Bariszezon

Calke kétségtelenül egyike a legkedvencebb helyeimnek a környéken, és annak, hogy ez így alakult, természetesen jó nagy szerepe volt a Kéktündérnek, aki szintén nagyon szereti. Nemrég (tegnap, de a bejegyzést későbbre ütemeztem, úgyhogy maradjunk annál, hogy nemrég) megint ott jártunk, most azért, mert kitört a bariszezon, tömegével születnek a ritka portlandi báránykák, ami pont olyan nagy, látogatócsalogató esemény a calke-i birtokon, mint máshol a hóvirágok. Nem vagyok eltájolt nagyvárosi liba, persze, láttam én már barit élőben, de ez mit sem változtat azon, hogy kis híján cukiságtúladagolást kaptam a sok kis piszkafa lábú barna szőrcsomó láttán. (Némelyikük még csak pár órája született!) Kár, hogy a barimán Sarah épp most utazott haza Hongkongba, és nem láthatta őket :)

Kiruccanás a Tündérkeresztanyával

Néha az az érzésem, fél Ashby összeesküdött, hogy minél vidámabban és kalandosabban teljen az idő, amit itt töltök. Ebben nyilván élen jár két helyi pótanyukám, a Tündérkeresztanya és a Kéktündér, de részt vesz a tervben egy csomó templombeli ismerős/barát, egy maréknyi anyuka az iskolából, a zenekar több tagja (épp nemrég valósult meg az egy éve halogatott menjünk-el-meginni-valamit Eddel), és egyéb itt-ott felszedett emberek, mint Stef, akivel sajnos ezer éve nem tudtunk összejönni egy újabb éjszakába nyúló beszélgetésre, de mindig megállunk pár percre, ha összefutunk az utcán.

Nos, ezen a március 17-i kedden épp a Tündérkeresztanya volt a soros, hogy megmutasson valami újat. És, pontosan eltalálva, mire volt szükségem egy sok hisztivel és szakítással izgalmasított hét után: egy helyre, ami olyan tiszta és olyan békés, mintha nem is ezen a világon lenne. Elvitt hát a Mount Saint Bernard Abbeybe, egy máig lakott és működő ciszterci kolostorba.

Emlékszem, amikor pár éve egy tatabányai nyaralás során elmentünk Majkra. Ott is más volt valami, egészen más, mint a "kinti" világ, tele láthatatlan és megfoghatatlan, de érezhető dolgokkal, emberi életek, gondolatok, érzések lenyomataival. Valamilyen szinten minden helyre igaz ez, nekem legalábbis régi épületekben, történelmi helyeken folyton az az érzésem, hogy elvékonyodik a fal a múlt és a jelen között, és szinte csak egy vékonyka selyemfüggönyt kellene letépnem, hogy bálozók vagy épp várvédők közé csöppenjek. De ezek a lenyomatok mindenhol különbözőek, egész mások egy várbörtönben, mint egy grófnő hálószobájában. És végképp teljesen másmilyenek olyan helyeken, ahol az ott élők évszázadokon keresztül békés, csendes, hitnek, imának szentelt életet éltek. És akkor következő fokozatként elérkezünk a Mount Saint Bernardhoz, ahol a függöny még a selyemnél is sokkal vékonyabb, ha nem lenne a kis ajándékbolt (ahol nem kevés saját terméket, mézet és cserépedényeket árulnak) és nem látszana ki pár jelenbeli dolog az állattartó-növénytermesztő részről, könnyen elfelejthetnénk, melyik században is járunk tulajdonképpen. Mi nyilván nem mehettünk volna be mindenhová, de a honlapjukon vannak képek a szerzetesi életről, érdemes megnézni őket ITT.

Na meg az sem mindegy, hogy ide már keresztényként érkeztem, nem úgy, mint anno Majkra, ez is sokat adott az élményhez.

Saját képek is vannak ám, egy része tőlem, egy része a Tündérkeresztanyától:

Innen tovább mentünk, hogy sétáljunk egyet a Bradgate Parkban, ami egykor a Gray család birtoka volt - jelentőségüket mi sem mutatja jobban, mint hogy egy királynőt is adtak az országnak... igaz, csak kilenc napra. Mi most nem mentünk el a ház romjaiig és az Old John Towerig, csak jártunk egyet a girbegurba fák között (nekem ezekről az angol fákról mindig az Üvöltő szelek jut eszembe), és lestük az őzeket, de ők aznap nem voltak társalgós kedvükben. A kacsák annál inkább, de pechjükre nem vittünk nekik semmit.

Az szakításrul

Nem akarok erről nagyon sokat írni, viszont mindenki - na jó, nem mindenki, de a többség - olyan meglepetten és pánikközeli állapotban fogadta a hírt, hogy pár szót mégiscsak szánok rá. Na meg elég komoly változás az életemben, úgyhogy, ha már így írogtok magamról, illik erről is.

Szóval. Ne képzeljetek drámai jeleneteket, harmadik-negyedik-sokadik embereket, hatalmas veszekedéseket. Képzeljetek el helyette két embert, akik hosszú időt töltöttek külön, akiket más élmények, más benyomások, más hatások értek, akik emiatt más irányban kezdtek el fejlődni. Eleinte olyanok voltak, mint a borsó meg a héja, aztán sokasodni kezdtek a repedések, és végül rájöttek, hogy már akkor sem biztos, hogy képesek lennének hosszú távon békében együtt élni, ha most azonnal ismét közel kerülnének egymáshoz - földrajzi értelemben legalábbis.

Nem volt könnyű döntés, hosszú vívódás előzte meg, és nem mondom, hogy egy pillanatig sem viselt meg, öt év az öt év, ráadásképp rá kellett jönnöm, hogy egy szakítás után nem a miatt bánkódunk, ami volt, hanem a miatt, ami lehetett volna. De nem bánom, hogy így döntöttünk, most már valójában inkább afféle megkönnyebbülést érzek. Ez borzasztó csúnyán hangzik, de ne úgy értsétek, semmi bajom Lujóval, beszélünk is azóta is néha, viszont be kellett látnunk, hogy csak lekötjük egymást, miközben már sokkal kevesebb közünk van egymáshoz, mint volt. Nehéz ezt úgy megfogalmazni, hogy ne tűnjön gonosznak, nem is nagyon sikerült, úgyhogy maradjunk annyiban, hogy mindkettőnknek jobb lesz így.

Hóvirágok minden mennyiségben!

Jó is az, ha az embert összehozza az élet egy másik hóvirágrajongóval, van kivel várni a szezont, és van kivel elmenni. Naná, hogy a Kéktündérre gondolok, akivel idén kétszer is hóvirágtúráztunk.

Az első utunk a tavalyról ismerős Staunton Haroldra vezetett. Apuka azon a héten épp beteg és éjszakás volt, úgyhogy neki külön jót tett, hogy a szombat felét mindenki más házon kívül töltötte. A gyerekek még a tavalyinál is jobban élvezték, és jobban is bírták, részben mert rövidebb útvonalon mentünk, részben, persze, mert, hát, egy évvel idősebbek.

Másodjára csak én mentem a Kéktündérrel, és meg sem álltunk a nottinghamshire-i Hodsock Prioryig. Ezt csak hóvirágszezonban nyitják meg a nagyközönségnek, egyébként magánkézben van, laknak a házban, szobákat adnak ki, ilyesmi. Ilyenkor, hóvirágzáskor esküvőket is rendeznek, mondtam is Huginak, hogy itt akarok férjhez menni, több ezer hóvirág között... Mert itt aztán mindenhol hóvirágok nőttek, a kertben, az erdőben, végig, mindenhol. Mindaddig fogalmam sem volt, hogy ennyi különböző fajta létezik, kisebbek és nagyobbak, csomókban növők és magányosabbak, egész szélesen nyílók és már-már bimbószerűen szégyellősek... Mit tagadjam, tátva maradt a szám, és akkor még csak a virágokról beszéltem, a birtok többi szépségéről mit sem szóltam.

Pótlás: villámgyors képriport

Tisztában vagyok vele, hogy március végén már a kutyát nem érdekli, hogyan telt a karácsonyom, úgyhogy nem is írok róla sokat, csak idehányok feldobálok pár képet a teljesség és a rend kedvéért. Íme:

Karácsonyi dalokat kamarázunk egy jótékonysági rendezvényen (avagy hülye hangnemekben blattolok)

Karácsonyi hangverseny

Erről egy videó, vagyis inkább hangfelvétel is van, ITT.

Karácsonyi előtti zenekari vacsora

Alanékkel épp felháborodunk a kvízkérdéseken

És végül, de legkevésbé sem utolsó sorban: karácsony otthon!

Közlemény

(Ígérem, nemsokára lesz rendes bejegyzés is)

Mivel Lujóval nemrég úgy döntöttünk, nem kínozzuk egymást, a WhyDoboz nevet visszaadom a pizsamájával együtt. A Blogger van olyan kedves, hogy enged változtatni, úgyhogy nemsokára Papusszá változom - nem azonnal, hogy aki ritkábban téved ide (ami indokolt is a jelenlegi aktivitásom mellett), az is lássa ezt, és ne veszítsen el végképp.

(Becsszóra lesz rendes bejegyzés is.)