Nevek és dayoffok

Nem meglepő módon a görögöknek okoz némi fejtörést az én cseppet sem nemzetközi nevem, és mókásabbnál mókásabb megoldásokat találnak ki arra, hogyan is szólítsanak. Az alap, hogy s helyett sz-szel ejtik, na de ennél kreatívabbak is vannak. Christos és Spiro, két szakács, rendszeresen hozzátesz egy n-t, és Emensének hív, ami, állításuk szerint, a hús darabolásának egyik módját jelenti. Kicsit kevésbé brutális megoldást választott Valentina, a csak görögül beszélő, 45 éves, bűbájos mosogatós asszonyság, ő nemes egyszerűséggel keresett nekem egy görög nevet, és elnevezett Meneksének. Maria azon nyomban el is magyarázta, hogy a menekse egy szép kis virág, én meg utánanéztem, és arra jutottam, hogy árvácskát jelent.

A görög szavak ezen kívül is ragadnak rám szépen, a konyhán annyit karattyolnak görögül, és az angolul beszélők is annyi görög szót kevernek a mondataikba, hogy ha akarnám, se tudnám elkerülni, hogy megtanuljak ezt-azt. A tudásom egyelőre alapvető társalgási dolgokra, zöldségekre és konyhai eszközökre korlátozódik, de ez is több, mint a semmi :)

És akkor most következzenek az irigykedésre okot adó események: az első két szabadnapom története. Az alaptervem az volt, hogy mindenképp felderítem, honnan indulnak a távolsági buszok, mert jövő héten két mollyal megnézem a Durrell-villát Kalamiban, és gondoltam, nem árt előre tájékozódni kicsit. Ezt a tervemet első nap keresztülhúzta Kriszta (aki nem ugyanaz, mint Kriszti...) azzal, hogy lecsalt a tengerpartra. Nem sokkolom a világhálót a fürdőruhás képpel, ami arról készült, ahogy először a tengerbe léptem, higgyétek el anélkül, hogy megtörtént az eset. Még tengeri uborkával is találkoztam, meg is sértettem szegényt, mert azt hittem kavics, csak akkor jöttem rá, hogy nem az, amikor hozzáértem, és puha volt, meg sértetten arrébb ment egy kicsit a maga lassú uborka-módján. A pancsikolás újabb kérdést vetett fel az ólinklúzívokkal kapcsolatban: ugyan miért a medencében fürdenek (szinte mind!), ha tíz méterrel arrébb ott a tenger? Félnek szegény érzékeny lelkű tengeri uborkáktól, vagy a kis halacskáktól, akik úszkáltak körülöttünk? Ha már eljönnek Korfura, nem az lenne logikus, hogy ki se másszanak a tengerből (leszámítva azt, amikor kulturálódnak, de azt én már nem várom el senkitől)?

Másnap viszont már tényleg elindultam felderíteni a zöld buszok állomását, meg kellett találnom, nem volt mese. Ezúttal is Krisztával mentem, minthogy ezen a héten épp egyszerre voltunk dayoffosak, akarom mondani, szabadnaposok. Meg is találtuk az állomást, bár csak a sok busz miatt sejtettük, hogy jó helyen járunk. A turisták egyik kedvenc célpontjának a kellős közepén ugyanis így néz ki a bus station:

 Ehhez még képzeljetek hozzá két-három információs, jegyárudás, újságos bódét, és kész is van.

Mire megtaláltuk, rájöttünk, hogy közvetlenül mellette magaslik az újabbik (vagyis a kevésbé régi) velencei erőd, úgyhogy úgy döntöttünk, megnézzük azt is, ha már odáig elgyalogoltunk a mediterrán forróságban.

A belépő nem olcsó (3 euró), és sok minden nincs is odabenn (Krisztának kell igazat adnom, aki hiányolt valami kiállítást), de a magamfajta vármániásnak az ilyesmi (majdnem) minden pénzt megér, meg hát ott van a kilátás, amitől jó darabig szóhoz sem jutottunk, csak ültünk a padon, és próbáltuk elhinni, hogy van ilyen gyönyörű hely a világon. Szerencse, hogy a fényképezőgépem tud panorámaképet csinálni, így nagyjából meg tudom mutatni, mit láttunk az erőd legtetejéről.

Már nem day offos, de friss kaland a görög ügyintézés. Hétfőn elvittek minket bankszámlát intézni. Busszal mentünk, és az irodás Spirosnak el kellett mennie pénzt váltani, mert az automata papírpénzes része nem működött, és már jött a busz, amikor ő még dobálta befelé az aprót, de ez igazából nem hatott meg senkit - a sofőr várt egy kicsit, aztán leszállt segíteni, és csak akkor indult tovább, amikor már mindenki fenn volt és mindenki jegyét lekezelte. Meglepő módon még a külföldiek sem akartak minket meglincselni, a görögök végképp. Már értem, miért nincs közük a görög buszoknak a menetrendhez. A másik ok meg az lehet, ahogy errefelé közlekedek az emberek - úgy, ahogy nekik éppen jól esik.
A bank egy másik vicc, itt aztán nincsenek szigorú arculati kézikönyvek, vagy ha mégis, hát a kutyát se érdeklik. Szó szerint értve a kutyát, merthogy senkit sem zavart amikor valamelyik ügyfél kiskedvence bejött, mindenkihez odament simogatásért, aztán megcincálta a felmosót. A dolgozók mind különböző ruhában, se egyforma nyakkendő, se semmi (mondjuk nem is kínozták magukat nyakkendővel vagy ilyesmivel ebben a melegben), a polcokon ezerféle színű mappa, mintha mindig azt vennék meg, ami épp a legolcsóbb a papírboltban.
Nem tudhatjuk biztosan, mit írtunk ott alá, mivel csak Spiros tud görögül, de reméljük, nem a halálos ítéletünk volt az.

Olyan sokáig írtam ezt a bejegyzést, hogy holnap megint dayoff jön, és remélhetőleg arról egy újabb bejegyzés. Most viszont szaladok, mert mindjárt kezdődik a meló...

Költözés

Csabi volt szves lelőni a bejegyzés eredeti mondanivalóját: nem költözöm Gouviába. De azt nem írta le, milyen hihetetlen érvelő- és vitázótehetség kellett ahhoz, hogy ezt elérjem. A párbeszéd köztem és Yianis (a menedzser, aki a dolgaink nagy részét intézi) között a következőképpen zajlott (szó szerint idézem, mert kiváló a memóriám, akárki megmondhassa):

Yianis: When do you want to move to Gouvia?
Én: Do I have to go?
Yianis: You don't want?
Én: I'd rather stay if I can.
Yianis: Dakhszi. Ok.

Nem szó szerint, de legalább magyarul:

Yianis: Mikor akarsz Gouviába költözni?
Én: Muszáj mennem?
Yianis: Nem akarsz?
Én: Inkább maradnék, ha lehet.
Yianis: Dakhszi. Oké.

Így tehát maradok, viszont Krisztivel együtt átköltöztem (azaz én már átköltöztem, ő meg csak fél óra múlva végez a melóban, úgyhogy lehet, hogy nem is tud az egészről) a szomszéd szobába, ami sokkal nagyobb, mint az előző, van külön ágyunk (eddig franciaágyban aludtunk), éééééés még netünk is van, nem kell kiülnünk a varázsasztalhoz, ha nem akarunk szocializálódni. Érdekessé teszi a dolgot, hogy a belső szobánk mögött van egy terasz? udvar? ahova a miénken kívül még két szoba ajtaja nyílik, egész pontosan Vazuléké és Zsófiéké (Zsófi még eddig nem szerepelt, viszont itt lakik, animátorkodik a hotelben, és sokkal jobban szeretjük, mint szőröstalpú szobatársait). Majd beszélgetünk az ajtóban-ablakban, mint a vénasszonyok ;)

Ezen kívül nincsenek nagy események, még bulizni se voltam tegnap a többiekkel, mert ma még dolgoznom kellett 8-kor. Ma már mehetnék, holnap már day-offom van, azaz hogy szabadnapos vagyok, de ma meg nem megy senki más. C'est la vie, görögül még nem tudom.

***

Ui.: A kacsóim egész szépen gyógyulnak, talán nem is fognak már leszáradni. Tegnap Costasnak feltűnt az égett sebem, megkérdezte, mit csináltam vele, aztán azt mondta, ha legközelebb megégetem magam, tegyek rá először jeget (úgy egy percig), aztán sót, és oké lesz. Elképzeltem, hogy az mennyire fájhat, és biztos hülye fejet vágtam, mert kacarászott egy sort, és elmondta vagy kétszer-háromszor, hogy trust me. Szakács létére párszor már biztos megégette magát, még az is lehet, hogy tényleg működik a dolog :P

Ól inklúzív

A Louis hotelekben all inclusive ellátást kapnak a mélyen tisztelt vendégek, amiben biztos az is benne foglaltatik, hogy nyugodtan a személyzet idegeire mehetnek. Komolyan mondom, kezdem megérteni, miért mondják, hogy a vendéglátásban a vendég a legzavaróbb zavaró tényező. Folyton összekutyulják a szervizeszközöket, átpakolják őket másik kajába, némelyiket el is tüntetik, hogy meg se találjam többet. Vagy ott van a mai kedvenc: a nő, aki visszaejtette a tükörtojást, aztán mindent összekent a sárgájával, mire összekaparta valahogy, mi meg Jorgosszal takaríthattunk után (Jorgosszal reggeliztetek tegnap óta, mert újabban már reggel járok). És hogy mennyit esznek, úristen... mondjuk én csak azt látom, mennyit szednek ki, arról a felszolgálók tudnának beszámolni, mennyit esznek meg belőle... kéretik kommentelni, ha olvassák.

De nem csak ezért ól inklúzív a bejegyzés címe, hanem azért is, mert lesz benne mindenféle.

A melóról: most már kezdek benne tényleg lubickolni, lassacskán ráérzek a napi rutinra, megjegyezgetem a neveket, megtanulgatom, mi hol van, satöbbi, satöbbi. Ha így megy tovább, kiabálni is megtanulok, azt a csodát képzeljétek csak el!

A költözéssel kapcsolatban annyit tudunk, hogy Zoli egy kis csellel már átkuncsorogta magát, plusz Yianis szerint nekem kéne még mennem, mert én kitchen staff lévén nem dolgozom osztott műszakban, mint a felszolgálók, így aztán nekem nem lenne gáz a buszozás. Úgy viszont, hogy a többiek (mármint Kriszti, Vazul meg Csabi) nem jönnek, nem sok kedvem van az egészhez, mert ezzel úgysem leszünk előrébb, meg hát amúgy nem rossz ám itt. Alig reménykedem, de azért még megpróbálom meggyőzni Yianist, hogy ne küldjön el innen (vajon ha sírva fakadok, az segít?).

Lezárva az ól inklúzív vegyes felvágottat, az élet még mindig szép Korfun, és reméljük, nem is fog elromlani mostanában.

Kezekről és görögökről

Kezdetben csak az általam nemzeti sportnak titulált görög bigyókról akartam írni, de közben arra jutottam, a valós kép kedvéért (és mert sokan arra is kíváncsiak, én egyben vagyok-e), meg kell említenem, hogy két nap alatt lazán taccsra vágtam mindkét kezem, pedig családom és Jeka a megmondhatója, hogy nem szoktam magam se megégetni, se feldarabolni. Úgy tűnik, ennek vége, ahogy a nagymamáim által bálványozott puha kezeimnek is, ha így folytatom. A melegítőpultos incidensre már utaltam az előző bejegyzésben, azóta viszont történt más is: először levágtam a körmöt a bal hüvelykujjamról (az ujjam még megvan, hál' istennek), rögtön az után, hogy Christos megmutatta, hogyan tartsam az ujjaimat a biztonságosabb paradicsomdarabolás érdekében; aztán brutálisan beszakadt egy másik körmöm, ami minden bizonnyal feledhetetlen élménnyé teszi majd az elkövetkezendő napok munkavégzését.

Ennyit a fájdalmaimról, jöjjenek a görög nemzeti sportok.

1. Olvashattuk már Durrellnél is, hogy a görögök a vécépapírt nem húzzák le a csatornarendszer ilyen-olyan gyengeségei miatt... nos, ez azóta sem oldódott meg.

2. Miközben nálunk és tőlünk nyugatra egyfolytában hozzák a "nemdohányzók védelméről" szóló szabályokat, a görögöket nem zavarja senki tüdeje, ott dohányoznak, ahol rájuk jön - mindezt legálisan. Nálunk, gondolom, nem semmi büntetést kapna, aki a személyzeti étkezdében vagy az öltözőben rágyújt, nos, ez itt teljesen normális, ráadásul úgy tűnik, a görögök 99,9%-a dohányzik.

3. Ha erre járnátok, ne ijedjetek meg, ha valaki rátok kacsint, ez is afféle nemzeti sportnak tűnik. Először a menedzser kacsintgatott ránk, aztán az egyik Costas rám, amikor megismerkedtünk, akkor még azt gondoltam, nézd már, ki ne kezdjen velem, nem akarok én itt pasizni. Aztán némelyik mosogatós asszonyság is kacsingatott, úgyhogy megnyugodtam, nincs ennek semmi célja, csak amolyan bónusz a barátságos mosoly mellé. Vagy olyan jó csaj vagyok, hogy még a negyvenes-ötvenes nőknek is bejövök.

4. Kiabálás. A görögök egyszerűen képtelenek halkan beszélni, csak úgy zeng a konyha egész nap, és néha azt se tudni, most épp egymásnak estek, vagy csak megbeszélik, ki főzze a húsgombócot.

5. A HACCP figyelmen kívül hagyása, ha úgy kényelmesebb, és nem látja valami nagyfőnök. Szép példa erre, hogy már ténykedésem első óráiban megkaptam az utasítást: ha nem találok tiszta fedőt (kapaki), hozzak a hűtőből. Vagy az, amikor tegnap az F&B menedzser a műszak végén látta, hogy a Spirótól kapott spenótos canellonit eszegetem, rám szólt, hogy ne ácsorogjak már, üljek fel a munkaasztalra. Úgyhogy amíg a felszolgálók evőeszközt válogattak, Sophia mamáék pedig mosogattak, én ücsörögtem az asztalon, és ettem. Vazul meg is jegyezte, hogy örökké csak enni lát, mert azt is látta, amikor a szintén Spirótól kapott epermousse-t eszegettem. De szoktam dolgozni is, becsszó, ezt bánja az összes kezem :D

Lassan mennem kell ebédelni, aztán meg dolgozni, úgyhogy csókpuszi mindenkinek, gondoljatok szeretettel szegény körmeimre, amik már sosem lesznek a régiek...

Egy plátói szerelem beteljesedése

Halihó,
Kalimera, Kaliszpera, ki mikor olvassa!

Lássátok feleim, itt az első bejegyzésem Korfuról.
A huszonórás buszút sosem volt kellemes, de egy OFZÉ-snak meg se kottyan az ilyesmi, akkor se, ha a rossz bal lába kiakad attól, hogy nem tudja hova tenni. Legnagyobb megdöbbenésemre még aludtam is vagy öt órát, úgyhogy azt kell mondjam, igazán fejlődőképes vagyok.

Amúgy is úgy tűnik, megérték a hányattatások, lábfájás, ácsorgás a makedón határon (a görögök amúgy nem mondják, hogy Macedónia, helyette Skopjénak hívják), mert végre találkozhattam eddig plátói szerelmemmel, Korfuval. Mivel Durrel nyomán szerettem bele, akaratlanul is mindent a Családom és egyéb állatfajtákhoz hasonlítok, és azt kell mondjam, minden épp olyan, mint ahogy ő leírta. Leszálltunk a kompról, kiabáltak a taxisok, bár esetünkben nem azért, hogy klienst fogjanak (nyilvánvaló volt, hogy mindükre szükség van a rengeteg emberhez és azok rengeteg cuccához), hanem hogy elosszanak minket a szerint, ki melyik hotelbe megy, röpködtek a sirályok, sütött a nap, zajlott az élet a kikötőben.

Korfu és én, még a kompról

Onnan a hoteleinkbe vittek minket, mármint azokba, ahol dolgozni fogunk, hogy megnézzük, mi a helyzet, megtudjuk, mikor lesz vacsi, ilyesmi. Akkor találkoztunk először Yianis nevű menedzserünkkel, akinek legfőbb ismertetőjele, hogy mindig várni kell rá, bizonyára, mert tele van melóval, meg ilyesmi, de az is lehet, hogy csak kicsit kényelmes, mint a mediterrán férfiak állítólag. Onnan meg hoztak minket a szállásunkra, amire igazán nem panaszkodhatunk, tudunk főzni, ha megunjuk a szállodai kosztot, van meleg víz, még wifi is, ha az istenek is úgy akarják, és a megfelelő varászasztal megfelelő oldalára ülünk. Ennek ellenére lehet, hogy költözünk, mert itt csak hatan vagyunk, mindenki más egy másik helyen lakik, ahova kicsit drága elbuszozni. De ez még alakul, maradjunk a tényeknél, jelenleg itt lakunk:

A mai napomról már nem tudok képekkel szolgálni, délután már dolgoztam a konyhán, és szerintem többet csináltam ez alatt az egy nap alatt, mint a két hét konyhai gyakorlat alatt a Campusban. Voltam kirakatban is,én cserélgettem a reszókat, iz. badellákat (nem vendéglátósoknak: azokat a nagy, szögletes fém cuccokat, amiknek sose gondolkoztatok még a nevén, pláne nem görögül) a melegítőpultban, a szakács Spiro szerint ügyesen, merthogy sose fogyott el a kaja. Igen, az is igaz, hogy Korfun mindenki Spiro, ez alól kivételt csak a Costasok jelentenek, plusz Yianis meg Pavlos, a séf. Ami a Spirokat és Costasokat illeti: előbbiből kettővel, utóbbiból hárommal találkoztam másfél nap alatt. Mi lesz itt még őszig...?

Akik recepteket kértek, azoknak üzenem, hogy igyekszem, de ma nem sokat láttam abból, hogy hogy készült a kaja, mert mire én fél 2-kor bementem dolgozni, a nagy része már készen volt, ami meg nem, abból én csak apróbb feladatokat kaptam, mint mondjuk hat kiló körte feldarabolása. Egy tanácsot azért adhatok: ne nyomjátok oda a kezeteket a melegítőpult tetejéhez, mert az fáj. Ha már itt tartunk, a kaja néha fura magyart szemmel, de attól még finom, nyilván a görög saláta a legjobb igazi fetával, de az a tengeri herkentyűs bigyó se volt rossz, amit ma kaptunk ebédre.

Kalandjaim itt egyelőre véget érnek, elküldöm ezt a bejegyzést, mielőtt a wifi istene úgy dönt, nem részesít tovább kegyeiben. Üdv mindenkinek, ha valaki kérdezné, mondjátok meg, hogy egyben vagyok :)

Ui.: További beszámolókért keressétek Vazult a vazulmennigorogbe.blogspot.com-on :)

Forgószél

Mire észbe kaptam, vége lett a fősulinak. Kezdődött a Végzős Bállal, amin megdöbbentő módon nyitótáncoltam is, meg a flashmobban is benne voltam, lehet keresgélni:

A kánkánba már nem ártottam bele magam, de a teljesség kedvéért arról is itt a videó:

Aztán jött a számomra kissé szűkre méretezett vizsgaidőszak - egy hetem volt letudni mindent, hogy elmaradás nélkül mehessek Korfura, és elfogadják a gyakorlatomat. Oké, két vizsga nem olyan sok, csináltam már többet is máskor, de az élelmezésre önmagában is éppen hogy elég lett volna az egy hét, így meg végképp, megérthet bárki, aki kicsit is ismeri a mi Miki bácsinkat. Akit egyébként imádok, és nála írom a szakdogámat, de hajnali háromkor kalóriákat számolgatva nem volt őszinte a mosolyom.

De sebaj, vége lett, hipiszupi ötösöket kaptam, péntek este már aludtam is. Szombaton aztán kiköltöztem a koliból, ezúttal, úgy tűnik, végleg, és szerdán megyek is tovább Korfura, és kezdődhet az új kaland...

Segítsetek, segítseteeheeeek!

Kedves óvónénik, óvóbácsik, tanító nénik, tanító bácsik, tanár nénik, tanár bácsik, szociális munkások, szülők, egyéb okos ismerőseim!

Hogy a manóba lehet úgy megkérdezni gyerekek véleményét a menzai kajáról úgy, hogy az egy szakdogában is megálljon a lábán? :P