Ballagás

Múlt hétvégén itt volt a mama, úgyhogy volt egy kis változatosság az életünkben - az enyémben, bevallom, egy kis könnyebbség is, mert a gyerekek - nyilván - folyton rajta lógtak, ő meg - nyilván - azért jött, hogy ez így legyen, sőt, még főzni se engedett...

Pénteken volt a ballagás az oviban, ami magyar szemmel korainak tűnik, de mivel itt ötévesen kezdik az iskolát, itt nem korai. Mindenki tudja, hogy nem szeretem a ballagásokat, mert hangoztatom, ahányszor el kell mennem egyre, de ez nem olyan fehéring-feketenadrágos, tarisznyás, elnyújtott-depressziós énekléses, zombitempós körbemászkálós, unalmasbeszédes ballagás volt, hanem egy kifejezetten jópofa. A gyerekek már korábban készítettek pólókat az alkalomra, fehér pólókat, rajtuk az összes gyerek kéznyomával, és ugyanilyen volt az óvónéniken is (akiket kedvesen lenénizek, pedig aligha idősebbek nálam sokkal). Magát a hepajt egy kibérelt különteremben, vagy nevezzük nevén, diszkóban tartották. Amíg gyülekeztünk, volt zene, na meg egy csomó lufi, úgyhogy mire elkezdődött, a gyerekek jól kirohangálták magukat, és úgy-ahogy meg tudtak ülni a fenekükön a hivatalos rész alatt - amire nem jó a "hivatalos" szó, mert nem úgy kell elképzelni, hogy a főóvónéni kiállt, és elmondott valami szöveget, ami szörnyű erőltetetten hatott négy-ötévesekre vonatkoztatva. Nem-nem, azok az óvónénik beszéltek, akik eddig a gyerekekkel foglalkoztak, és nem elvont dolgokról. Minden egyes elballagó gyerekről mondtak pár mondatot, milyen, mit szeretnek benne, miért fog hiányozni, szóba került a szuperhősöktől a Frozen-dalokon át a bűbájos mosolyokig minden. Amikor ezzel végeztek, mindenkiről vetítettek az oviban készült képeket, mi meg jól elkacagtunk rajtuk.

Utána volt még zenés-táncos, sütievős mulatság, de a Kisasszony nagyon sokat gyalogolt már aznap, és kérte, hogy jöjjünk haza, mert fáradt. Az ajándékait azért még gyorsan megkapta az óvónéniktől: egy oklevelet, egy sütit, egy nagy pohár édességet, és, ami a legjobb, egy "könyvet", amiben szerepel az összes ovis társa, és mindegyikük mellett van egy pár mondatos szövegecske, amiben elmondják, kivel, mit szeretnek játszani, mit szeretnének csinálni az iskolában, és mik lesznek, ha nagyok lesznek. Az este fénypontja volt elolvasni ezeket a kis szösszeneteket, és látni, mennyi hercegnő és nindzsateknőc fog rohangálni a világban, amikor ezek a gyerkőcök felnőnek... :)

Hiánypótlás, második rész: na de mi van a zenekarral?

A zenekar, köszöni, jól van. Miután túlestem a meghallgatáson és befizettem az első tagdíjat, teljes jogú taggá váltam, és a szokásos lelkesedéssel vetettem bele magam mindenbe, amibe csak lehetett.

Az első ilyen dolog (a próbákon kívül persze) egy úgynevezett "Play Day" volt, amit úgy fordíthatnék, hogy "próbáljunk egész nap nehéz darabokat, amiket valószínűleg úgysem játszunk majd, mostanában szinte biztos, csak a play dayen, a móka kedvéért". Ibstockban, a The Palace nevű, kultúrközponttá alakított moziban tartottuk, és sokkal jobb móka volt, mint amilyennek így első hallásra tűnhet, főleg a nemzenészeknek.

A fő "műsorszámot", a Symphonic Dances from West Side Storyt előre megkaptuk bescannelve, hogy nézzünk bele egy kicsit, majdnem küldtem is Adriannek egy nagyon egyszerű, minden felesleges sallangot nélkülöző válaszlevelet:

"No."

Végül persze nem küldtem el, hanem megnézegettem a mindössze hét oldalas darabot, pánikba estem, majd megnyugtattam magam, hogy úgysincs tétje a dolognak, és legalább nem 1. kürtöt játszom.

A darab:

Végül sokkal jobben sült el, mint amire számítottunk, bár pár kürtöskommentárt muszáj megosztanom:

„Nem tudok kijátszani egy giszt! Még egy E-t se!” (Nikki, aki mostanában nem ér rá a zenekarral foglalkozni, de most eljött, és vissza is kapta a szólamát - az 1. kürtöt)
„Azt se tudom, hogy fogjuk azt a hangot!” (Matt)
„Ez az ember tutira nem játszott még kürtön. Nem is látott még olyat.” (ebben állapodtunk meg Nikkivel)

Amikor ezt meguntuk, kaptunk még két kottát, ebből egyet (a Harry Pottert) mi szavaztunk meg. Ezek már jóval játszhatóbbnak és élvezhetőbbnek bizonyultak.

Úgy reggel 10-től délután fél 5-ig tartott az egész, még másnap is fájt a teljes arcberendezésem, de cseppet sem bántam, hogy elmentem, jó móka volt. Amihez a tét nélküli zenélésen kívül persze hozzájárult a társaság is, aminek egyre inkább részének érzem magam, szép lassan kinövögetve az "új lány" titulust. Persze még mindig nagyon érdekes vagyok, ott például Trianonról tartottam kiselőadást, de ettől nem érzem magam csodabogárnak vagy kívülállónak, sőt, jól esik, hogy érdeklődnek, mert érdeklődő módon teszik, nem leereszkedően vagy kirekesztően vagy ilyesmi. Páran már jártak is Magyarországon egyébként, a tubás David például Budapesten nászutazott, alighanem a szép és kevésbé életveszélyes részén.

Múlt szombaton visszatértünk ugyanoda, csak ezúttal hangversenyezni, és ezúttal nem Ed fuvarozott, hanem odafelé Adrian, visszafelé meg a sok mindenben Sheldon Cooperre hajazó David az űrhajóra hajazó autójában. A műsor gyakorlatilag ugyanaz volt, mint az előzőn, csak a Parasztbecsület Intermezzóját cseréltük le valami sokkal hosszabbra és sokkal nehezebbre, aminek már a gondolatától is hidegrázás jött Alanre:

(A minőség minősíthetetlen, de ezt az egyet találtam)

Adrian e-mailje szerint nagyon sok pozitív visszajelzést kaptunk az Ibstockiaktól, mi viszont rettenetesen kínlódtunk, olyannyira, hogy szünetben David felvetette: inkább adjuk vissza a pénz felét, és menjünk haza. Nagyon meleg volt, nagyon nem volt levegő, és a Palace színpada nagyon szűk egy ekkora zenekarnak, ami torzított ülésrendet eredményezett, az meg azt, hogy hátul nagyjából semmit sem hallottunk a fákból... mindez meg is tette a hatását, volt pár "izgalmas" pillanat. Azért valahogy végigküzdöttük, de aligha ez lesz a kedvenc koncertélményünk mostanában.

Van egy új tagunk is, Elmernek hívják, és még várja, hogy új ruhát kapjon, íme, ő az:

Jó, na, nevezhetjük kabalának is. De nagyon igyekszik, úgyhogy nevezzük inkább tagnak.

És végül a legfrissebb hírem, ami nem egészen zenekari, de kapcsolódik a zenekarhoz: ma reggeltől van saját kürtöm! Sokat gondolkoztam rajta, megvegyem-e a Rosettit, miután lejár a minimum bérlési idő, de végül úgy döntöttem, megveszem. Azt a lehetőséget, hogy otthagyom a zenekart, egyetlen másodpercig sem fontolgattam, ahhoz pedig, hogy maradhassak, kell hangszer. Lassacskán már pénzkidobás lenne bérelni, mert hat hónapnál többet semmiképp nem engednek el az árából, ennél drágábbat pedig nemigen engedhetek meg magamnak. És nem rossz kis kürt ez, azzal együtt sem, hogy nem egy Paxman, ráadásul gyerekekre tervezték (legalább kényelmesen elérem a billentyűket, ami nagyságrendekkel megkönnyíti a tekerős darabokat). Bonaparténak fogják hívni, mert kicsi, de menő akar lenni ;)

Hiánypótlás, első rész, amelyben kiderül, hogyan lettem szakács

Keresem a kifogásokat, hogy miért nem írtam, szólok, ha eszembe jut a megfelelő. Szóval, mi is történt velem, mióta nem dugtam ide a képem? Most jól ellopom Vazul ötletét, leírom, amit le kell, és beidőzítem, hogy ne egyszerre menjen ki az egész. Muhhahha.

A második májusi hazaruccanásom kicsit hosszabbra sikerült, hétvégi vizsgától hétvégi vizsgáig. Az első hétvégén volt a gyakorlat, ahová az utazástól elgyötörten, tökmindegyúgyismegbukom attitűddel érkeztem. Aztán valahogy csak lefőztem mindent, kisebb gikszerekkel - a padlizsánkrémet paradicsomosan csináltam majonézes helyett, a paradicsomlevesembe meg bele kellett szórnom fél tonna pirospaprikát, hogy legyen színe, végül végiglocsoltam két ujjamon a forró karamellt -, de lefőztem. Mégpedig a következőket:

Magyaros tételsorból:
Padlizsánkrém, zöldsalátával, pirítóssal
Harcsapaprikás, kapros túros csuszával
Mákos guba, erdei gyümölcs öntettel

Nemzetközi/korszerű tételsorból:
Zöldfűszeres paradicsomleves, sajt kockákkal
Baconos csirkemáj, steak burgonyával, vörösboros aszalt szilvával
Panna kotta, eper öntettel, karamell

Levezetésképp megnéztük Lujóval az új X-Men filmet, és mi, bárki bármit mond, imádtuk. Kedvcsinálónak:

Az otthon töltött hetet alighanem illett volna a szóbelire való felkészüléssel tölteni, nos, nyilvánvalóan én azt nem vittem túlzásba. Oké, teljesen hanyagoltam. Ennek ellenére alig mondhattam el valamit a tételemből, a fősuliról hozott mikrobiológiai tudásomból készült vázlat elég volt, hogy további időrablás nélkül majdnem maximális pontot kapjak. Nem, angolból sem buktam meg. (Meglepi!)

Önmagam teljes végkimerülésbe hajszolásának, az éjszakába nyúló tanulásnak, egész napos utazgatásnak, pánikolásnak az lett a vége, hogy mire észbe kaptam, már túl is voltam az egészen, és a bizonyítványomra vártam. És lássatok csodát: szakács lettem! És nem is csak éppenkettessel.