Hangverseny egy jó ügy érdekében

Most már csak 20 nappal vagyok lemaradva (kivéve pár ezer éve halogatott gasztrós bejegyzést), a hangverseny október 11-én volt a St. Helen'sben, a régebbi anglikán templomban. Azt hittem, nagyobb is, mint a Holy Trinity, de nem, sőt, szerintem kisebb, bár a szemmértékem majdnem olyan rossz, mint az időhöz és a dátumokhoz való viszonyom. Az ok pedig, amiért éppen itt: jótékonysági koncert volt, a St Helen'snek gyűjtöttünk. Új WC-re.

Most nem volt olyan melegünk, mint Ibstockban, cserébe viszont majd' megfagytunk. Ibstockban még nagyon sajnáltuk a fiúkat zakóban-csokornyakkendőben, most sikerült elkapnom az alábbi párbeszédet:

- Hé, Alan, elkérhetem a zakódat?
- Már Nikkinek is megmondtam, hogy nem!

Hát ennyire. De mivel a hideget jobban bírom, mint a meleget, ezt még mindig könnyebben viseltem, mint az ibstocki gatyarohasztó hőséget, ráadásul a műsor is közelebb állt a kis szívemhez.

A hangverseny ettől még jól sikerült, tele volt a templom (Adrian szokásos e-mailje szerint úgy kétszázan préselődtek be), és sok-sok pozitív visszajelzést is kaptunk. Voltak azért gyenge pillanatok - a Danse Bacchanale például majdnem felborult, azóta is találgatom, a trombiták léptek be hamar vagy mi későn -, de mindig összeszedtük magunkat, ahogy valamirevaló zenekarhoz illik, az összhatás kifejezetten jó volt, és ahogy otthon sokszor hallottam már, amikor nem voltam magammal elégedett: a közönség nagy része úgysem vesz észre semmit (amíg nem történnek olyan látványos dolgok, mint amikor Ibstockban összecsuklott egy kottaállvány).

Megint kaptam pár képet Adriantől:

Resting bitch face keeps you pretty - de legalább látjátok, hogy nézek ki mostanában

Most már négyen :)

Harvest és egyéb templomi hírek

Ahogy ígértem az egyévesfilós poszt előtt: beszámoló a harvest lunch-ről, még október 5-éről.

A Tündérkeresztanya úgy jellemezte a Harvestet, mint amolyan kis angol hálaadást, amikor learatjuk a munkánk gyümölcsét, végiggondoljuk, mi mindent kaptunk az idén, és hálát adunk érte. Az istentisztelet is erről szólt, a természet szépségeiről, meg arról, hogy hagyni kell nőni az elültetett magot, mert azt bizony csak Isten húzhatja ki a földből, mi nem. Végezetül, mivel ez a szokásos családi istentisztelet volt a "mókás" dolgokkal (bár a gyerekeket ezúttal nem vittük), mindenki kapott egy zöld papírlevelet, hogy felírhassa rá, miért hálás. Utána ezeket a leveleket a templom oszlopaira kötötték, ott vannak azóta is. Valamennyit elolvastam belőlük, borzongató-mosolyogtató érzés látni őket.

Az istentisztelet után a többség átment a church hallba teázni-kávézni, jó páran viszont maradtunk, hogy segítsünk berendezni a templomot az ünnepi ebédre. Stephen aznap reggel nem volt jó, Stella pedig orvoshoz vitte, így a legprofibb vendéglátós hiányzott, de a helyettesei is tökéletesen megoldották a dolgot. Amolyan kicsit felturbózott ploughman's lunchöt - "földműves reggelijét" - ettünk, aztán válogathattünk a jobbnál jobb desszertek között, én végül valami banános-karamellás csodánál kötöttem ki némi extra gyümölccsel. Mindezek mellé ráadásképp persze most is szuperérdekes beszélgetés alakult ki az asztalnál, például az angol, a magyar és a máltai ételekről. Bizony, jó dolog a nemzetközi asztalnál ülni :)

Ami az egyéb templomi híreket illeti... nos, azok igazából komolyabb hírnek számítanak, az én szempontomból legalábbis.

(nagylevegőtvesz)

Nagyon úgy fest, hogy 16-án megkeresztelkedem.

(kifúj)

Tudom, tudom, nem kicsit meglepő ezt hallani tőlem, és épp ezért olyan nehéz elmondani azoknak, akik nem nézték végig a folyamatot. Gondoltam rá, hogy beleírom az évfordulós bejegyzésbe, mert szépen megmutatja, mekkorát fordult velem a világ, mióta itt vagyok, de nehéz volt beleszőni a takaróallegóriába. Szóval, sok kisebb-nagyobb dolog vezetett ide, problémák, amik pillanatok alatt, csodával határos módon megoldódtak, emberek, akiktől tanultam, válaszok, amiket a hangosan soha ki nem mondott kérdéseimre kaptam, és még sorolhatnám, igazából a legtöbbet leírtam itt is, de még így is hiányzik egy csomó kis darab, amiből össze lehetne rakni a teljes képet, és ezeket nem igazán lehet elmesélni, inkább érzések, mint események, így aztán csak azok vannak velük többé-kevésbé tisztában, akik itt voltak velem.

Amikor először szóba került ez az egész (a Kéktündér hozta fel Calke Parkban sétálva, amikor az aznapi Soul Caféról beszélgettünk), nem igazán foglalkoztam vele, egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy készen állok egy ekkora lépésre - az én szememben ugyanis hatalmas lépésnek tűnik. Aztán Stephen is szóba hozta (amennyire tudom, részben a Kéktündér noszogatására, részben mert ő is megfontolandónak tartotta). Akkor két napig folyamatosan ezen agyaltam, folyamatosan ezen vitatkoztam magammal. Az egyik felem azt gondolta, ez olyasmi, amit az ember a családjával csinál, otthon. A másik felem viszont meggyőzte ezt az elsőt arról, hogy bizonyos értelemben ezek az emberek is a családom (karácsonykor hallottam először a "church family" kifejezést, azóta meg is értettem), és ha valaha is megteszem, akkor ez a megfelelő hely, hiszen itt jutottam el odáig, hogy azt mondjam: igen, egy olyan istenre tudom alapozni a hitemet, aki válaszol, ha kérdezem, és segít, ha szükségem van rá. Mert gyakorlatilag ez történt. Stephen úgy fogalmazott, nagyon találóan: "Isten sarokba szorított." Azt már csak én teszem hozzá, hogy közben valószínűleg remekül szórakozott a makacsságomon, és most alighanem halálra röhögi magát, mert győzött.

Valahol én is jót nevetek magamon. Mennyire rám vall már, hogy egy anglikán templomban fogok megkeresztelkedni?!

Végezetül nagy bocsánatkérés azoktól, akiknek mindezt nem mesélem el "közvetlenül" - mondom, még én is barátkozom a gondolattal, annak ellenére is, hogy egyáltalán nem érzem magam rosszul tőle, nem szégyellem, semmi ilyesmi. Egyszerűen csak könnyebb leírni, és gyorsan megnyomni a "közzététel" gombot, mint telefonon eldadogni (telefonálni amúgy se szeretek különösebben).

Filozofikus allegóriaposzt

Valójában írni szeretnék a harvestről és a legutóbbi hangversenyről is, de van valami, ami hamarabb aktualitását veszti, nevezetesen: tegnap volt egy éve, hogy kijöttem ide. Ennek kapcsán kaptam virágot és csokit - "azért, hogy kibírtál velünk egy évet" -, és rengeteg kedves szót online és a valóságban is, amit tovább görgetett, hogy épp tegnap voltam egy Pastorate-összejövetel is. Jobb volt, mint egy születésnap, még mindig alig fogom fel, mennyi szeretetet kaptam egy ilyen kis évforduló kapcsán.

Ez itt a takaróm. Én horgoltam, vagyis horgolom, mert mint alább látszik, még közel sincs kész, részben azért, mert akadt közben jó pár fontosabb projekt.

Hogy mi köze ennek ahhoz, hogy egy éve itt vagyok? Hát az, hogy ez a takaró pont olyan, mint az itteni életem. Idejöttem, idegen helyre, idegenek közé, és a nulláról indultam. Az első pár kockáért nagyon meg kellett küzdenem, volt minden, vér, verejték, könnyek, ki kellett tapasztalnom a mintát, többet bontottam, mint amennyit haladtam, meg amúgy sem horgoltam előtte semmit egy fél sálon kívül. Aztán valahogy elkészült az első sor, girbegurba nagyikockákkal, egyik lazább, másik szorosabb, de már volt benne pár szín. Aztán, láss csodát, belevágtam a második sorba, és jöttek a virágok! Aztán kocka kockát, sor sort követett, és egyszer csak elkezdett látszani, hogy nicsak, ennek mintája is van, a sok kis kocka már most is méretes takarónak számítana, ha az ágyam nem lenne még annál is nagyobb. Sőt, nem csak nagy, még csak nem is csúnya. A színei sem csúnyák, ha nem villanyfényben, vakuval próbálom fényképezni. 269 kockánál tartok, ebből 30 virágos, de a többi is ugyanolyan fontos szerepet játszik a mintában.

Pont így szaporodtak a kockák - emberek, élmények, tanulságok - az életemben is. Már nem érzem magam elveszettnek, nem érzem úgy, hogy semmim sincs, minden kockával, minden élménnyel és találkozással több lettem, minddel gyarapodott a minta, és most már simán a képzeletbeli vállamra kanyaríthatok egy képzeletbeli takarót - sokszor pontosan ez a kép jelenik meg lelki szemeim előtt egy-egy templomi alkalom kapcsán is. Ahogy a takaróval, úgy az itteni életemmel sem végeztem. Nem tudom, mikor végzek vele. de tudni fogom, amikor eljön az ideje, és akkor majd eldolgozom a szálakat, összehajtom a takarót, és belegyömöszölöm  egy bőröndbe, és hazamegyek, vagy ahova akkor majd mennem kell. Ennek a lélek-takarónak viszont csak egy részét vihetem majd magammal, és erre már most is fáj gondolni, úgyhogy inkább nem is gondolok rá, amíg nem kell - legyen meg minden napnak a maga baja.

Időutazás, avagy egy hosszúra nyúlt reggeli története

(Nem, nem azért időutazás a cím, mert ez a múlt szombat története. Komolyan, csúfolódást befejezni. Na azért.)

Múlt hát szombaton végre megint eljutottam Soul Caféra (ez az a reggelizős női dolog a templomban, ahol márciusban voltam egyszer, aztán sose sikerült, aztán nyári szünet volt). Minden szép volt és jó, megint kaptam választ olyan kérdésre, amit ki sem mondtam, reggeliztünk, beszélgettünk a kis nemzetközi asztalunknál (most épp Sarah-val ketten képviseltük a külföldi részleget), szóval, lazultunk és jól éreztük magunkat. A végén a Kéktündér felvetette, hogy csináljunk valamit együtt, ha ráérek. Mivel szépen sütött a nap, úgy döntöttünk, sétálunk egyet, mire ő úgy gondolta, akkor már menjünk Calke Parkba. Terveztük már egy ideje, hogy újra elmegyünk, úgyhogy hazaszóltam, hogy később jövök, és már mentünk is.

Tettünk egy nagy kört a parkban, élveztük a természetet és a napsütést, beszélgettünk mindenféléről a Soul Cafétól kezdve a magyar történelemig, néha megállapítva, hogy nem lehet rossz, ha az embernek így néz ki a kertje, és valaki még rendben is tartja. (egyik kép sem saját, nem készültem fényképezővel, a telefon meg nem jutott eszembe, mert beleájultam az élménybe)

Ennek a halott fának a tetején már kinőtt egy új, kisebb fa :)

Amikor körbeértünk, beültünk a kávézóba egy cappuccinóra és egy szendvicsre, mert már igencsak ebédidő volt. A kávézó egyébként csak nemrég nyitott, úgy egy héttel az előtt, hogy mi ott jártunk, ott pedig, ahol az elődje működött, kicsit komolyabb éttermet nyitottak, amiről viszont nem tudok beszámolni, mert azt nem próbáltuk ki. A kávézóban kifejezetten jó a cappucino és a csomagolt szendvics is, bár utóbbit közel sem biztos, hogy ott készítik. Maga a hely is hangulatos, illik a környezetbe, mégis modern (nekem kicsit túl modern, de nem olyan elviselhetetlenül-ridegen modern). Itt vetette fel a Kéktündér, hogy ha már itt vagyunk, nézzük meg a házat is, úgyis ezer éve ígérgeti, hogy elvisz, ő se volt régen, nosza - és így is tettünk, és ennél inkább nekem való kirándulóhelyet nem sokat hordott még hátán a Föld.

A birtok valaha a Harpur család tulajdona volt, akik alighanem nagyon érdekes és főleg furcsa emberek lehettek. Rengeteget utaztak, és gyűjtöttek, hát, nagyjából mindent. Később aztán elfogyott a lelkesedés és a pénz, és a ház romlásnak indult, míg végül az 1980-as években a National Trust kezére került. A National Trust pedig úgy döntött, nem bántja, nagyjából úgy hagy mindent, ahogy találta. Kicsit rendet tettek, mert minden vízszintes felületen ládák és miegyebek tornyosultak. de még törölgetni is csak módjával szoktak, hogy megőrizzék a hangulatot. Vannak szobák, amiket legalább 150 éve nem rendezett át senki! Ráadásul a család helyiségein kívül olyan helyekre is beengednek, mint a konyha és a személyzet ki-bejárkálására való folyosó, vagy inkább alagút (mégsem használhatják a főbejáratot, pfúj!). Igazi kincsesbánya a magamfajtának.

A sorrend aligha lesz pontos, esélytelen, hogy fel tudom idézni, de nagy vonalakban igyekszem azért.

Istálló

Főlépcső

A karikatúrák szobája
Az önkéntes szerint ezek afféle újságként szolgáltak az írástudatlanok számára, némelyiknek a történetét is elmondta. Más kérdés, hogy egy nyilvánvalóan művelt család miért ragasztja tele velük az egyik szobát (gyűjtési mánia, semmi egyéb, gondolom).

Szalon
Két szint magas, és bármerre néztem, mindenhol fosszíliákat, kitömött állatokat, vadásztrófeákat és festményeket láttam, na meg az egyik zongorát (ha jól emlékszem, hármat számoltam össze) és a gyűjtemény ilyen-olyan darabjait, kardokat, cserépdarabot egy közel-keleti mecset tetejéből, tényleg, MINDENT gyűjtöttek. Komolyan.

Étkező
Hát nem lenne épp ideális egy nagycsaládi karácsonyhoz?

Könyvtár/fogadószoba
Rengeteg könyv, mindenről. És térképek. És ezeket még olvasták is, nem csak díszítésre használták.

Budoir
Egy önálló lakrész privát helyisége - a lakrészből csak ennyit látni, de itt is van a világon minden a buddhaszobortól a gobelinekig. Zsúfolt kis szoba, elég nyomasztó lehetett egy-egy sötétebb novemberi napon... bár jobban belegondolva, nincs olyan hely a házban, ami ne lenne zsúfolt.

Fogadószoba
Van az a jelenet, amikor vacsora után a férfiak elszívnak egy szivart, esetleg kártyáznak kicsit, a hölgyek pedig máshová vonulnak (egyes források szerint elrohannak pisilni, mert étkezés közben ugye nem illik ilyesmi miatt felállni az asztaltól). Nos, ez az a szoba, ahová a hölgyek vonultak, ha vendég volt a háznál. Itt ücsörögtek beszélgetve, hímezgetve, olvasgatva, a Kéktündérnek pedig nagyon igaza volt, amikor megállapította, hogy eltudna ott képzelni a horgolásommal.

Gyerekszoba
Pici székek, kis íróasztalok, és persze játékok, köztük egy bűbájos babaház, ami leginkább arra szolgált, hogy a kislányok játék közben megtanulják, mihez hány szolgáló kell, és amiben néha elkerülnek a dolgok a helyükről. A teremőr önkéntes (mind önkéntesek egyébként) vicceskedve megjegyezte, hogy nem tudják, hogy szellemgyerekek vannak a házban, vagy csak a takarítók viccelődnek. Szerintem ilyen helyen nem vicces. ;)

"Így találtuk" szoba
Említettem már, hogy kicsit rendet kellett rakni, ha az alapokat nem is bolygatták - nos, ez a szoba arra van, hogy megmutassa a kuplerájt, amit találtak. Igen, azok a trófeák és mindenfélék egy ágyon hevernek, és ez elég jól jellemzi a szoba állapotát.

Lepkegyűjtemény
...egy része. Még lepkeszakértő is van, aki hozzá tud fűzni ezt-azt.

Madaras szoba
Még több kitömött állat. Főleg madarak.

Az Ágy
Az egyik Lady Harpur-Crew kapta nászajándékba, és azért ott áll, ahol, mert máshol nem fért el az elképesztő magassága miatt. Minden függönye hímzett kínai selyem, elképzelni sem merem, hány embernek hány évi munkája lehet benne. A ház átvételekor a National Trust szétszedve találta.

Egy hálószoba
...amit az állapotából ítélve elég régen nem használt senki, legfeljebb kitömött állatok és egyéb kacatok tárolására.

Konyha
Ekkora házhoz szép nagy konyha dukál - és a HACCP rendszer előfutáraiként külön helyiségben mosogattak, és külön szobája volt az edényeknek is. Itt kitettek pár képet a személyzetről, sőt, az 1891-es névsorukat is, innen tudtam meg, hogy akkoriban évi 15 fontot kerestem volna dadusként (ez mostani árfolyamon szűk kétezernek felelne meg, ami még mindig kevesebb, mint amennyit valójában keresek).

Kerti sufni

Pincék
Sörös- és borospince, plusz egy száz méter hosszú folyosó/alagút a személyzetnek. Az önkéntes felvetette, hogy képzeljük el, milyen lehetett egy szál gyertyával végigmenni rajta. Erre én elképzeltem, milyen úgy végigmenni, hogy félúton kialszik a gyertya a huzattól. Brr. Az alagút túlsó végén viszont ott a sörfőzde, ami kizárólag a személyzetnek termelt.

Tudom, ez most jó hosszú lett, de még így is kihagytam egy csomó mindent, főleg olyasmit, amiről nem nagyon találtam képet. És egyébként is, képes lennék órákig áradozni a helyről - mert mekkora ötlet volt így hagyni, és mennyire izgalmas!

Új barátnő, és persze az iskola

Ész nélküli pótlásba kezdek ismét, túl szép lenne, ha minden este rá tudnám venni magam az írásra. Na de ami késik, az a MÁV.

Szóval, történt szeptember elején, amikor a Kisasszony még csak két-három órára járt iskolába, hogy épp egy órám volt a között, hogy őt elhoztam és a között, hogy mennünk kellett a Kis Hercegért. Ha hazajövünk, öt perc múlva fordulhattunk volna vissza, meg jó idő is volt, úgyhogy elvittem a játszótérre, az úgyis egy köpésre van az ovitól. Leraktam a cuccunkat egy padra, egy piknikasztal mellé, ahol láttam, és amíg ő csúszdázott, és nem igényelt segítséget olyasmikhez, mint a hintábaberakás-hintábólkivétel, le is telepedtem. Szemben ült egy lány, elviteles dobozból evett valamit és egy könyvet olvasgatott, azt gondoltam, biztos nem is anyuka, csak úgy gondolta, ez pont jó hely lesz megebédelni és kikapcsolni kicsit, ha már ilyen szépen süt a nap. Amikor leültem, eltette a könyvet, beszélgetni kezdtünk, és kiderült, hogy egyrészt nagyon is anyuka, épp a három év körüli kislányával volt ott (aki mellett van egy hétéves kisfia is), másrészt egy csomó mindenben hasonlítunk, és ő is nagyon tud örülni a felnőtt társaságnak, harmadrészt két sarokra lakik tőlünk. Mielőtt mi eljöttünk volna, telefonszámot cseréltünk. Egy hét múlva náluk vacsoráztam, még egy héttel később megint átmentem beszélgetni, és ennyi elég is, hogy nagyon-nagyon közel legyen a barátnő státuszhoz. Ja, nem mellesleg, hogy később is tudjátok, kiről van szó, Stefnek hívják, és Bulgáriából házasodott ide.

És, ha már úgyis emlegettem, az iskola. Most már több hete egész napra járunk, és nagyjából bele is szoktunk a rutinba. 8:50-től 15:20-ig tart, mennek a gyerekek a kék egyenpulcsijukban, és nagyon picinek tűnnek ahhoz képest, hogy már iskolába járnak. Persze ez az iskola nem olyan, mint az otthoni, sokszor még jobban hasonlít ovira, mint iskolára, de már elkezdtek írni-olvasni-számolni. Az olvasáshoz az iskolában kapnak egyszerű kis mesekönyveket, legtöbbször olyanokat, amikben a képről kell beszélni vagy amiben ugyanaz a pár mondat ismétlődik kisebb változtatásokkal, hogy mire a végére érünk, pár szó már megragadjon, Büszke vagyok a Kisasszonyra, csak úgy ragadnak rá a szavak, pedig mindig szörnyülködöm, mennyivel nehezebb angolul megtanulni olvasni, mint magyarul, elvégre angolul nem elég összeolvasni a betűket úgy, ahogy vannak...

A szakdogám óta is izgatja a fantáziámat az iskolai étkeztetés, úgyhogy arra is odafigyeltem, és megnyugodtam, hogy a témát eszembe juttató Jamie-sorozat óta nagyon sokat javítottak a dolgokon, itt legalábbis. Uzsonnára gyümölcsöt vihetnek vagy 30 pennyt, amiből vehetnek ott valami egészségeset, inni csak vizet, és bár magukat az ételeket nem láttam, az ebédmenü is elég jónak tűnik. Ja, és első évben ingyen van az ebéd. Mindenkinek. Mármint mindenkinek, aki nem azt a lehetőséget választja, hogy inkább visz szendvicset, de hát miért vinnénk szendvicset, ha kapnak valami jobbat?

(A következő bejegyzésben pedig kirándulni fogunk! :))

Az angolok és a somlói galuska

A máskor már emlegetett Alpha kurzus folytatódik - csak nem kurzusként, és valószínűleg nagyobb létszámmal, Holywell Life Pastorate néven. Ennek nyitásaként múlt vasárnapra a "főkolompos" Stephen és felesége, Stella barbecue-ra hívott minden régi és új résztvevőt, hogy kicsit megismerkedjünk, és nem mellesleg eltöltsünk együtt egy kellemes délutánt. A finomabbnál finomabb husikat és salátákat ők biztosították, annyit kértek, hogy a desszertet és az italt hordjuk össze. Nyilván nem bírtam magammal, és valami jó magyar sütit akartam vinni, ami azt eredményezte, hogy jó sokáig töprengtem, mi az, amit az itteni alapanyagokból is el tudok készíteni. A túrós dolgok eleve kiestek, pedig nagy kedvencem a Rákóczi túrós, és egy Dobos tortába se nagyon mertem belevágni - már nem félek a karamelltől, az égési sérüléseim is szépen meggyógyultak a vizsga óta, attól viszont annál inkább tartottam, hogy ronda lesz, elvégre még sosem sütöttem olyat, ha pedig ronda lesz, hogy vágok fel vele? A hosszas agyalás után végül a somlói galuska mellett döntöttem, és nagyon jó döntésnek bizonyult, alig maradt belőle (pedig nem kis adagot vittem), és többen még a csütörtöki templomi összejövetelen is dicsérték.

A gasztrós vonalat félretéve is nagyon jól sikerült a nap, ott voltak sokan a régebbi ismerősök közül is, és megismertem újakat is, például Sarah-t, aki nemrég költözött ide Hongkongból, hogy a fiaival legyen az utolsó középiskolai évükben. A fiúk eddig bentlakásosok voltak, úgyhogy most érdekes lehet nekik anyuval lakni :) A régebbiek közül pedig muszáj megemlítenem Shane-t, akiről eddig nem volt szó a blogon, pedig megérdemelné - Wolfram-szindrómás, emiatt vak, alig hall és súlyosan cukorbeteg, viszont nemrég ejtőernyőzött egyet, hogy gyűjtsön az alapítványnak, ami a hozzá hasonlókat támogatja. Ha ez így nem hangzik elég rémisztően, képzeljük még hozzá, hogy odafenn nem lehetett rajta a hallókészüléke, úgyhogy gyakorlatilag teljesen vakon és süketen csinálta végig, csak érintésekkel kommunikálva azzal, akivel együtt ugrott.

Még az időjárással is szerencsénk volt, az egész hetes november után megint nyár vége lett, végig sütött a nap, és a szél is csak úgy játékból fújdogált egy kicsit. Jobb nyárvégi összejövetelt álmodni sem igen lehetett volna.

Szentivánéji piknik

Van a könyvtárnak egy Wriggly Readers nevű, kicsiknek való, éneklős-verselős-mesélős programja, amit kinéztem már régen, csak oviidőben ugye nem tudtunk elmenni. Mióta neki nincs ovi, elvittem párszor a Kisasszonyt, és az első megszeppenésen élvezve nagyon élvezi. Ennek még semmi köze a szentivánéjhez, csak azért említem, mert akkor találtam rá az előadás szórólapjára, amikor egy ilyenre tartottunk. Ashbyben ugyanis egy épületben lakik a könyvtár és a Tourist Information Centre, úgyhogy ha megyünk, meg szoktam lesni, lesz-e valami érdekes.

Mivel Shakespeare iránti rajongásom nem csökkent, azonnal tudtam, hogy nekem erre el kell mennem, és vettem is jegyet, igaz, azt már az utolsó pillanatban. Szinte végig abban a szomorú hitben éltem, hogy egyedül kell mennem, de több Facebook-posztot és néhány személyes találkozást követően mégis akadt társaságom Amani néni és kisebbik fia és Adrianék személyében, sőt, a székcipeléssel sem kellett bajlódnom, mert Adrianék hoztak nekem (és ha nem ők lettek volna gyorsabbak, Amani néni ajánlott volna fel egyet). Sőt, Adrian azt is felvetette, hogy akkor már kóstoljuk meg a nyár óta a szekrényemben búsuló pálinkát.

Ha magyar agyatok úgy vélte, a "színház" és a "piknik" szavak nemigen férnek meg egy mondatban, felejtsétek el ezt a tévedést, és képzeljétek el, ahogy egy nagy csomó angol ül az Ashby Castle körül válltáskányira összecsukható, ám kényelmes székeken, néhányan takarókon, és az előadásra várva megeszik a kis dobozaikból az otthonról hozott vacsorát, majd körbekínálják saját körükben a nasit, esetleg felbontanak egy üveg bort, ahogy az az én társaságomban történt. A pálinkára az előadás szünetében tértünk rá, és azt kell mondanom, büszke voltam mindenkire, nem haltak meg, sőt, egészen derekasan állták a próbát (bár Jackie azért megengedett magának egy "oh my dear God"-ot). Szükségünk is volt a fűtőanyagra, itt ugyanis már erősen kezd ősz lenni, az este nagy részét kabátba burkolózva töltöttük. Fel is vetődött, hogy meg kéne kínálnunk egy kis pálinkával a térdnadrágban, nyitott mellénykében, mezítláb rohangáló Puckot.

Hogy a körítés mellett végre magáról az előadásról is szóljak: igaza volt a tourinformos néninek, a Chapterhouse Theatre Company tényleg nagyon jó, még ha Jackie-nek igaza is volt abban, hogy a Theseust és Oberont játszó színész többé-kevésbé egyféle hangon mondott végig mindent. Ugyanakkor ez az egyféle hang is tiszteletet érdemel, ugyanis mind hangosítás nélkül "harsogták" végig a darabot, aminek szerintem nem kellene akkora dolognak lennie, mint amekkora ebben a hangosításmániás világban - egy színész tudjon hangosan beszélni, nem? A legfontosabb mindezek mellett mégiscsak az, hogy megnevettetett, még sokkal jobban, mint a könyv változat. Még Adrian is jól szórakozott, annak ellenére, hogy saját bevallása szerint eddig nem ismerte a darabot, és nem mindig tudta pontosan, mi is zajlik a színpadon.

A legelső kivételével a képek Amani nénitől származnak, itt is köszönet értük! :)