudom. Liliputot és Brobdingnagot viszont valódi országoknak képzeltem, és nem kételkedtem benne, hogy majd egy szép napon hosszú útra indulok, és tulajdon szememmel fogom látni az apró mezőket, házakat, fákat, a pici emberkéket, Liliput kicsi teheneit, birkáit, madarait – akárcsak az óriások birodalmának erdőmagasságú gabonaföldjeit, hatalmas szelindekjeit, macskaszörnyetegeit, toronymagasra nőtt férfiait és asszonyait. Nem akartam ilyen messziről indulni, de megtetszett az idézet, és rájöttem, hogy ez is alaposan belejátszik abba, hogy ott vagyok, ahol vagyok - eleve ez az álmodozó kalandvágy az egyik oka annak, hogy újra meg újra belevágok olyasmibe, ami elsőre őrültségnek tűnik, kiköltözöm Angliába, például. Vagy Jane Eyre-ré változom, és hagyom, hogy Mr. Rochester elcsavarja a fejem.

De hogy a lényegre térjek, az egész ügy (vagy legalábbis a látható és mesélhető része) akkor kezdődött, amikor majd' három hete, egy pénteki napon levágattam a hajam. Akkor kaptam az első virágot, "remélem, nem veszed rossz néven, de annyira szép vagy ezzel a hajjal" címen. Zavarba jöttem egy pillanatra, de akkor még nem is igazán vettem komolyan. Csakhogy onnantól kezdve minden nap kaptam virágot, egy teljes héten keresztül, és egyre inkább zavarba jöttem, és egyre inkább megijedtem. Egyetlen nő sem lehet büszke rá, ha feljebbvalója udvarol neki, mert hiszen úgysem veszi feleségül. Őrült minden asszony, aki titkolt szerelmet táplál keblében, mert az ilyen titkolt, viszonzatlan szerelem fölemészti az életet. Ha pedig viszonzásra talál, akkor lidércfényszerűen olyan mocsaras vadonba csalogat, amelyből nincs többé menekvés.

Csak gyermekek tudnak ennyire félni.
Rettegtem attól a pillanattól, amikor majd ki kell mondanom, hogy nem, nekem ez nem fog menni. Már csak azért is, mert tudtam, milyen törékeny tud lenni Mr. Rochester, és semmi kedvem nem volt fájdalmat okozni neki.

A pénteki virág fölött sírva fakadtam, magam sem tudtam, miért. Írtam egy hosszú-hosszú levelet, amit eszem ágában sem volt odaadni, és amiben hosszasan megindokoltam, miért fogok nemet mondani, és miért nem tettem meg eddig. A sírással már végeztem, mire megint egy helyiségbe kerültünk, de akkortól fogva nem voltam biztos semmiben. Mialatt feltörte a pecsétet, és elolvasta a levelet, én tovább ittam a kávémat (éppen reggelinél ültünk). A kávé forró volt, és ennek tulajdonítottam, hogy a vér hirtelen az arcomba tódult. Hogy a kezem mitől remeg, és hogy miért ömlött ki a kávé fele a csészealjra, azon nem óhajtottam gondolkozni. (Ebben mondjuk van egy kis ferdítés, főztem ugyanis, nem kávét ittam).

A hétvége azzal telt, hogy kerülgettük egymást, mindketten azzal az elhatározással, hogy mostmártényleg tiszta vizet öntünk a pohárba, lesz, ami lesz, aztán ebből nem lett semmi. Folyton őt figyeltem, azon rágódtam, miért bizonytalanodtam el, miért nem vagyok már biztos abban, hogy nemet akarok mondani. Ebben az öblös, vörös fotelben Mr. Rochester valahogy másképpen festett; nem látszott olyan komolynak és rosszkedvűnek, mint máskor. Ajkán mosoly játszadozott, szeme csillogott, nem tudom, mitől; valószínűleg a bortól. Mindenesetre ebéd utáni jó hangulatban volt; közlékenyebb és derűsebb, mint rendesen, nem olyan mord és fagyos, amilyen reggelenként szokott lenni. Gránitba vésett vonásai még így is kemények voltak, ahogy fejét a dagadó selyemvánkoson nyugtatta, de nagy, sötét szemének tekintete – mert nagy, sötét szeme volt – mintha kissé ellágyult volna. De miközben azon csodálkoztam, mekkorát változott, mióta ismerem, nem tudtam arra gondolni, hogy hányszor voltam rá iszonyú dühös, és hányszor éreztem úgy, a legrosszabb napjainkon, hogy jóformán észre sem veszi, hogy létezem.

Hétfőn reggel 6-ra ment dolgozni, de indulás előtt még írt nekem egy levelet, amin megint sírtam kicsit, viszont ez a sírás már közel sem volt olyan kétségbeesett, mint a pénteki. Megint írtam egy levelet, amíg a gyerekek hajósat játszottak a játszótéri mászókán, de ez rövidebb lett, vidámabb... és arról szólt, hogy hiába vagyok halálra rémülve a gondolattól, hogy beleestem egy kétgyerekes özvegybe, aki ráadásul a főnököm, hogy emiatt alighanem külföldön ragadok, minden előzetes tervem ellenére, hogy mit szólnak majd a gyerekek és a családom és a barátaim és főleg azok, akik mindkettőnket ismernek, nem fogok nemet mondani.

Az élet túlságosan rövid ahhoz, hogy huzamosabb időn át haragudjunk az emberekre, és mindent elraktározzunk, ami fáj.
A világ ítéletével pedig nem törődöm. Az emberek véleménye nem érdekel.

Erre azért nem voltam elkészülve, hogy így fogok reszketni ha viszontlátom, hogy a hangom is elfullad, és jóformán mozdulni sem tudok.

- Elnézést a reggeliért...
Megöleltem,
- Inkább nekem kéne bocsánatot kérnem az egész heti jégkirálynőzésért...
Szünet. Mint kiderült, elsőre azt hitte, épp kikosarazom.
- Pénteken írtam neked egy hatoldalas levelet.
- Akkor te is érezted?
Bólintottam, és erre most ő ölelt meg engem. És ezzel el is dőlt.

– Érez valamit irántam, Jane?
Nem mertem felelni. Még a szívem dobogása is elállt.
– Mert nekem néha az a furcsa érzésem támad – különösen ha így együtt ülünk, mint most –, az a furcsa érzésem támad, hogy a bal oldali bordáim alól egy darab zsineg indul ki, és az szorosan és kioldozhatatlanul össze van kötözve egy másik zsinegdarabbal, amely meg a maga bordájához nőtt. De ha a zúgó csatorna és nehány száz mérföldnyi szárazföld lesz kettőnk között, attól félek, ez az összekötő zsineg vagy zsinór még elszakad, és ha erre gondolok, ideges nyugtalanság fog el, hogy akkor pedig én belül vérezni fogok.

Még mindig meg vagyok ijedve egy kicsit, de ugyanakkor meglepően természetesnek tűnik, hogy együtt vagyunk, jó úgy hazajönni, hogy tudom, hogy vár rám, jó hazavárni, jó látni, hogy újabban a szeme is mosolyog, és jó tudni, hogy ha ez működik, nem maradok le a gyerekek életének hátralevő részéről. Igen, igaz, még sok mindent el kell dönteni és el kell intézni, de bízom benne, hogy szép lassan minden kialakul.

(Segítek, most lehet sokkot kapni, többekkel megesett. Mások meg mosolyogtak, mondván, számítottak már erre, ami azt támasztja alá, hogy megint én voltam az, aki nem vette észre, ami ott volt az orra előtt. Most pedig megyek, és felveszem a Jane Eyre nevet.)

Bariszezon

Calke kétségtelenül egyike a legkedvencebb helyeimnek a környéken, és annak, hogy ez így alakult, természetesen jó nagy szerepe volt a Kéktündérnek, aki szintén nagyon szereti. Nemrég (tegnap, de a bejegyzést későbbre ütemeztem, úgyhogy maradjunk annál, hogy nemrég) megint ott jártunk, most azért, mert kitört a bariszezon, tömegével születnek a ritka portlandi báránykák, ami pont olyan nagy, látogatócsalogató esemény a calke-i birtokon, mint máshol a hóvirágok. Nem vagyok eltájolt nagyvárosi liba, persze, láttam én már barit élőben, de ez mit sem változtat azon, hogy kis híján cukiságtúladagolást kaptam a sok kis piszkafa lábú barna szőrcsomó láttán. (Némelyikük még csak pár órája született!) Kár, hogy a barimán Sarah épp most utazott haza Hongkongba, és nem láthatta őket :)

Kiruccanás a Tündérkeresztanyával

Néha az az érzésem, fél Ashby összeesküdött, hogy minél vidámabban és kalandosabban teljen az idő, amit itt töltök. Ebben nyilván élen jár két helyi pótanyukám, a Tündérkeresztanya és a Kéktündér, de részt vesz a tervben egy csomó templombeli ismerős/barát, egy maréknyi anyuka az iskolából, a zenekar több tagja (épp nemrég valósult meg az egy éve halogatott menjünk-el-meginni-valamit Eddel), és egyéb itt-ott felszedett emberek, mint Stef, akivel sajnos ezer éve nem tudtunk összejönni egy újabb éjszakába nyúló beszélgetésre, de mindig megállunk pár percre, ha összefutunk az utcán.

Nos, ezen a március 17-i kedden épp a Tündérkeresztanya volt a soros, hogy megmutasson valami újat. És, pontosan eltalálva, mire volt szükségem egy sok hisztivel és szakítással izgalmasított hét után: egy helyre, ami olyan tiszta és olyan békés, mintha nem is ezen a világon lenne. Elvitt hát a Mount Saint Bernard Abbeybe, egy máig lakott és működő ciszterci kolostorba.

Emlékszem, amikor pár éve egy tatabányai nyaralás során elmentünk Majkra. Ott is más volt valami, egészen más, mint a "kinti" világ, tele láthatatlan és megfoghatatlan, de érezhető dolgokkal, emberi életek, gondolatok, érzések lenyomataival. Valamilyen szinten minden helyre igaz ez, nekem legalábbis régi épületekben, történelmi helyeken folyton az az érzésem, hogy elvékonyodik a fal a múlt és a jelen között, és szinte csak egy vékonyka selyemfüggönyt kellene letépnem, hogy bálozók vagy épp várvédők közé csöppenjek. De ezek a lenyomatok mindenhol különbözőek, egész mások egy várbörtönben, mint egy grófnő hálószobájában. És végképp teljesen másmilyenek olyan helyeken, ahol az ott élők évszázadokon keresztül békés, csendes, hitnek, imának szentelt életet éltek. És akkor következő fokozatként elérkezünk a Mount Saint Bernardhoz, ahol a függöny még a selyemnél is sokkal vékonyabb, ha nem lenne a kis ajándékbolt (ahol nem kevés saját terméket, mézet és cserépedényeket árulnak) és nem látszana ki pár jelenbeli dolog az állattartó-növénytermesztő részről, könnyen elfelejthetnénk, melyik században is járunk tulajdonképpen. Mi nyilván nem mehettünk volna be mindenhová, de a honlapjukon vannak képek a szerzetesi életről, érdemes megnézni őket ITT.

Na meg az sem mindegy, hogy ide már keresztényként érkeztem, nem úgy, mint anno Majkra, ez is sokat adott az élményhez.

Saját képek is vannak ám, egy része tőlem, egy része a Tündérkeresztanyától:

Innen tovább mentünk, hogy sétáljunk egyet a Bradgate Parkban, ami egykor a Gray család birtoka volt - jelentőségüket mi sem mutatja jobban, mint hogy egy királynőt is adtak az országnak... igaz, csak kilenc napra. Mi most nem mentünk el a ház romjaiig és az Old John Towerig, csak jártunk egyet a girbegurba fák között (nekem ezekről az angol fákról mindig az Üvöltő szelek jut eszembe), és lestük az őzeket, de ők aznap nem voltak társalgós kedvükben. A kacsák annál inkább, de pechjükre nem vittünk nekik semmit.

Az szakításrul

Nem akarok erről nagyon sokat írni, viszont mindenki - na jó, nem mindenki, de a többség - olyan meglepetten és pánikközeli állapotban fogadta a hírt, hogy pár szót mégiscsak szánok rá. Na meg elég komoly változás az életemben, úgyhogy, ha már így írogtok magamról, illik erről is.

Szóval. Ne képzeljetek drámai jeleneteket, harmadik-negyedik-sokadik embereket, hatalmas veszekedéseket. Képzeljetek el helyette két embert, akik hosszú időt töltöttek külön, akiket más élmények, más benyomások, más hatások értek, akik emiatt más irányban kezdtek el fejlődni. Eleinte olyanok voltak, mint a borsó meg a héja, aztán sokasodni kezdtek a repedések, és végül rájöttek, hogy már akkor sem biztos, hogy képesek lennének hosszú távon békében együtt élni, ha most azonnal ismét közel kerülnének egymáshoz - földrajzi értelemben legalábbis.

Nem volt könnyű döntés, hosszú vívódás előzte meg, és nem mondom, hogy egy pillanatig sem viselt meg, öt év az öt év, ráadásképp rá kellett jönnöm, hogy egy szakítás után nem a miatt bánkódunk, ami volt, hanem a miatt, ami lehetett volna. De nem bánom, hogy így döntöttünk, most már valójában inkább afféle megkönnyebbülést érzek. Ez borzasztó csúnyán hangzik, de ne úgy értsétek, semmi bajom Lujóval, beszélünk is azóta is néha, viszont be kellett látnunk, hogy csak lekötjük egymást, miközben már sokkal kevesebb közünk van egymáshoz, mint volt. Nehéz ezt úgy megfogalmazni, hogy ne tűnjön gonosznak, nem is nagyon sikerült, úgyhogy maradjunk annyiban, hogy mindkettőnknek jobb lesz így.