Kiruccanás a Tündérkeresztanyával

Néha az az érzésem, fél Ashby összeesküdött, hogy minél vidámabban és kalandosabban teljen az idő, amit itt töltök. Ebben nyilván élen jár két helyi pótanyukám, a Tündérkeresztanya és a Kéktündér, de részt vesz a tervben egy csomó templombeli ismerős/barát, egy maréknyi anyuka az iskolából, a zenekar több tagja (épp nemrég valósult meg az egy éve halogatott menjünk-el-meginni-valamit Eddel), és egyéb itt-ott felszedett emberek, mint Stef, akivel sajnos ezer éve nem tudtunk összejönni egy újabb éjszakába nyúló beszélgetésre, de mindig megállunk pár percre, ha összefutunk az utcán.

Nos, ezen a március 17-i kedden épp a Tündérkeresztanya volt a soros, hogy megmutasson valami újat. És, pontosan eltalálva, mire volt szükségem egy sok hisztivel és szakítással izgalmasított hét után: egy helyre, ami olyan tiszta és olyan békés, mintha nem is ezen a világon lenne. Elvitt hát a Mount Saint Bernard Abbeybe, egy máig lakott és működő ciszterci kolostorba.

Emlékszem, amikor pár éve egy tatabányai nyaralás során elmentünk Majkra. Ott is más volt valami, egészen más, mint a "kinti" világ, tele láthatatlan és megfoghatatlan, de érezhető dolgokkal, emberi életek, gondolatok, érzések lenyomataival. Valamilyen szinten minden helyre igaz ez, nekem legalábbis régi épületekben, történelmi helyeken folyton az az érzésem, hogy elvékonyodik a fal a múlt és a jelen között, és szinte csak egy vékonyka selyemfüggönyt kellene letépnem, hogy bálozók vagy épp várvédők közé csöppenjek. De ezek a lenyomatok mindenhol különbözőek, egész mások egy várbörtönben, mint egy grófnő hálószobájában. És végképp teljesen másmilyenek olyan helyeken, ahol az ott élők évszázadokon keresztül békés, csendes, hitnek, imának szentelt életet éltek. És akkor következő fokozatként elérkezünk a Mount Saint Bernardhoz, ahol a függöny még a selyemnél is sokkal vékonyabb, ha nem lenne a kis ajándékbolt (ahol nem kevés saját terméket, mézet és cserépedényeket árulnak) és nem látszana ki pár jelenbeli dolog az állattartó-növénytermesztő részről, könnyen elfelejthetnénk, melyik században is járunk tulajdonképpen. Mi nyilván nem mehettünk volna be mindenhová, de a honlapjukon vannak képek a szerzetesi életről, érdemes megnézni őket ITT.

Na meg az sem mindegy, hogy ide már keresztényként érkeztem, nem úgy, mint anno Majkra, ez is sokat adott az élményhez.

Saját képek is vannak ám, egy része tőlem, egy része a Tündérkeresztanyától:

Innen tovább mentünk, hogy sétáljunk egyet a Bradgate Parkban, ami egykor a Gray család birtoka volt - jelentőségüket mi sem mutatja jobban, mint hogy egy királynőt is adtak az országnak... igaz, csak kilenc napra. Mi most nem mentünk el a ház romjaiig és az Old John Towerig, csak jártunk egyet a girbegurba fák között (nekem ezekről az angol fákról mindig az Üvöltő szelek jut eszembe), és lestük az őzeket, de ők aznap nem voltak társalgós kedvükben. A kacsák annál inkább, de pechjükre nem vittünk nekik semmit.

Az szakításrul

Nem akarok erről nagyon sokat írni, viszont mindenki - na jó, nem mindenki, de a többség - olyan meglepetten és pánikközeli állapotban fogadta a hírt, hogy pár szót mégiscsak szánok rá. Na meg elég komoly változás az életemben, úgyhogy, ha már így írogtok magamról, illik erről is.

Szóval. Ne képzeljetek drámai jeleneteket, harmadik-negyedik-sokadik embereket, hatalmas veszekedéseket. Képzeljetek el helyette két embert, akik hosszú időt töltöttek külön, akiket más élmények, más benyomások, más hatások értek, akik emiatt más irányban kezdtek el fejlődni. Eleinte olyanok voltak, mint a borsó meg a héja, aztán sokasodni kezdtek a repedések, és végül rájöttek, hogy már akkor sem biztos, hogy képesek lennének hosszú távon békében együtt élni, ha most azonnal ismét közel kerülnének egymáshoz - földrajzi értelemben legalábbis.

Nem volt könnyű döntés, hosszú vívódás előzte meg, és nem mondom, hogy egy pillanatig sem viselt meg, öt év az öt év, ráadásképp rá kellett jönnöm, hogy egy szakítás után nem a miatt bánkódunk, ami volt, hanem a miatt, ami lehetett volna. De nem bánom, hogy így döntöttünk, most már valójában inkább afféle megkönnyebbülést érzek. Ez borzasztó csúnyán hangzik, de ne úgy értsétek, semmi bajom Lujóval, beszélünk is azóta is néha, viszont be kellett látnunk, hogy csak lekötjük egymást, miközben már sokkal kevesebb közünk van egymáshoz, mint volt. Nehéz ezt úgy megfogalmazni, hogy ne tűnjön gonosznak, nem is nagyon sikerült, úgyhogy maradjunk annyiban, hogy mindkettőnknek jobb lesz így.

Hóvirágok minden mennyiségben!

Jó is az, ha az embert összehozza az élet egy másik hóvirágrajongóval, van kivel várni a szezont, és van kivel elmenni. Naná, hogy a Kéktündérre gondolok, akivel idén kétszer is hóvirágtúráztunk.

Az első utunk a tavalyról ismerős Staunton Haroldra vezetett. Apuka azon a héten épp beteg és éjszakás volt, úgyhogy neki külön jót tett, hogy a szombat felét mindenki más házon kívül töltötte. A gyerekek még a tavalyinál is jobban élvezték, és jobban is bírták, részben mert rövidebb útvonalon mentünk, részben, persze, mert, hát, egy évvel idősebbek.

Másodjára csak én mentem a Kéktündérrel, és meg sem álltunk a nottinghamshire-i Hodsock Prioryig. Ezt csak hóvirágszezonban nyitják meg a nagyközönségnek, egyébként magánkézben van, laknak a házban, szobákat adnak ki, ilyesmi. Ilyenkor, hóvirágzáskor esküvőket is rendeznek, mondtam is Huginak, hogy itt akarok férjhez menni, több ezer hóvirág között... Mert itt aztán mindenhol hóvirágok nőttek, a kertben, az erdőben, végig, mindenhol. Mindaddig fogalmam sem volt, hogy ennyi különböző fajta létezik, kisebbek és nagyobbak, csomókban növők és magányosabbak, egész szélesen nyílók és már-már bimbószerűen szégyellősek... Mit tagadjam, tátva maradt a szám, és akkor még csak a virágokról beszéltem, a birtok többi szépségéről mit sem szóltam.

Pótlás: villámgyors képriport

Tisztában vagyok vele, hogy március végén már a kutyát nem érdekli, hogyan telt a karácsonyom, úgyhogy nem is írok róla sokat, csak idehányok feldobálok pár képet a teljesség és a rend kedvéért. Íme:

Karácsonyi dalokat kamarázunk egy jótékonysági rendezvényen (avagy hülye hangnemekben blattolok)

Karácsonyi hangverseny

Erről egy videó, vagyis inkább hangfelvétel is van, ITT.

Karácsonyi előtti zenekari vacsora

Alanékkel épp felháborodunk a kvízkérdéseken

És végül, de legkevésbé sem utolsó sorban: karácsony otthon!

Közlemény

(Ígérem, nemsokára lesz rendes bejegyzés is)

Mivel Lujóval nemrég úgy döntöttünk, nem kínozzuk egymást, a WhyDoboz nevet visszaadom a pizsamájával együtt. A Blogger van olyan kedves, hogy enged változtatni, úgyhogy nemsokára Papusszá változom - nem azonnal, hogy aki ritkábban téved ide (ami indokolt is a jelenlegi aktivitásom mellett), az is lássa ezt, és ne veszítsen el végképp.

(Becsszóra lesz rendes bejegyzés is.)

Keresztelő

Tudom, tudom, ne is mondjátok, mióta ígérgetem... :D

Kezdjük a felkészítő "órákkal. Stephen alapból hétfő estére hirdette meg őket, de mivel tudta, hogy én akkor próbára járok, felajánlotta, hogy velem találkozik külön valamikor máskor, mondjuk, kedd reggel, amikor a két gyerkőc amúgy sincs itthon. Nem lesz olyan inspiráló, mint csoportban, de a lényeget elmondja, és rendben leszünk. De hogy ne ő legyen az egyetlen, akinek köszönetképp a nyakába ugorhatok, Sarah is csatlakozott, "ne legyél egyedül", "utána én meg úgyis konfirmálok", "és amúgy meg miért ne" alapon.

Az első ilyen közös óránkon készült is egy kép, ami tökéletesen illusztrálja, miért érzem magam ennyire jól a Holy Trinityben - három Biblia, három különböző nyelven (pontosabban a magyar csak Újszövetség + Zsoltárok). Ahogy akkor egy molyos karcban írtam: "az itteni közösség befogad, ha kicsit másmilyen vagy, akkor is, akkor is, ha az érkezésedkor még abban sem vagy biztos, hogy hiszel abban, amiben ők. Mert nem csak elmennek a templomba meg hazamennek, hanem ismerik, szeretik, segítik egymást. „Church family”-ként emlegetik magukat (magunkat), és olyanok is – higgyétek el annak, aki ennyire távol van a saját családjától. Itt nem félni kell Istentől, hanem szeretni kell, pontosabban viszont kell szeretni. És ez így olyan jó.
Ha a képen a könyvek ugyanott lennének nyitva, akkor annál a résznél lennének, amit utoljára olvastunk, az pedig nagyon illik a képhez, na meg ahhoz, amit számomra jelent:
Nincs különbség zsidó és görög között, mert mindenkinek ugyanaz az Ura, és ő bőkezű mindenkihez, aki segítségül hívja (Rm 10,12)"

A pánik persze elkapott az utolsó ilyen óra után - akarom én ezt? mi van, ha mégsem igaz? mi van, ha később meggondolom magam? -, aztán hazajöttem, és megnéztem a Kéktündér ajándékát, pontosabban a hozzá tartozó üdvözlőlapot (az angolok a cardok megszállottai). Na, milyen idézetet választott bele?

Ne félj, és ne rettegj, mert veled lesz az Úr, a te Istened mindenben, a miben jársz. (Józsué 1,9)

Szóval megint kaptam egy taslit, hogy én csak ne agyaljam túl a dolgokat, ahogy szokásom. (Ilyenekre gondoltam akkor, amikor azt írtam, hogy záros határidőn belül konkrét választ kaptam a kérdéseimre.)

Kicsit tartottam tőle, hogy maga a szertartás sokkal formálisabb lesz, mint a megszokott vasárnapi családi istentiszteletünk. Ez valamennyire be is jött, mert volt egy meghatározott forgatókönyv, ami szerint történtek a dolgok, de ennek ellenére is az a családias hangulat uralkodott, amit mát annyit dicsértem. Nem azt éreztem, hogy egy üres szertartásban veszek részt, azért, mert úgy szokás, hanem azt, hogy van értelme nyilvánosan felvállalni, hogy ide jutottam, és hogy most már még szorosabb kötelék fűz mindazokhoz, akik már eddig is feltétel nélkül elfogadtak. És ehhez nem elhanyagolható tény, hogy Stephen vezette le az egészet, neki pedig van egy (szerencsére) elnyomhatatlan közvetlen stílusa :)

Amint a mellékelt ábra is mutatja, nem cicóztak, fürödtünk! :) Kivéve Shane-t, az ő hallókészüléke valószínűleg nem értékelte volna a mutatványt. Stephen azt ígérte, nem lesz hideg a víz, ha nem is fog gőzölni, de a szerkentyű, aminek kicsit fel kellett volna melegítenie, nem volt hajlandó rendesen működni, úgyhogy igenis hideg volt. Mégis örülök, hogy így csináltuk, tetszik, hogy ennyire drámaian benne van a keresztelés teljes szimbólumrendszere - a születés, a halál, a feltámadás és "bónuszként", kevésbé látványosan, de nyilvánvalóbb szimbólumként a Szentlélek.

A teázás-sütizés sem maradhatott el, most tekintélyes mennyiségű sütivel, és rengeteg plusz öleléssel, gratulációval és szeretettel :) Idén már ez volt a harmadik szülinapom :)

Békepipacs

November elején az angolok - és elvielg még sok más nemzet - a világháborús hősökre emlékeznek, ezért látni őket pipacsos kitűzővel, karkötővel, minden elképzelhető dologgal, ezért van tele a Facebook pipacsokkal, a városok pedig pipacskoszorúkkal. Ebből az Ashby Concert Band is kiveszi a részét minden évben, a Seaforth Highlanders skót dudásaival és dobosaival együtt, a Poppy Appeal javára rendezett jótékonysági hangversennyel.

Számomra már a próbákon is ez bizonyult a legizgalmasabbnak az eddigi hangversenyek közül - na nem azért, mert olyan borzasztó nehezek voltak a darabok, azok nemigen érték utol a múltkori komolyzenei anyag nehézségét, inkább azért, mert csupa nagyon angol/skót/walesi dolgokat játszottunk, aminek a nagy részét nem ismertem.

Ráadásképp ugye ott voltak a dudások, akik külön izgalomfaktort jelentettek. Amikor először hallottam őket, a klasszikus vicc jutott eszembe:

- Miért járkálnak fel-alá a skót dudások játék közben?
- ???
- Mert mozgó célpontot nehezebb eltalálni.

Nagyon hangosak. Tényleg. Nagyon. De ha nem közvetlen közelről kell hallgatni őket, többedik alkalomra már nem is olyan szörnyű. Csak hát mi, kürtösök mindig elég közel voltunk hozzájuk...

A hangversenyen aztán jelen volt Leicestershire krémje, mindenféle nagynyakláncos emberek, olyanok, mint a lord lieutenant, aki a királynő képviselője a megyében, vagy Ashby polgármestere, és, örömmel jelentem, méltóak voltunk mindenféle rendű-rangú személyhez és ünnephez, a jelenlévők egyhangúlag állították, hogy ez volt minden idők legjobb pipacsos koncertje. Kicsit szerintem rontott az élményen, hogy a számok közötti összekötő szöveg, amit egy bizonyos Chris Berry írt és olvasott fel, kicsit hosszabb volt, mint amennyit egy hangverseny közönsége elbír - de egyébként nem volt rossz, nekem legalábbis érdekes volt angol szemszögből, többnyire hétköznapi emberek szemszögéből meghallgatni a háború történetét.

Összességében felemelő élmény volt, úgy éreztem, hogy a többségnek a téma nem csak a szükséges rossz, amit el kell viselni a hangversenyhez. És nem kellett könyörögni a közönségnek, hogy énekeljenek, amikor olyasmit játszottunk - magamban szégyenkeztem is kicsit, hogy otthon sokaknak még a Himnuszt is fájna elénekelni.

Sian otthagyta kicsit a timpanit, hogy eljátssza a Büszkeség és balítélet filmzenéjét (ld. videó)

Amaninénivel a szünetben

Amaninéni jóvoltából most videókat is tudok mutatni, megnézhetitek ITT és ITT és ITT.

Visszatérve kicsit az angol nézőpontra: többekkel jót nevettünk azon, hogy mi a másik oldalon álltunk, és lám, most a béke jegyében itt vagyok, és együtt játszunk egy megemlékező hangversenyen. Ez egyrészt nagyon is jó, tudva, hogy nem vagyunk ellenségek, és nem kell olyasmikkel foglalkoznunk, mint egy sok ezer ember életét követelő háború, amihez nekünk, átlagembereknek amúgy sincs semmi közünk azon kívül, hogy a mi szeretteink halnak meg. Másrészt felvettem a "furcsa dolgok, amiktől honvágyam lesz" listára - mert bár mindez a múlthoz tartozik, velem éreztette azt, hogy idegen vagyok (nem az emberek éreztették, csak a helyzet maga). Nekem (nekünk) egész mást jelent az első világháború, mint nekik. Ők győztek, nekik a hősök más felhanggal hősök, mint nekünk, és nekik nem fáj úgy a békeszerződés sem, hogy csak a legnyilvánvalóbb különbségeket említsem. Most, a jelenben együtt vagyunk, de a múltunk, a gyökereink mások. Nem ez az első, hogy erre gondolok, de eddig még sosem írtam le: úgy tűnik, ahhoz is el kell hagyni az országot, hogy felfogjuk a hagyományaink jelentőségét. Itt a március 15-e vagy az augusztus 20-a semmit sem jelent, ugyanolyan munkanap, mint a többi. Itt nem locsolkodnak húsvétkor, és karácsonykor a Mikulás hozza az ajándékokat, aki december 5-én erre se néz. Amíg otthon vagyunk, ezek kis dolognak tűnnek, húszéves korunkra meg is unjuk hallgatni, hogy Petőfi így, Szent István úgy, külföldön viszont egész más értelmet nyernek, olyan dolgokká válnak, amik összekötnek távoli emberekkel, és eltávolítanak a közeliektől. (És akkor azt még nem is említettem, hogy Sarah alig tud valamit a világháborúkról, mert nekik annyira nem fontos az egész.)

De ez nem borongós bejegyzés akart lenni, mert összességében nagyon is élveztem az egészet, minden kivándorlós filozófia ellenére is :)