Tavaszolás zsebibabák nélkül - tanulságos mese világutazóknak

Ma egy hete, hogy visszajöttem otthoni kiruccanásomról, de már hosszabbnak tűnik - nem azért, mert annyira nehéz hét volt, egyáltalán nem, csak furcsán működik az időérzékem, sebaj. A lényeg, hogy tavaszolásom története következik, na meg a visszatérésé. És a tanulságok, amiket levontam, mert épp úgy, mint (úristen, már) majdnem két éve Korfun, itt is folyamatosan rádöbbenek dolgokra magammal kapcsolatban.

A Tündérkeresztanya vitt ki az East Midlands reptérre, ami sajnos most sem azt jelentette, hogy onnan repültem, hanem hogy onnan indult a busz, ami elvitt Lutonig. 11:25-re kellett volna megérkeznünk, 36-kor mondta be a sofőr, hogy baleset volt, dugó van az autópályán, kerül egyet, de azt nem tudja megjósolni, mikor érünk oda. Ekkor pár percre felment az adrenalinszintem, de azért reménykedtem - rengeteg időm volt a busz és a repülő között, minden hercehurcával együtt is. Egész élvezetes utazás következett mellékutakon, bájos angol házak között. Alig múlt el dél, amikor a sofőr diadalmas kacajjal közölte, hogy vele ugyan nem szúr ki holmi dugó, 5 perc múlva megérkezünk, készülődjünk, további jó utat. Állítása szerint legalább 20 perccel többet késtünk volna, ha ott ragadunk az autópályán.

Még a buszút elején jött az első ráébredés, ami megvilágosodásnak azért nem nevezhető, mert már régen ott derengett az agyamban. Kicsit izgulva indultam neki ennek az útnak, elvégre azelőtt soha nem repültem egyedül, mégis, amikor felszálltam a buszra, lepakoltam, elhelyezkedtem (örömködtem, hogy nem ül mellettem senki), elővettem a könyvemet, bedugtam a fülhallgatómat, olvasgattam, nézelődtem, élveztem az utazást... vagyis semmivel sem idegeskedtem jobban, mintha ezredszer vonatoztam volna Szolnokra. Olyan nomád vagyok, hogy holmi egész napos utazgatással már nem lehet különösebben megviselni az idegeimet.

Lutonban ettem valamit, ittam egy kávét, és beszéltem pár szót egy magyar lánnyal, aki a kokárda helyett/gyanánt viselt csipkevirágomat és a magyar nyelvű Kundera-könyvet látva igen ügyesen kikövetkeztette, hogy atyafi vagyok. Ez az a virág egyébként, megmutatom, mert miért ne:

(a színei ennél azért sokkal szebbek)

A repülőből most még láttam is valamit, bár főleg Angliát, mert a kontinens fölött megint felhős volt az ég... ami végül is nem csúnya, ha felülről nézi az ember.

Ferihegyen már várt Lujó, a nyakába is ugrottam bőröndöstől. Mentünk a Kökire, ahol jól pofánvágott a konstans vizeletszag (jaj, de szépen mondom), valamit az, hogy se a kéregetők, se a BKV-ellenőrök, se a gyrososok nem ismerik a "kérem" és a "köszönöm" szavakat. Mindettől alaposan elszoktam az Ashbyben töltött 5 hónap alatt - itt a boltosok akkor is egy thank you-val búcsúznak, ha nem vettél semmit, csak épp körülnéztél kicsit.

Fél 12 volt, mire Orosházára értünk, ami testvérek között is 14 órányi utazást jelent. Apa kijött elénk, hazavitt, aludtunk egy nagyot, aztán kezdődött az egyhetes találkozás-kavalkád.

Vasárnap: utókarácsony, utószülinap, nekemörülés nálunk. (Elég rosszak lettek a képek, úgyhogy csak egy párat. Nem én csináltam őket egyébként, becsszó :))

Hétfő: Mamiéknál - öthavi pletyipótlás, utókarácsonyi töltött káposzta és szemike, valamint a tavalyi pálinka, amit én már pont nem kóstolhattam meg októberben :)

Kedd: Ebéd Lujóval a Diófában, aztán Apáéknál iskolás öcskösre való rácsodálkozás, rámcsodálkozás, túlélőcsomag Mamától, ha Angilában éhínség tombolna ;)

Szerda: na, ezen durciztam egy sort, egyrészt, mert Lujónak próbaidős lévén vissza kellett mennie dolgozni; másrészt mert nekem is fel kellett mennem Pestre, hogy elintézzem a jelentkezésemet a szakácsvizsgára. Merthogy azt csak személyesen lehet. Üdv a XXI. században. Visszafelé viszont kellemes meglepetésként összefutottam az Örsön az orosházi gyerekkönyvtárosokkal, akik egy továbbképzésről hazafelé tartva épp ugyanarra a metróra szálltak fel, amelyikre én. Így aztán hazafelé sem kellett egyedül utaznom.

Csütörtök: tüdőszűrő, mert az is kell a vizsgához, ugye, aztán Anya, Kiscsillag, Mano, filmnézés, pletyiparti, csokievés :) És el ne felejtsem, hogy Manóval elmentünk a Semprébe, ami nekem épp olyan új volt, mint Papi pálinkája. Kellemes kis hely, a kinézete kifejezetten tetszik, a kávé finom volt, és ha igaz a hír, hogy még bővül a kínálat, tulajdonképpen nincs is ellene kifogásom.

Péntek: még több Anya, még több Kiscsillag, ebéd a Mandulában - ott se voltam már ezer éve, nem is így hívták még szerintem. Jól néz ki, csak kicsit sötét... az ebéd viszont nagyon is jó volt. Azt azért nem bántam volna, ha van időm letenni az evőeszközt, mielőtt elveszik előlem a tányért. Utána még benyomtunk egy kávét az Amaeusban, ott készült a kép.

Délután a könyvelhagyó hétvégéhez kapcsolódóan nyilván mi is hagytunk el könyvet, idén a főtéren. Előtte viszont olvastunk 10 percig hangosan, ami kívülről is legalább olyan érdekesen festhetett, mint belülről. A képek nem sajátok. Az utolsót az OrosCaféról, a többit a Viharsarki Hírekről loptam. Az, hogy a körtefánál veszítettem el a könyvemet, annyira tetszett a fotósoknak, hogy többször is meg kellett ismételnem - igen, a végén is rettentő spontán volt még a dolog, de hát ilyen ez a média.

Szombat reggel irány vissza - újabb tanulságok. Eljönni és elbúcsúzni rossz volt, visszajönni és viszontlátni nem. Jó volt újra látni a Kéktündért (ő hozott el East Midlandsről) és a "családomat" is, kifejezetten simogatta a szívemet, hogy örültek nekem a zsebibabák. Még az itteni rutinba való visszarázódás sem volt különösebben nehéz.
Jó volt próbára menni is. Adrian örült az OFZÉ-s DVD-nek, először azt hitte, kölcsön van, aztán ki akarta fizetni, de végül mégiscsak felfogta, hogy ajándékról van szó. Alan és a szaxis Edward egy percre sem hagytak unatkozni (a többiek sem, de ők különösen :)), és arra is fény derült, hogy nincs okom szégyenkezni a miatt, hogy a felét se értem annak, amit Alan mond - skót ugyanis az istenadta. Kiderült továbbá, hogy a zenész mindenhol ugyanolyan, Edward felvetette a szünet végén, hogy igyunk meg valahol valamit valamelyik hétvégén, amikor ráérek.

Szóval, második tanulság: igen, hiányoznak az otthoniak, hiányzik a holmim többi (nagyobbik) része, hiányoznak az ismerős dolgok (mármint az itteninél még sokkal ismerősebbek), és igen, van, hogy elfog a honvágy, ha nehéz napom van, vagy ha olyasmi történik, ami szeretett otthoni dolgokra emlékeztet. De megszerettem az ittenieket, megszerettem Ashbyt, és ahogy a koliban és Korfun is képes voltam rá, megszoktam, hogy ennyi és nem több cuccom van, és ha többet akarok, hát felemelem a fenekem és megveszem. A tanulság tanulsága pedig ugyanaz, mint az első: nomád vagyok. Annyira, hogy igazolványt és utazási kedvezményeket érdemelnék. Kellő belerázódás után bármit meg tudok szokni, és mindenhol megtalálom a helyem, legyen az Kardoskút, Szolnok, Korfu vagy épp Anglia...

Puzzle

A Kéktündérnek van egy megfontolandó és roppant egyszerű elmélete Istennel kapcsolatban: Isten kezét akkor látni, amikor túl sok a véletlen ahhoz, hogy valóban véletlen legyen. Továbbra is örök kételkedő vagyok, de az, ahogy megint zenekarba kerültem, eszembe juttatta ezt az elméletet...

Zenekarról akkor volt legutóbb szó, amikor megismerkedtem Ruth-szal, és említettem Robot (nemnevet, nemnevet), aki talán be tud juttatni valahova. Nos, Robról azóta sem hallottam, megismerkedtem viszont Beth-szel, aki oboista az Ashby Concert Bandben. Hozzá is a Kéktündéren keresztül jutottam el, mégpedig úgy, hogy elmentünk a templomba (hova máshova) egy kifejezetten nőknek rendezett reggelis összejövetelre. Maga az összejövetel is jó volt, volt sok finom süti és gyümölcs, és életemben remélhetőleg utoljára elkövettem azt a hibát, hogy kávét kértem tea helyett (SOHA ne kérj kávét Angliában, ha teát is lehet, kivéve a jobb kávézókat). Volt éneklés, és beszélt egy nő arról, hogy hogyan lett keményfejű ateistából hívő keresztény (a történetben szerepelt rengeteg betegség, és többek között egy autóút, ami közben többször is megállt a szíve a rácsatolt műszer szerint, ő és a gyerekei mégis épen és egészségeden megérkeztek). És volt jó beszélgetés. Valószínűleg a mi asztalunk volt a legizgalmasabb, voltunk ketten magyarok, volt két angol (az egyik skót gyökerekkel), és Connie, aki máltai, spanyol zsidó családból. És életemben először azt is megtapasztaltam, milyen az, ha ketten ott, melletted, személyesen érted imádkoznak - felkavaró élmény, talán ez rá a legjobb kifejezés.

De vissza Beth-hez.

Következő hétfőn elmentem a zenekar próbájára, hogy Beth bemutasson nekik és főleg a karmesternek, Adriannek. Mint kiderült, kétségbeesetten vágynak kürtösökre (kettő volt nekik), és Adrian azt mondta, persze, jöhetek, amikor csak akarok, Beth-nek pedig kitüntetést ígértek a többiek, amiért szerzett egy kürtöst. Rögtön be is ültettek az egyetlen jelenlévő fajtámbeli, Matthew mellé, hogy nézzek, hallgassak, ismerkedjek, és nagyon szerettem, amit láttam. Már az érkezésemkor is elfogott az a jó érzés, hogy "ez olyan, mint otthon volt", de az, hogy még hasonló dolgokat is játszanak, és hogy mindenki kedves és aranyos és barátságos volt, még rátett egy lapáttal, alig vártam, hogy legyen hangszerem meg szabad hétfő estém, és mehessek.

És ez is döbbenetesen gyorsan összejött: a Kéktündér még azon a héten szombaton átvitt Derbyba, a Foulds nevű hangszer és mindenféle-zenés-cucc boltba, amit Ruth ajánlott a találkozásunkkor. Egy vadonatúj Rosettivel jöttem haza, és napokig már attól fülig ért a szám, hogy ránéztem. Egyelőre csak bérlem, de ha fél év múlva is szeretem, lehet, hogy megveszem - akkortól fogva jobban megéri, mint bérelni, úgyis csak félévi bérletet vonnak le az árából.

Még a boltban

Ha már Derbyban voltunk elmentünk egy kávézóba is, persze, naná! A Kéktündér életében ugyanis éppolyan előkelő helyet foglalnak el a kávézók, mint az enyében. A Jack Rabbit's a legjobb, ahol angliai létem során voltam. Helyesen (ahogy Emily Gilmore mondaná: rusztikusan) fest a szedett-vedett, régi bútorokkal és a krétával írt táblákkal, és erre rátesz a sok helyi finomság, amit árulnak: lekvárok, sajtok, zöldségek, minden, mi szem-szájnak ingere. Mi ugyan csak sütiztünk és üdítőztünk, de a többi asztalnál láttam komolyabb ebédeket is, és mind nagyon étvágygerjesztően festett. A személyzet összes tagja bűbájtündér, komolyan, mind kedvesek voltak, a pultos fiúval elcsevegtünk arról, hogy honnan jöttem, és a Kéktündérrel megegyeztek abban, hogy a többi európai nép sokkal nyitottabb és rugalmasabb, mint ők, angolok.

Mandulás, helyi jellemző süti és gyógynövényes-gyömbéres üdítő, ami a Kéktündér és a cuki pultos fiú szerint nagyon angol - megérte kipróbálni. A háttérben a Kéktündér cappuccinója, ásványvize és kabátja, ha már itt tartunk

De megint elkalandoztam, ez van, ha az ember lusta blogolni, és minden egyszerre akar leírni.

Nemigen reménykedtem benne, hogy még ebben a hónapban eljutok próbára, tizenkétórázós időszakban vagyunk, de úgy alakult, hogy ma mégis tudtam menni, és továbbra is imádom a dolgot. 2. kürtöt játszom, ami már önmagában is kaland, ezer éve nem játszottam másodikat, és van persze sok új darab, de nagyon sok ismerős is - köztük a Vilja-dal a Víg özvegyből! :) Két pasi közé szorultam, pontosabban egy pasi, Alan és egy tizenöt éves palánta, Matthew közé. A teaszünetben (igen, este 9 előtt nem sokkal még lazán belefér egy tea és egy keksz, ma süti is, mert Matthew-nak szülinapja van) nagyjából mindenkivel váltottam pár szót annak ellenére is, amilyen vagyok, mert ők nem olyanok, nagyon is barátkozósak és érdeklődőek, és egy percig sem éreztem azt, hogy én lennék az idegen, akitől három lépés távolságot kell tartani.

Filozófiával kezdtem, az lesz a vége is. Azt mondják, nem tudod, mid van, amíg el nem veszíted - én most arra jutottam, hogy nem tudod, mit veszítettél, amíg vissza nem kapod. Mindent meg lehet szokni, azt is, hogy nincs egy zenekar, amiben játszhatnál, akkor is, ha az egész életed egy zenekar körül forgott. De amikor megint van hol játszani... mint amikor a helyére kerül egy darab a kirakóban, és a képnek kezd értelme lenni.

Hóvirágok, hóvirágok, hóvirágok!

Szóóval, kétheti vándorlás egy bejegyzésben, és aztán lesz még egy hír is, amit amúgy mindenki tud már nagyjából, akit érint, de legyünk tekintettel azokra a kevesekre, akik csak itt követik az életem :P

Tehát, múlt hét kedden újra a Kéktündérrel volt randevúm. Említettem az előző bejegyzésben, hogy egy 160 éves meseházban él? Most mondom, ott találkoztunk megint, aztán magunkhoz vettünk egy elvivős kávét egy kis utcácska kicsi boltjában, ahol még sosem jártam, és elindultunk Meshambe, hogy találkozzunk a Kéktündér barátnőjével, Ruth-szal. Igen, csak Ruth, semmi fedőnév, mert nem találtam, de annyi baj legyen. Út közben beugrottunk megnézni Ruth "garden allotment"-jét. A garden allotmentek tanácsi (nem tehetek róla, councilnak hívják) tulajdonban lévő kertek, amiket ki lehet bérelni, és termeszteni bennük, amit jól esik. Most persze nem volt ott sok minden, de a Kéktündér meg akarta mutatni, mert ez ilyen angolos dolog, meg hozzá is tartozik a Ruth-szal való megismerkedéshez.

Magáról Ruth-ról percek kérdése volt eldönteni, hogy imádni fogom, és egy rövidke felsorolás is elég lesz, hogy mindenki értse, miért (és miért tudta ezt előre a Kéktündér is): zenét tanít (zongorát, éneket, fafúvósokat), imád főzni, és rettentő kreatív, a ház tele van olyan dolgokkal, amiket ő vagy a férj készített vagy alakított át. És ő is épp horgolni tanul, mert azt az egyet még éppen nem tud. A ház és a kert is mese, de amit ki kell emelnem...

(filózós rész)

Szóval, ezt nem szoktam mondani, mert furcsán hangzik, de szerintem egy ház/lakás illatán érezni, milyen emberek laknak benne, és milyen viszony van közöttük. Más illata van egy igazi családi fészeknek, más egy lakásnak, amit három egyetemista bérel együtt, megint más egy kaotikus családszerűség lakhelye. Nos, Ruth-nál kiderült, hogy a zenének is van illata, a szobában, ahol tanítani szokott, pont ugyanolyan illat volt, mint Papi termében a zeneiskolában :)

Ruth adott egy tippet is, mégpedig arra vonatkozóan, hogy honnan bérelhetnék kürtöt. Azóta a részleteket is tudom, de mivel még nem tudok semmit arról, hogy végül lesz-e valami zenekar, vagy nem (azóta sem keresett az ember, aki talán tud segíteni), ez a terv egyelőre várakozik.

Ja, hogy ehhez hogy jönnek a hóvirágok? A Kéktündér emlékezett, hogy a hóvirág a kedvencem, és kaptam tőle egy cseréppel :)

Ma megint a Kéktündéré, a hóvirágoké és ezúttal a gyerekeké is volt a főszerep. Staunton Haroldon ugyanis van egy hely, ahol rengetegrengetegrengeteg hóvirág nő egy helyen. A templomba járók közül több család eltervezte, hogy elmennek együtt, megisznak valamit a kávézóban, aztán elsétálnak a hóvirágokhoz, a Kéktündér pedig felajánlotta, hogy elvisz akár a gyerekekkel együtt. Az Apuka áldását adta, úgyhogy mentünk.

Most már tudok mutatni képet a kávézó belsejéről is, mert kivételesen nem felejtettem el fényképezőgépet vinni, íme:

A már ismerős chelsea bun, chocolate shortbread, kókuszos-eperdzsemes kishercegkedvence és diós-banános fincsiség

Finomságokkal jól feltöltve elindultunk hát a hóvirágok felé. Nem volt rövid séta, de mindkét gyerkőc derekasan végiggyalogolta, a Kis Herceget is csak egyszer-kétszer kellett felvennem pár percre. Őt egyébként senki más nem vehette fel és senki más nem foghatta meg a kezét, csak én, ami megnyugtató egyrészt azért, mert nem megy el akárkivel, másrészt meg azért, mert én ezek szerint megfelelek neki biztos pontnak.

Képsorozat következik Staunton Harold parkjáról, és persze a legnagyobb hóvirágtömegről, amit valaha láttam.

(ez meg kék lett, de nem értek a képszerkesztéshez)

És végezetül, jutalmul annak, aki végiggörgette a képeket, a hír: márciusban megyek haza egy hétre! Elkészült a gyerekek útlevele, mennek haza mamázni, én meg akkor nem ülök itt, hanem megnézem a saját otthonijaimat. Persze a buszoknak semmi közük a repülőkhöz, azoknak meg a vonatokhoz, 14 órából 4-et várakozással fogok tölteni, de egye fene, ez legyen a legnagyobb bajom. Majd a teljesen feltöltött Kindle kisegít.

Szülinapok

Rendhagyó módon két bejegyzést is írok ma, mert holnap megint találkozom a Kéktündérrel, és valószínűleg lesz mit írni, ez meg már így is teljesen elvesztette az aktualitását, úgyhogy bepótlom gyorsan, mielőtt végleg eltűnik a süllyesztőben.

Az én szülinapomon nem volt nagy ünneplés, nyilván, egyébként is aznap indult Magyarországra az Apuka, vagyis aznap maradtam magamra a két rosszcsonttal, akik aznap különösen hisztis kedvükben voltak. Torta helyett pitét sütöttem a fonnyadófélben lévő almákból, amiket amúgy is meg kellett sütni, és azt eszegettük egész héten. Ajándékhegyek sem voltak, persze, de Mamiéktól jött egy képeslap valamikor pár nappal előtte vagy utána, és egyetlenegy nappal később a Tündér házaspár beállított egy csokor rózsával és egy doboz bonbonnal :)

A nyitott dobozos kép nem akart sikerülni, ezer bocsánat. Azért ajánlom mindenki figyelmébe a doboz feliratát - ez trüffeles-mousse-os válogatás ám! Most már tuti, hogy Tündérék tényleg tündérek, én biztos, nem meséltem még el nekik, hogy 12 éves korom óta minden évben trüffeltortát kérek, és hogy imádom a csokimousse-t :)

Ettől a pár apróságtól aztán napokra feldobódtam, mint ahogy karácsony előtt is minden piciségnek annyira örültem, mintha megkaptam volna a tejutat.

A Kisasszony szülinapja egy hétre az enyémre következett. Neki persze már sütöttem egy rendes tortát - mivel csokisat kért, hát miért ne trüffelt? Annál finomabb úgyse lehet semmi. Nem bírtam magammal, úgyhogy kakaós piskótát sütöttem hozzá, reszeltem narancshéjat a krémbe, és narancsdarabokat is tettem a rétegek közé. Osztatlan sikert aratott, úgyhogy igyekszem nem elfelejteni :)

De hová lett WhyDoboz?

Jelentem, megvan még, továbbá egészben, nagyjából. Csak kicsikét fáradt, megviselte az elmúlt közel egy hónap, és bár eldöntötte, hogy tudósít, és több bejegyzésnyi cucc van a fejében... nos, nagyon fáradt. Bizonyára ennek tudható be, hogy ez a bejegyzés péntek óta készül.

Pénteki kifogás: a Kisasszonynak hála nagyjából háromnegyed 6 óta ébren vagyok (semmi különös, csak be kellett takarni, aztán meg a jelek szerint úgy döntött, már nem álmos, és elkezdett fel-alá mászkálós, magyarázós szerepjátékot játszani saját magával, ahogy hétvégén is szokott, ha ő ébred fel először, én meg nem tudtam visszaaludni).

Szombati kifogás: éjjel nagyjából óránként felkeltettek.

Vasárnapi kifogás: az a rengeteg elhalasztott e-mail meg miegyéb...

Az elmúlt négy hét röviden: Apuka 12 órát dolgozik nappal, Apuka hazamegy Magyarországra ügyeket intézni, Apuka 12 órázik éjszaka, majd ugyanez még egyszer. De mind túléltük, és becsszóra, senki sem szenvedett maradandó károsodásokat. Szóval nem is panaszból mondom, csak kell egy jó kifogás, hogy miért nem írtam :P

Kezdjük a több bejegyzésnyi cucc útinapló részével, úgyis az a legérdekesebb, gondolom. Úgy alakult, hogy januárban kétszer is kijutottam Ashbyből, egyszer a stapletoni garden centre-be csizmát venni a Tündérkeresztanyával. Mer hát egy garden centre-ben nem csak kertészkedéshez való cuccot lehet kapni, a nagyobbakban legalábbis. Stapletonról mást nem tudok mondani, mert csak ezért mentünk, a vásárlás viszont sikerrel zárult: még tartott a karácsony utáni nagy leárazás, így elég jó áron sikerült beszereznem egy Pavers csizmát. A címke szerint 150 éve készítenek cipőket, remélhetőleg jóval a távol-keleti minőség felett (eddig úgy tűnik, igen). További nagy szerencsém volt, hogy egy viszonylag drága, de nagyon szép bőrcsizmába nem ment bele a lábam, és hogy 5 font alatt sikerült megvennem egy gyönyörűséges, amúgy 25 fontos kínai szakácskönyvet.

És persze ne feledkezzünk meg a jó társaságról és a brownie túrótortáról sem :) A cappuccino is jó volt, de ha az én alkalmazottam ilyen hanyagul szórná a kakaót, rácsapnék a kezére.

A következő alkalom már kirándulósabb jellegű volt. Úgy indult, hogy a Kéktündér írt egy SMS-t, hogy igyunk meg egy kávét, mert talán tud valakit, aki be tud szervezni zenekarba, és el akarja mesélni, hogy is van ez. A vége az lett, hogy nem csak a városból, hanem még a megyéből is kijutottam - átmentünk ugyanis Derbyshire-be.

Út közben Kéktündér elmesélte, hogy a rengeteg bezárt szénbánya helyére úgy 15 éve kezdtek el fákat ültetni, amik mostanában már kezdenek kinézni valahogy. Ezt hívják New National Forestnek, vagyis Új Nemzeti Erdőnek, aki vet egy pillantást a térképre, láthatja, hogy Ashby ennek a kellős közepén van.

Az első állomás Calke Abbey volt. Staunton Haroldhoz hasonlóan magánbirtokként kezdte pályafutását, de a tulajdonosok nem bírták tovább finanszírozni, így átvette a nemzeti emlékeket fenntartó szervezet, a National Trust. Kéktündér szerint a parknál nincs jobb hely egy sétára vagy piknikre (amiben egy pillanatra sem kételkedem, meseszép lehet nyáron), a házban pedig az a különösen izgalmas, hogy nem múzeumosan, hanem életszerűen rendezték be, mintha a család bármikor hazajöhetne. Egyszer remélhetőleg oda is bejutok/bejutunk.

A képek megint nem sajátok, nem is tudom, minek van fényképezőgépem, komolyan. Téli képet csak pár havasat találtam róla, és azok sem mutatnák jobban, mi van most (mivel az a hó sem maradt meg, ami esett), úgyhogy csak pár tetszetős guglitalálattal tudok szolgálni.

Innen Melbourne-ba mentünk tovább - persze nem ültünk repülőre és ruccantunk át Ausztráliába, Derbyshire-ben is van egy ilyen nevű, az ausztrálnál sokkal kisebb település. Kéktündér itt döbbent rá, hogy szülinapom volt, úgyhogy erre meg is kellett ennünk egy sütit és meg kellett innunk egy kávét, miközben megmutogattam neki életem helyszíneit a Magyarországról szóló útikönyvben, amit direkt ezért hozott magával. Aztán itt is sétáltunk egyet, és láttunk sok szépet, amit persze gép híján nem fényképeztem le, meg amúgy is a beszélgetésünkre koncentráltam, a Kéktündérrel (is) nagyon jókat lehet cseverészni.

Újabb gugli segítségével lopott képek, hogy azért látsszon, hol voltunk (itt még annyi lélekjelenlétem se volt, hogy lefényképezzem a sütit és a kávét, jól el is felejtettem a sütik nevét):

Elsők

Izolda újra megkérdezte tőlünk egy karcban, mi az, amit először csináltunk az óévben. Ott elég szűkszavú választ adtam, de azóta elgondolkoztam, íme, a bővített lista.

Tehát, 2013-ban először...

...jártam OKJ-s tanfolyamra
...transzponáltam
...vettem részt molyos-könyves farsangi murin
...jártam Kecskeméten
...tettem turizmusos/német nyelvvizsgát
...aludtam munkásszállón
...aludtam molyoknál
...adtam be szakdogát
...jártam a Könyvfesztiválon
...államvizsgáztam
...kaptam diplomát
...tornáztam otthon rendszeresen
...vettem részt magyar nyelvű állásinterjún
...igényeltem és használtam MÁV Start kártyát
...döntöttem úgy rövid idő alatt, hogy határozatlan időre külföldre költözöm
...repültem
...jártam Angliában
...dicsérték meg született angolok az angoltudásomat és született németek a némettudásomat
...voltam anglikán templomban és anglikán istentiszteleten
...ittam tejes teát
...vittem gyereket oviba, orvoshoz, kórházba
...voltam orvosnál külföldön
...vettem e-könyv olvasót és rendeltem az Amazontól
...horgoltam egy sima láncnál komolyabbat
...döbbentem rá, hogy két nap alatt bármin túllépek annyira, hogy képes legyek funkcionálni
...töltöttem az otthonomtól és a családomtól távol a karácsonyt
...kaptam levelet/képeslapot/csomagot külföldi címre
...voltam templomban Szenteste
...sütöttem mézeskalácsot és főztem karácsonyi vacsorát Anya nélkül
...mondtam azt karácsonykor, hogy az ajándékokat a Télapó hozta
...éltem másik évben, mint a szeretteim

És persze kipróbáltam egy csomó új kaját (enni és főzni), egy csomó szerzőtől olvastam először, meg egy csomó mindent csináltam még először, de ezek a lényegesebb dolgok, azt hiszem. A fele persze lényegtelennek fog tűnni második olvasásra, de tetszik, hogy ilyen sok újdonság történik velem. (Mert ugye kapaszkodni kell a szép pillanatokba)