Első benyomások: Az út

Mielőtt ebbe belekezdenék, meg kell említenem a kis meglepibulit, amit Kiscsillag, Rysonne és Jenis hozott össze, imádom őket ezért is meg amúgy is :) (Mivel gyanítom, előbb-utóbb mind erre tévednek, imádlak titeket, csajok :) egyszer csak elolvasom a most-már-nem-titkos üzifolyamotokat is :D)

No akkor, térjünk rá az útra. Már a kezdetkor hattttalmas mázlim volt, mégpedig azzal, hogy nem kellett vonatozgatnom, mert nagybátyói (azért így, mert se a nagybátyi, se a nagybátyji nem tetszik, a nagybácsi meg olyan bácsis) közreműködéssel kaptam fuvart a reptérre - ők is épp oda tartottak, csak egy korábbi és nem londoni géphez. A nagy így is fél ötkor indult, mi meg fél hatkor (nálam a kettő nem függ össze szorosan), és 8 körül már Ferihegyen, izé, a Liszt Ferenc repülőtéren voltunk. Én vártam laza két órát Apukára (valamiért nemigen bírom magam rávenni a valódi nevek használatára), akivel együtt jöttünk. Aztán együtt - és az ő egyik ismerősével együtt - átestünk mindenféle ellenőrzésen, biztonságosnak bizonyultunk, és vártunk mééééég, fél órával többet a kelleténél, ennyi késéssel indult ugyanis a gépünk.

Még mindig nem félek a repüléstől, most sem, hogy kipróbáltam. Annyiból nem volt szerencsém ezzel az első alkalommal, hogy végig felhős volt az ég, így csak napsütötte felhőmezőket láttam, ami, hozzá kell tennem, nem csúnya, csak azért érdekelt volna az is, hogy néz ki ez a lenti világ 11 ezer méter magasról (miközben az erős szembeszél miatt csupán hatszázvalahány km/h-val haladunk, és -55 fok van a gépen kívül).

Londonban, a Lutonon szálltunk le, ahol megint várnunk kellett másfél órát a buszunk indulásáig. Közben élveztem a bábeli nyelvzavart, ettünk is egy kicsit, de arról majd a következő bejegyzések egyikében, és azon kacarásztunk, hogy az igazolványaink ellenőrzését végző nagy fekete ember köszönömöt mondott thank you helyett. A busz nem volt összefirkálva, nem volt koszos, és nem, nem volt pisiszagú sem. És - dobpergés - még a lábam is elfért, pedig épp az idegesít legjobban a buszokban, hogy nem férek. Mielőtt és miután megálltunk egy negyedórás szünetre, a sofőr megszámolta, hányan vagyunk, és amikor mi leszálltunk az East Midlands reptérnél, tudta, melyik bőrönd az enyém.

Az East Midlandstől taxiztunk, a sofőr indiainak tűnt, azóta megtudtam, hogy a szakmájabeliek tetemes része arról a környékról származik. A buszon még nem tűnt fel annyira, mint egy személyautóban, hogy itt bal oldalon közlekednek, de a taxiban már folyamatosan olyan érzésem volt, mintha szemben mennénk a forgalommal, rossz oldalon lennének a táblák, és persze rossz oldalon ülne a sofőr, ami abszolút csacsiság lenne a részéről, természetesen. Ugyanez a szokásuk gyaloglás közben is hajlamos megzavarni az agyam, még meg kell tanulnom, hogy először jobbra nézünk, utána balra, és meg kell szoknom, hogy itt nem szeretnek indexelni kanyarodás előtt.

Este fél 8 körül értünk ide, nagyjából úgy festettünk, mint három zombi, de azért elrendeztük, ki hol alszik (a már említetteken és persze a gyerekeken kívül szombatig itt van a Nagymama is), megismerkedtünk, ilyesmi, hogy aztán belezuhanjunk az ágyunkba, amíg fel nem kell kelnünk, hogy oviba vigyük a négyéves Nagylányt. Az oviról azonban szintén egy másik bejegyzésben lesz szó :)

(A "fedőneveken" még lehet, hogy dolgoznom kéne, ez így elég személytelen)

Bloglovin'

...követni és követve lenni ;)

Follow my blog with Bloglovin

Újra úton - avagy mit ér a közgazdász diploma?

Igen, tisztában vagyok vele, hogy alaposan eltűntem az utóbbi időben, de komolyan, jobb, hogy nem kiabáltam világgá a nyűgjeimet. Azzal még eldicsekedhettem volna, hogy az előző bejegyzésben emlegetett nyelvvizsgán 90% felett teljesítettem (igen, ezért kellett sírni, hogy nem tudok németül), meg hogy annyira ügyes voltam, hogy ötös szerepel a diplomámban, sőt, a Bölcsek Kövét is megkaptam rektor bácsitól.

Ezen kívül viszont csak sírtam volna, hogy nem kapok munkát, pedig nagyjából háromcsillió helyre jelentkeztem mindenre, ami csak kicsit is közgazdászos vagy csak kicsit is vendéglátós, és higgyétek el, az nem hiányzott volna senkinek. Én magam is idegrohamot kaptam a témától.

Most viszont újra eljött a blogolás ideje, már csak életjel funkcióban is, megint utazom ugyanis, ezúttal a másik irányba: Angliába. Au pair leszek, vagyis Mary Poppins, egy kétéves kisfiúra és egy négyéves kislányra fogok vigyázni, szállás, étkezés, zsebpénz. Nem, nem kifejezetten vendéglátós munka. Nem, nem is igényel diplomát. De a családnak segítségre van szüksége, nekem meg munkára, úgyhogy elvállaltam, aztán majd látjuk, mi lesz.

Kéretik nem feltenni az "és mit szólt hozzá XY?", és "nem félsz?", és "mi lesz Lujóval?" jellegű kérdéseket, agyaltam rajtuk én is épp eleget, de ennél okosabbat most nem tudok tenni, mert ha nem megyek, akkor meg én tehetnék fel kérdéseket, például: "és mi lesz a diákhitel-törlesztéssel?", "meddig tartassam még el magam?", "inkább tespedjek tovább, és őrüljek bele végleg?", és a többi, és a többi. Van ez is olyan jó munka, mint akármi más, a nomád részem biztos imádni fogja, a gyerekekkel mindig általában kijövök... szóval, miért ne?

Elég hirtelen zajlott le az egész egyébként, szerintem még nincs két hete, hogy tudomást szereztem a dologról, és szerdán már indulok is. Már az indulás is élmény lesz, akkor repülök majd először :)

Egy nyelvvizsgázó szenvedései, avagy kecskeméti útinapló

Halált megvető bátorsággal elmentem nyelvvizsgázni németből, egyelőre annyit jelentek ki (viszonylag) biztosan, hogy túléltem, azt csak halkan teszem hozzá, hogx talán még át is megyek. Addig is íme, egy újabb turvendes poszt arról, hogy hol szálltam meg és mit ettem, hátha egyszer felfedeznek, és valaki fizetni fog azért, hogy utazzak és írjak.

Amint megérkeztem Kecskemétre, rácsodálkoztam, hogy sokkal szebb, mint gondoltam. Rögtön ez után arra is, hogy az ott lakók egy elég jelentős része valószínűleg túl sokat ivott a híres-nevezetes barackpálinkából, mielőtt kilépett volna az utcára - három nap alatt számtalanszor törtek az életemre, időnként a zebrán, amikor nekem volt zöld a lámpa.

Guglimapsz a barátom, így megtaláltam, hol szálljak fel a buszra, miközben kinéztem helyeket, ahol lehet ennivalót szerezni. Amikor már a buszon ültem, örültem, hogy innen már nehéz lesz eltévedni, de én olyan tehetséges vagyok, hogy sikerült három megállóval előbb leszállni, úgyhogy ismét a guglimapsz felbecsülhetetlen segítségével közelítettem meg szálláshelyemet, a Pension munkásszállót. A neten becsszóra nem munkásszállónak hívták, amikor lefoglaltam.

Azt máris elmondom, kiknek nem ajánlom, hogy itt szálljon meg: azoknak, akik a gyalogos városnéző túrák hívei, és nem akarnak buszjegyre költeni, mielőtt belevágnak ebbe a tevékenységbe. A Pension ugyanis közel sem a belvárosban fekszik, kb. negyedóra buszozás és ugyanennyi gyaloglás kell hozzá, hogy odajussunk a Széchenyi térről, út közben alig három vasúti átkelőn átkelve, ebből csak kettőn buszal (aki mégis oda szándékozik menni, keressen engem, elmondom, hogyan). Csacsi voltam, kívülről nem csináltam róla képet, de máris lopok egyet a netről.

Barátságos gondnoknéni fogadott, megmutatta a szobámat, és ideadta a női mosdó-tusoló kulcsát, mondván, itt csak férfiak szoktak lakni, és hozzászoktak, hogy mászkálhatnak, amerre látnak. Remek, gondoltam magamban, akkor most elővesszük a kemény csaj részünket. Erre amúgy nem volt szükség, egy csenevész munkásemberrel találkoztam összesen.

A szobám olyan szépen illett az ilyen jellegű szálláshelyek tankönyvi definíciójához, hogy szinte kár is rá szót fecsérelni. Ágy, asztal, szék, mosdókagyló és hipermodern kiegészítő szolgáltatásként színes tévé a szobában (utóbbit még néztem is, olyan dögfáradt voltam esténként), közös tusoló és konyha a folyosó végén.

A szoba:

A konyha, amiből én csak a mikrót használtam (a képen nem látszik, de becsszóra volt), azt is csak vízmelegítésre, miután megtapasztaltam, milyen rossz a kávé az automatában, és vettem inkább háromazegybent:

És mielőtt beszúrnám a képeket a tusolóról, meg kell jegyeznem, hogy ez volt az egyetlen nagyon komoly hibája a helynek (ha nem számoljuk azt, hogy iszonyú messze van mindentől, a gyáraktól viszont nincs, és tulajdonképpen ez a lényege). Tisztaság volt mindenhol, ezek a képek viszont nem fogják azt a hatást kelteni, mert az összes lehetséges felületről úgy mállott a festék, hogy azt a Studi is megirigyelte volna (pedig az már valami).

És még egy érdekes megoldás: pénteken a gondnoknéni megkért, hogy rendezzem a számlát, mert ő másnap már nem lesz ott, és mivel más se, legyek szíves, zárjam be a házat, és tegyem a kulcsot... szóval oda, ahova kérte, nem akarok betörőket támogatni. Ennek aztán egyenes következménye lett, hogy én éjszakára magamra zártam mindent (egyedül a világ végén? naná, hogy magamra zárom), és reggel fél 8-kor a csengőre ébredtem, mert a már emlegetett úriember nem tudott bejönni, szegény.

Ami az evést illeti, általában konzerven és péksütin éltem, de egyszer bementem a Malomba, hogy valami főttet is egyek, és végül némi ananászos csirke és grillzöldség és a Grill Station mellett döntöttem. Határozottan nem volt rossz, még a zöldség is pont jó roppanós volt - de nem nyers -, viszont az ilyen helyek 90 százalékához hasonlóan itt is spóroltak a melegen tartással, és túlzás lenne azt állítani, hogy forró volt, amit kaptam. Ja, és szerintem nem kell ennyi olaj a grillezéshez, de nem értek hozzá, úgyhogy ezt csak úgy csendben.

Színeskék

Március 30.

Aznapi örömöm a már nem is olyan kicsi öcsém öröme volt, aki azonnal rákattant a kifestőre, amit én választottam neki.

Március 31.

Húsvét örömére finomakat ettünk, mást nem tudok felhozni a nap mentségére.

Április 1.

Az volt az eredeti terv, hogy elmegyünk Szegedre a Vadasparkba, de a szutyok időjárás miatt itthon maradtunk, és rendeztünk helyette Catan-partit, kicsiny családunkon kívül Kiscsillag új Andrisával, Lujóval és Jekáékkal. Egyetlen szívfájdalmunk Mano hiánya volt, innen is harci üdvözletemet küldöm annak a tanárnak, aki beadandót adott neki keddi határidővel.

Április 2.

Lujó úgy döntött, nem megy vissza a hajnali vonattal Debrecenbe, úgyhogy itt volt velem délutánig.

Április 3.

Hatalmas szenvedésünkben együtt tanultunk Jekával, győzködve magunkat, hogy meg tudjuk csinálni, meg bizony.

Április 4.

Jó volt a suliban, érdekeseket mondott tancinéni, ráadásul a Nyugatiban kiárusítják a könyveket, és 900 Ft-ot fizettem három könyvért (összesen), a borítójuk szerint 7600 helyett.

Ma kisszínes

Valószínűleg ma utaztam utoljára diákigazolvánnyal, vasárnap ugyanis lejár, és már nem kapok rá matricát. Ez persze nem olyan jó, nem is ez a szép benne... Szóval, kiszámoltam, vonatozom annyit, hogy megérje MÁV Klub kártyát igényelni, el is mentem,  igényeltem, ehhez persze át kellett mennem Szegedre, mert nehogy akárhol lehessen ilyesmit intézni. A néni kedvesaranyos volt a menetjegyirodában, az igazolványképemet megalkotó fényképész sem azért csinált rólam zombiképet, mert nem akart jobbat, hanem mert hozott anyagból dolgozott, és kissé álmos voltam, és bűnöztem kicsit a körúti antikváriumban - avagy molykihívás kapcsán adtam (adni fogok) még egy esélyt Tolsztojnak, és meglesem, mit tudott Lawrene Durrell, fogom-e vajon úgy szeretni, mint a kicsi öccsét.

(Erről jut eszembe: Korfu. Sóhaj. Amúgy nem csak erről jut eszembe, még mindig álmodom róla és persze az ottaniakról, és álmodozom róla ébren. Szabályosan honvágyam van utána. Még mindig.

Verdammt.

Nem megy ez nekem mostanában, a topszikret kis naplómba se írok rendesen, mert semmi kedvem arról nyavalyogni (még magamnak sem), milyen nyomorúságosan érzem magam az örökös monoton tanulás-pánikroham körforgásban. Értem én, Dorqa, pont az a lényeg, hogy észrevegyük, hogy az élet nem monoton, nos, az elmúlt időszakban én ebbe alaposan belebuktam :) De hogy ezt kikerüljük, most csak izgi dolgokat sorolok, dátum nélkül, mert az időpontok már rég elvesztek a homályban, de leglaább feljegyzek belőlük valamit.

Meghirdettem egy új kihívást a molyon, összekapcsolva az olvasást a postcrossinggal, és nem vesznek rajta részt hárommillióan, mint a szentjohannagimiseken tvájlájtosokon sok más, népszerűbb és könnyebb kihíváson, de aki részt vesz, az úgy néz ki, élvezi és örül neki, ráadásul egy halom molyt megismertettem a postcrossinggal, és ők is örülnek, úgyhogy én is örülök.

Ha már molyok, találkoztam párral és beszéltem Nitával, amikor pedig éppen nem is molyos, hanem lanawines találkozón vettem részt - ami egyébként a legjobb volt azok közül, amiken ott voltam (és azt hiszem, eddig elég jó a részvételi arányom). Tiszta öregnek éreztem magam, a 9 jelenlévőből csak ketten voltak nálam régebbi játékosok, ebből egy az admin, ami nyilván megkönnyíti a dolgát :P Meg persze kockának is éreztem magam, de az mindennapos, mióta mesélői és moderátori rangot kaptam :P

Valamikor olyan is történt, hogy elkezdtem kacérkodni a hajvágatás ötletével, aztán a hajvégeimet szemügyre véve el is döntöttem, hogy belevágok (hahaha), ezeknek már nem elég a pár centis egészségügyi vágás. Ha a húgom által dicsért fodrász tényleg ügyes, valami ilyesmi lesz a fejemen:

Igen, ez Lindsey Stirling, oda vagyok érte meg vissza, ahogy egyébként a csakhangszeres zenéért általában. Mostanában legalábbis. Még nem döntöttem el, Lindsey, David Garrett vagy a Piano Guys áll a toplista tetején, azt hiszem, döntetlent hirdetek, amúgy se nagyon lehet őket összehasonlítani, egyik se jobb a másiknál, csak mások kicsit. Ha már itt tartunk, ez a szám az aktuális kedvencem:

A feldolgozásgyűjteményem is szépen gyarapszik, ez a másik zenei perverzióm. Már száz szám felett van a YouTube-listám.

Kaptam infókat a diákélelmezéstől a szakdogához, bár ég azt hiszem, vissza kell mennem még többért, juppi. És ma ellógom a szakácssulit, mert a gazdaságis tárgyból úgyse nagyon tanulok újat három év gazdasági fősuli után, a nyelvvizsga és a szakdoga viszont még mindig fenyegető óriásként magasodik a sajnos-nem-is-olyan-távolban.