Időutazás, avagy egy hosszúra nyúlt reggeli története

(Nem, nem azért időutazás a cím, mert ez a múlt szombat története. Komolyan, csúfolódást befejezni. Na azért.)

Múlt hát szombaton végre megint eljutottam Soul Caféra (ez az a reggelizős női dolog a templomban, ahol márciusban voltam egyszer, aztán sose sikerült, aztán nyári szünet volt). Minden szép volt és jó, megint kaptam választ olyan kérdésre, amit ki sem mondtam, reggeliztünk, beszélgettünk a kis nemzetközi asztalunknál (most épp Sarah-val ketten képviseltük a külföldi részleget), szóval, lazultunk és jól éreztük magunkat. A végén a Kéktündér felvetette, hogy csináljunk valamit együtt, ha ráérek. Mivel szépen sütött a nap, úgy döntöttünk, sétálunk egyet, mire ő úgy gondolta, akkor már menjünk Calke Parkba. Terveztük már egy ideje, hogy újra elmegyünk, úgyhogy hazaszóltam, hogy később jövök, és már mentünk is.

Tettünk egy nagy kört a parkban, élveztük a természetet és a napsütést, beszélgettünk mindenféléről a Soul Cafétól kezdve a magyar történelemig, néha megállapítva, hogy nem lehet rossz, ha az embernek így néz ki a kertje, és valaki még rendben is tartja. (egyik kép sem saját, nem készültem fényképezővel, a telefon meg nem jutott eszembe, mert beleájultam az élménybe)

Ennek a halott fának a tetején már kinőtt egy új, kisebb fa :)

Amikor körbeértünk, beültünk a kávézóba egy cappuccinóra és egy szendvicsre, mert már igencsak ebédidő volt. A kávézó egyébként csak nemrég nyitott, úgy egy héttel az előtt, hogy mi ott jártunk, ott pedig, ahol az elődje működött, kicsit komolyabb éttermet nyitottak, amiről viszont nem tudok beszámolni, mert azt nem próbáltuk ki. A kávézóban kifejezetten jó a cappucino és a csomagolt szendvics is, bár utóbbit közel sem biztos, hogy ott készítik. Maga a hely is hangulatos, illik a környezetbe, mégis modern (nekem kicsit túl modern, de nem olyan elviselhetetlenül-ridegen modern). Itt vetette fel a Kéktündér, hogy ha már itt vagyunk, nézzük meg a házat is, úgyis ezer éve ígérgeti, hogy elvisz, ő se volt régen, nosza - és így is tettünk, és ennél inkább nekem való kirándulóhelyet nem sokat hordott még hátán a Föld.

A birtok valaha a Harpur család tulajdona volt, akik alighanem nagyon érdekes és főleg furcsa emberek lehettek. Rengeteget utaztak, és gyűjtöttek, hát, nagyjából mindent. Később aztán elfogyott a lelkesedés és a pénz, és a ház romlásnak indult, míg végül az 1980-as években a National Trust kezére került. A National Trust pedig úgy döntött, nem bántja, nagyjából úgy hagy mindent, ahogy találta. Kicsit rendet tettek, mert minden vízszintes felületen ládák és miegyebek tornyosultak. de még törölgetni is csak módjával szoktak, hogy megőrizzék a hangulatot. Vannak szobák, amiket legalább 150 éve nem rendezett át senki! Ráadásul a család helyiségein kívül olyan helyekre is beengednek, mint a konyha és a személyzet ki-bejárkálására való folyosó, vagy inkább alagút (mégsem használhatják a főbejáratot, pfúj!). Igazi kincsesbánya a magamfajtának.

A sorrend aligha lesz pontos, esélytelen, hogy fel tudom idézni, de nagy vonalakban igyekszem azért.

Istálló

Főlépcső

A karikatúrák szobája
Az önkéntes szerint ezek afféle újságként szolgáltak az írástudatlanok számára, némelyiknek a történetét is elmondta. Más kérdés, hogy egy nyilvánvalóan művelt család miért ragasztja tele velük az egyik szobát (gyűjtési mánia, semmi egyéb, gondolom).

Szalon
Két szint magas, és bármerre néztem, mindenhol fosszíliákat, kitömött állatokat, vadásztrófeákat és festményeket láttam, na meg az egyik zongorát (ha jól emlékszem, hármat számoltam össze) és a gyűjtemény ilyen-olyan darabjait, kardokat, cserépdarabot egy közel-keleti mecset tetejéből, tényleg, MINDENT gyűjtöttek. Komolyan.

Étkező
Hát nem lenne épp ideális egy nagycsaládi karácsonyhoz?

Könyvtár/fogadószoba
Rengeteg könyv, mindenről. És térképek. És ezeket még olvasták is, nem csak díszítésre használták.

Budoir
Egy önálló lakrész privát helyisége - a lakrészből csak ennyit látni, de itt is van a világon minden a buddhaszobortól a gobelinekig. Zsúfolt kis szoba, elég nyomasztó lehetett egy-egy sötétebb novemberi napon... bár jobban belegondolva, nincs olyan hely a házban, ami ne lenne zsúfolt.

Fogadószoba
Van az a jelenet, amikor vacsora után a férfiak elszívnak egy szivart, esetleg kártyáznak kicsit, a hölgyek pedig máshová vonulnak (egyes források szerint elrohannak pisilni, mert étkezés közben ugye nem illik ilyesmi miatt felállni az asztaltól). Nos, ez az a szoba, ahová a hölgyek vonultak, ha vendég volt a háznál. Itt ücsörögtek beszélgetve, hímezgetve, olvasgatva, a Kéktündérnek pedig nagyon igaza volt, amikor megállapította, hogy eltudna ott képzelni a horgolásommal.

Gyerekszoba
Pici székek, kis íróasztalok, és persze játékok, köztük egy bűbájos babaház, ami leginkább arra szolgált, hogy a kislányok játék közben megtanulják, mihez hány szolgáló kell, és amiben néha elkerülnek a dolgok a helyükről. A teremőr önkéntes (mind önkéntesek egyébként) vicceskedve megjegyezte, hogy nem tudják, hogy szellemgyerekek vannak a házban, vagy csak a takarítók viccelődnek. Szerintem ilyen helyen nem vicces. ;)

"Így találtuk" szoba
Említettem már, hogy kicsit rendet kellett rakni, ha az alapokat nem is bolygatták - nos, ez a szoba arra van, hogy megmutassa a kuplerájt, amit találtak. Igen, azok a trófeák és mindenfélék egy ágyon hevernek, és ez elég jól jellemzi a szoba állapotát.

Lepkegyűjtemény
...egy része. Még lepkeszakértő is van, aki hozzá tud fűzni ezt-azt.

Madaras szoba
Még több kitömött állat. Főleg madarak.

Az Ágy
Az egyik Lady Harpur-Crew kapta nászajándékba, és azért ott áll, ahol, mert máshol nem fért el az elképesztő magassága miatt. Minden függönye hímzett kínai selyem, elképzelni sem merem, hány embernek hány évi munkája lehet benne. A ház átvételekor a National Trust szétszedve találta.

Egy hálószoba
...amit az állapotából ítélve elég régen nem használt senki, legfeljebb kitömött állatok és egyéb kacatok tárolására.

Konyha
Ekkora házhoz szép nagy konyha dukál - és a HACCP rendszer előfutáraiként külön helyiségben mosogattak, és külön szobája volt az edényeknek is. Itt kitettek pár képet a személyzetről, sőt, az 1891-es névsorukat is, innen tudtam meg, hogy akkoriban évi 15 fontot kerestem volna dadusként (ez mostani árfolyamon szűk kétezernek felelne meg, ami még mindig kevesebb, mint amennyit valójában keresek).

Kerti sufni

Pincék
Sörös- és borospince, plusz egy száz méter hosszú folyosó/alagút a személyzetnek. Az önkéntes felvetette, hogy képzeljük el, milyen lehetett egy szál gyertyával végigmenni rajta. Erre én elképzeltem, milyen úgy végigmenni, hogy félúton kialszik a gyertya a huzattól. Brr. Az alagút túlsó végén viszont ott a sörfőzde, ami kizárólag a személyzetnek termelt.

Tudom, ez most jó hosszú lett, de még így is kihagytam egy csomó mindent, főleg olyasmit, amiről nem nagyon találtam képet. És egyébként is, képes lennék órákig áradozni a helyről - mert mekkora ötlet volt így hagyni, és mennyire izgalmas!

Új barátnő, és persze az iskola

Ész nélküli pótlásba kezdek ismét, túl szép lenne, ha minden este rá tudnám venni magam az írásra. Na de ami késik, az a MÁV.

Szóval, történt szeptember elején, amikor a Kisasszony még csak két-három órára járt iskolába, hogy épp egy órám volt a között, hogy őt elhoztam és a között, hogy mennünk kellett a Kis Hercegért. Ha hazajövünk, öt perc múlva fordulhattunk volna vissza, meg jó idő is volt, úgyhogy elvittem a játszótérre, az úgyis egy köpésre van az ovitól. Leraktam a cuccunkat egy padra, egy piknikasztal mellé, ahol láttam, és amíg ő csúszdázott, és nem igényelt segítséget olyasmikhez, mint a hintábaberakás-hintábólkivétel, le is telepedtem. Szemben ült egy lány, elviteles dobozból evett valamit és egy könyvet olvasgatott, azt gondoltam, biztos nem is anyuka, csak úgy gondolta, ez pont jó hely lesz megebédelni és kikapcsolni kicsit, ha már ilyen szépen süt a nap. Amikor leültem, eltette a könyvet, beszélgetni kezdtünk, és kiderült, hogy egyrészt nagyon is anyuka, épp a három év körüli kislányával volt ott (aki mellett van egy hétéves kisfia is), másrészt egy csomó mindenben hasonlítunk, és ő is nagyon tud örülni a felnőtt társaságnak, harmadrészt két sarokra lakik tőlünk. Mielőtt mi eljöttünk volna, telefonszámot cseréltünk. Egy hét múlva náluk vacsoráztam, még egy héttel később megint átmentem beszélgetni, és ennyi elég is, hogy nagyon-nagyon közel legyen a barátnő státuszhoz. Ja, nem mellesleg, hogy később is tudjátok, kiről van szó, Stefnek hívják, és Bulgáriából házasodott ide.

És, ha már úgyis emlegettem, az iskola. Most már több hete egész napra járunk, és nagyjából bele is szoktunk a rutinba. 8:50-től 15:20-ig tart, mennek a gyerekek a kék egyenpulcsijukban, és nagyon picinek tűnnek ahhoz képest, hogy már iskolába járnak. Persze ez az iskola nem olyan, mint az otthoni, sokszor még jobban hasonlít ovira, mint iskolára, de már elkezdtek írni-olvasni-számolni. Az olvasáshoz az iskolában kapnak egyszerű kis mesekönyveket, legtöbbször olyanokat, amikben a képről kell beszélni vagy amiben ugyanaz a pár mondat ismétlődik kisebb változtatásokkal, hogy mire a végére érünk, pár szó már megragadjon, Büszke vagyok a Kisasszonyra, csak úgy ragadnak rá a szavak, pedig mindig szörnyülködöm, mennyivel nehezebb angolul megtanulni olvasni, mint magyarul, elvégre angolul nem elég összeolvasni a betűket úgy, ahogy vannak...

A szakdogám óta is izgatja a fantáziámat az iskolai étkeztetés, úgyhogy arra is odafigyeltem, és megnyugodtam, hogy a témát eszembe juttató Jamie-sorozat óta nagyon sokat javítottak a dolgokon, itt legalábbis. Uzsonnára gyümölcsöt vihetnek vagy 30 pennyt, amiből vehetnek ott valami egészségeset, inni csak vizet, és bár magukat az ételeket nem láttam, az ebédmenü is elég jónak tűnik. Ja, és első évben ingyen van az ebéd. Mindenkinek. Mármint mindenkinek, aki nem azt a lehetőséget választja, hogy inkább visz szendvicset, de hát miért vinnénk szendvicset, ha kapnak valami jobbat?

(A következő bejegyzésben pedig kirándulni fogunk! :))

Az angolok és a somlói galuska

A máskor már emlegetett Alpha kurzus folytatódik - csak nem kurzusként, és valószínűleg nagyobb létszámmal, Holywell Life Pastorate néven. Ennek nyitásaként múlt vasárnapra a "főkolompos" Stephen és felesége, Stella barbecue-ra hívott minden régi és új résztvevőt, hogy kicsit megismerkedjünk, és nem mellesleg eltöltsünk együtt egy kellemes délutánt. A finomabbnál finomabb husikat és salátákat ők biztosították, annyit kértek, hogy a desszertet és az italt hordjuk össze. Nyilván nem bírtam magammal, és valami jó magyar sütit akartam vinni, ami azt eredményezte, hogy jó sokáig töprengtem, mi az, amit az itteni alapanyagokból is el tudok készíteni. A túrós dolgok eleve kiestek, pedig nagy kedvencem a Rákóczi túrós, és egy Dobos tortába se nagyon mertem belevágni - már nem félek a karamelltől, az égési sérüléseim is szépen meggyógyultak a vizsga óta, attól viszont annál inkább tartottam, hogy ronda lesz, elvégre még sosem sütöttem olyat, ha pedig ronda lesz, hogy vágok fel vele? A hosszas agyalás után végül a somlói galuska mellett döntöttem, és nagyon jó döntésnek bizonyult, alig maradt belőle (pedig nem kis adagot vittem), és többen még a csütörtöki templomi összejövetelen is dicsérték.

A gasztrós vonalat félretéve is nagyon jól sikerült a nap, ott voltak sokan a régebbi ismerősök közül is, és megismertem újakat is, például Sarah-t, aki nemrég költözött ide Hongkongból, hogy a fiaival legyen az utolsó középiskolai évükben. A fiúk eddig bentlakásosok voltak, úgyhogy most érdekes lehet nekik anyuval lakni :) A régebbiek közül pedig muszáj megemlítenem Shane-t, akiről eddig nem volt szó a blogon, pedig megérdemelné - Wolfram-szindrómás, emiatt vak, alig hall és súlyosan cukorbeteg, viszont nemrég ejtőernyőzött egyet, hogy gyűjtsön az alapítványnak, ami a hozzá hasonlókat támogatja. Ha ez így nem hangzik elég rémisztően, képzeljük még hozzá, hogy odafenn nem lehetett rajta a hallókészüléke, úgyhogy gyakorlatilag teljesen vakon és süketen csinálta végig, csak érintésekkel kommunikálva azzal, akivel együtt ugrott.

Még az időjárással is szerencsénk volt, az egész hetes november után megint nyár vége lett, végig sütött a nap, és a szél is csak úgy játékból fújdogált egy kicsit. Jobb nyárvégi összejövetelt álmodni sem igen lehetett volna.

Szentivánéji piknik

Van a könyvtárnak egy Wriggly Readers nevű, kicsiknek való, éneklős-verselős-mesélős programja, amit kinéztem már régen, csak oviidőben ugye nem tudtunk elmenni. Mióta neki nincs ovi, elvittem párszor a Kisasszonyt, és az első megszeppenésen élvezve nagyon élvezi. Ennek még semmi köze a szentivánéjhez, csak azért említem, mert akkor találtam rá az előadás szórólapjára, amikor egy ilyenre tartottunk. Ashbyben ugyanis egy épületben lakik a könyvtár és a Tourist Information Centre, úgyhogy ha megyünk, meg szoktam lesni, lesz-e valami érdekes.

Mivel Shakespeare iránti rajongásom nem csökkent, azonnal tudtam, hogy nekem erre el kell mennem, és vettem is jegyet, igaz, azt már az utolsó pillanatban. Szinte végig abban a szomorú hitben éltem, hogy egyedül kell mennem, de több Facebook-posztot és néhány személyes találkozást követően mégis akadt társaságom Amani néni és kisebbik fia és Adrianék személyében, sőt, a székcipeléssel sem kellett bajlódnom, mert Adrianék hoztak nekem (és ha nem ők lettek volna gyorsabbak, Amani néni ajánlott volna fel egyet). Sőt, Adrian azt is felvetette, hogy akkor már kóstoljuk meg a nyár óta a szekrényemben búsuló pálinkát.

Ha magyar agyatok úgy vélte, a "színház" és a "piknik" szavak nemigen férnek meg egy mondatban, felejtsétek el ezt a tévedést, és képzeljétek el, ahogy egy nagy csomó angol ül az Ashby Castle körül válltáskányira összecsukható, ám kényelmes székeken, néhányan takarókon, és az előadásra várva megeszik a kis dobozaikból az otthonról hozott vacsorát, majd körbekínálják saját körükben a nasit, esetleg felbontanak egy üveg bort, ahogy az az én társaságomban történt. A pálinkára az előadás szünetében tértünk rá, és azt kell mondanom, büszke voltam mindenkire, nem haltak meg, sőt, egészen derekasan állták a próbát (bár Jackie azért megengedett magának egy "oh my dear God"-ot). Szükségünk is volt a fűtőanyagra, itt ugyanis már erősen kezd ősz lenni, az este nagy részét kabátba burkolózva töltöttük. Fel is vetődött, hogy meg kéne kínálnunk egy kis pálinkával a térdnadrágban, nyitott mellénykében, mezítláb rohangáló Puckot.

Hogy a körítés mellett végre magáról az előadásról is szóljak: igaza volt a tourinformos néninek, a Chapterhouse Theatre Company tényleg nagyon jó, még ha Jackie-nek igaza is volt abban, hogy a Theseust és Oberont játszó színész többé-kevésbé egyféle hangon mondott végig mindent. Ugyanakkor ez az egyféle hang is tiszteletet érdemel, ugyanis mind hangosítás nélkül "harsogták" végig a darabot, aminek szerintem nem kellene akkora dolognak lennie, mint amekkora ebben a hangosításmániás világban - egy színész tudjon hangosan beszélni, nem? A legfontosabb mindezek mellett mégiscsak az, hogy megnevettetett, még sokkal jobban, mint a könyv változat. Még Adrian is jól szórakozott, annak ellenére, hogy saját bevallása szerint eddig nem ismerte a darabot, és nem mindig tudta pontosan, mi is zajlik a színpadon.

A legelső kivételével a képek Amani nénitől származnak, itt is köszönet értük! :)

Ballagás

Múlt hétvégén itt volt a mama, úgyhogy volt egy kis változatosság az életünkben - az enyémben, bevallom, egy kis könnyebbség is, mert a gyerekek - nyilván - folyton rajta lógtak, ő meg - nyilván - azért jött, hogy ez így legyen, sőt, még főzni se engedett...

Pénteken volt a ballagás az oviban, ami magyar szemmel korainak tűnik, de mivel itt ötévesen kezdik az iskolát, itt nem korai. Mindenki tudja, hogy nem szeretem a ballagásokat, mert hangoztatom, ahányszor el kell mennem egyre, de ez nem olyan fehéring-feketenadrágos, tarisznyás, elnyújtott-depressziós énekléses, zombitempós körbemászkálós, unalmasbeszédes ballagás volt, hanem egy kifejezetten jópofa. A gyerekek már korábban készítettek pólókat az alkalomra, fehér pólókat, rajtuk az összes gyerek kéznyomával, és ugyanilyen volt az óvónéniken is (akiket kedvesen lenénizek, pedig aligha idősebbek nálam sokkal). Magát a hepajt egy kibérelt különteremben, vagy nevezzük nevén, diszkóban tartották. Amíg gyülekeztünk, volt zene, na meg egy csomó lufi, úgyhogy mire elkezdődött, a gyerekek jól kirohangálták magukat, és úgy-ahogy meg tudtak ülni a fenekükön a hivatalos rész alatt - amire nem jó a "hivatalos" szó, mert nem úgy kell elképzelni, hogy a főóvónéni kiállt, és elmondott valami szöveget, ami szörnyű erőltetetten hatott négy-ötévesekre vonatkoztatva. Nem-nem, azok az óvónénik beszéltek, akik eddig a gyerekekkel foglalkoztak, és nem elvont dolgokról. Minden egyes elballagó gyerekről mondtak pár mondatot, milyen, mit szeretnek benne, miért fog hiányozni, szóba került a szuperhősöktől a Frozen-dalokon át a bűbájos mosolyokig minden. Amikor ezzel végeztek, mindenkiről vetítettek az oviban készült képeket, mi meg jól elkacagtunk rajtuk.

Utána volt még zenés-táncos, sütievős mulatság, de a Kisasszony nagyon sokat gyalogolt már aznap, és kérte, hogy jöjjünk haza, mert fáradt. Az ajándékait azért még gyorsan megkapta az óvónéniktől: egy oklevelet, egy sütit, egy nagy pohár édességet, és, ami a legjobb, egy "könyvet", amiben szerepel az összes ovis társa, és mindegyikük mellett van egy pár mondatos szövegecske, amiben elmondják, kivel, mit szeretnek játszani, mit szeretnének csinálni az iskolában, és mik lesznek, ha nagyok lesznek. Az este fénypontja volt elolvasni ezeket a kis szösszeneteket, és látni, mennyi hercegnő és nindzsateknőc fog rohangálni a világban, amikor ezek a gyerkőcök felnőnek... :)

Hiánypótlás, második rész: na de mi van a zenekarral?

A zenekar, köszöni, jól van. Miután túlestem a meghallgatáson és befizettem az első tagdíjat, teljes jogú taggá váltam, és a szokásos lelkesedéssel vetettem bele magam mindenbe, amibe csak lehetett.

Az első ilyen dolog (a próbákon kívül persze) egy úgynevezett "Play Day" volt, amit úgy fordíthatnék, hogy "próbáljunk egész nap nehéz darabokat, amiket valószínűleg úgysem játszunk majd, mostanában szinte biztos, csak a play dayen, a móka kedvéért". Ibstockban, a The Palace nevű, kultúrközponttá alakított moziban tartottuk, és sokkal jobb móka volt, mint amilyennek így első hallásra tűnhet, főleg a nemzenészeknek.

A fő "műsorszámot", a Symphonic Dances from West Side Storyt előre megkaptuk bescannelve, hogy nézzünk bele egy kicsit, majdnem küldtem is Adriannek egy nagyon egyszerű, minden felesleges sallangot nélkülöző válaszlevelet:

"No."

Végül persze nem küldtem el, hanem megnézegettem a mindössze hét oldalas darabot, pánikba estem, majd megnyugtattam magam, hogy úgysincs tétje a dolognak, és legalább nem 1. kürtöt játszom.

A darab:

Végül sokkal jobben sült el, mint amire számítottunk, bár pár kürtöskommentárt muszáj megosztanom:

„Nem tudok kijátszani egy giszt! Még egy E-t se!” (Nikki, aki mostanában nem ér rá a zenekarral foglalkozni, de most eljött, és vissza is kapta a szólamát - az 1. kürtöt)
„Azt se tudom, hogy fogjuk azt a hangot!” (Matt)
„Ez az ember tutira nem játszott még kürtön. Nem is látott még olyat.” (ebben állapodtunk meg Nikkivel)

Amikor ezt meguntuk, kaptunk még két kottát, ebből egyet (a Harry Pottert) mi szavaztunk meg. Ezek már jóval játszhatóbbnak és élvezhetőbbnek bizonyultak.

Úgy reggel 10-től délután fél 5-ig tartott az egész, még másnap is fájt a teljes arcberendezésem, de cseppet sem bántam, hogy elmentem, jó móka volt. Amihez a tét nélküli zenélésen kívül persze hozzájárult a társaság is, aminek egyre inkább részének érzem magam, szép lassan kinövögetve az "új lány" titulust. Persze még mindig nagyon érdekes vagyok, ott például Trianonról tartottam kiselőadást, de ettől nem érzem magam csodabogárnak vagy kívülállónak, sőt, jól esik, hogy érdeklődnek, mert érdeklődő módon teszik, nem leereszkedően vagy kirekesztően vagy ilyesmi. Páran már jártak is Magyarországon egyébként, a tubás David például Budapesten nászutazott, alighanem a szép és kevésbé életveszélyes részén.

Múlt szombaton visszatértünk ugyanoda, csak ezúttal hangversenyezni, és ezúttal nem Ed fuvarozott, hanem odafelé Adrian, visszafelé meg a sok mindenben Sheldon Cooperre hajazó David az űrhajóra hajazó autójában. A műsor gyakorlatilag ugyanaz volt, mint az előzőn, csak a Parasztbecsület Intermezzóját cseréltük le valami sokkal hosszabbra és sokkal nehezebbre, aminek már a gondolatától is hidegrázás jött Alanre:

(A minőség minősíthetetlen, de ezt az egyet találtam)

Adrian e-mailje szerint nagyon sok pozitív visszajelzést kaptunk az Ibstockiaktól, mi viszont rettenetesen kínlódtunk, olyannyira, hogy szünetben David felvetette: inkább adjuk vissza a pénz felét, és menjünk haza. Nagyon meleg volt, nagyon nem volt levegő, és a Palace színpada nagyon szűk egy ekkora zenekarnak, ami torzított ülésrendet eredményezett, az meg azt, hogy hátul nagyjából semmit sem hallottunk a fákból... mindez meg is tette a hatását, volt pár "izgalmas" pillanat. Azért valahogy végigküzdöttük, de aligha ez lesz a kedvenc koncertélményünk mostanában.

Van egy új tagunk is, Elmernek hívják, és még várja, hogy új ruhát kapjon, íme, ő az:

Jó, na, nevezhetjük kabalának is. De nagyon igyekszik, úgyhogy nevezzük inkább tagnak.

És végül a legfrissebb hírem, ami nem egészen zenekari, de kapcsolódik a zenekarhoz: ma reggeltől van saját kürtöm! Sokat gondolkoztam rajta, megvegyem-e a Rosettit, miután lejár a minimum bérlési idő, de végül úgy döntöttem, megveszem. Azt a lehetőséget, hogy otthagyom a zenekart, egyetlen másodpercig sem fontolgattam, ahhoz pedig, hogy maradhassak, kell hangszer. Lassacskán már pénzkidobás lenne bérelni, mert hat hónapnál többet semmiképp nem engednek el az árából, ennél drágábbat pedig nemigen engedhetek meg magamnak. És nem rossz kis kürt ez, azzal együtt sem, hogy nem egy Paxman, ráadásul gyerekekre tervezték (legalább kényelmesen elérem a billentyűket, ami nagyságrendekkel megkönnyíti a tekerős darabokat). Bonaparténak fogják hívni, mert kicsi, de menő akar lenni ;)

Hiánypótlás, első rész, amelyben kiderül, hogyan lettem szakács

Keresem a kifogásokat, hogy miért nem írtam, szólok, ha eszembe jut a megfelelő. Szóval, mi is történt velem, mióta nem dugtam ide a képem? Most jól ellopom Vazul ötletét, leírom, amit le kell, és beidőzítem, hogy ne egyszerre menjen ki az egész. Muhhahha.

A második májusi hazaruccanásom kicsit hosszabbra sikerült, hétvégi vizsgától hétvégi vizsgáig. Az első hétvégén volt a gyakorlat, ahová az utazástól elgyötörten, tökmindegyúgyismegbukom attitűddel érkeztem. Aztán valahogy csak lefőztem mindent, kisebb gikszerekkel - a padlizsánkrémet paradicsomosan csináltam majonézes helyett, a paradicsomlevesembe meg bele kellett szórnom fél tonna pirospaprikát, hogy legyen színe, végül végiglocsoltam két ujjamon a forró karamellt -, de lefőztem. Mégpedig a következőket:

Magyaros tételsorból:
Padlizsánkrém, zöldsalátával, pirítóssal
Harcsapaprikás, kapros túros csuszával
Mákos guba, erdei gyümölcs öntettel

Nemzetközi/korszerű tételsorból:
Zöldfűszeres paradicsomleves, sajt kockákkal
Baconos csirkemáj, steak burgonyával, vörösboros aszalt szilvával
Panna kotta, eper öntettel, karamell

Levezetésképp megnéztük Lujóval az új X-Men filmet, és mi, bárki bármit mond, imádtuk. Kedvcsinálónak:

Az otthon töltött hetet alighanem illett volna a szóbelire való felkészüléssel tölteni, nos, nyilvánvalóan én azt nem vittem túlzásba. Oké, teljesen hanyagoltam. Ennek ellenére alig mondhattam el valamit a tételemből, a fősuliról hozott mikrobiológiai tudásomból készült vázlat elég volt, hogy további időrablás nélkül majdnem maximális pontot kapjak. Nem, angolból sem buktam meg. (Meglepi!)

Önmagam teljes végkimerülésbe hajszolásának, az éjszakába nyúló tanulásnak, egész napos utazgatásnak, pánikolásnak az lett a vége, hogy mire észbe kaptam, már túl is voltam az egészen, és a bizonyítványomra vártam. És lássatok csodát: szakács lettem! És nem is csak éppenkettessel.