Hóvirágok, hóvirágok, hóvirágok!

Szóóval, kétheti vándorlás egy bejegyzésben, és aztán lesz még egy hír is, amit amúgy mindenki tud már nagyjából, akit érint, de legyünk tekintettel azokra a kevesekre, akik csak itt követik az életem :P

Tehát, múlt hét kedden újra a Kéktündérrel volt randevúm. Említettem az előző bejegyzésben, hogy egy 160 éves meseházban él? Most mondom, ott találkoztunk megint, aztán magunkhoz vettünk egy elvivős kávét egy kis utcácska kicsi boltjában, ahol még sosem jártam, és elindultunk Meshambe, hogy találkozzunk a Kéktündér barátnőjével, Ruth-szal. Igen, csak Ruth, semmi fedőnév, mert nem találtam, de annyi baj legyen. Út közben beugrottunk megnézni Ruth "garden allotment"-jét. A garden allotmentek tanácsi (nem tehetek róla, councilnak hívják) tulajdonban lévő kertek, amiket ki lehet bérelni, és termeszteni bennük, amit jól esik. Most persze nem volt ott sok minden, de a Kéktündér meg akarta mutatni, mert ez ilyen angolos dolog, meg hozzá is tartozik a Ruth-szal való megismerkedéshez.

Magáról Ruth-ról percek kérdése volt eldönteni, hogy imádni fogom, és egy rövidke felsorolás is elég lesz, hogy mindenki értse, miért (és miért tudta ezt előre a Kéktündér is): zenét tanít (zongorát, éneket, fafúvósokat), imád főzni, és rettentő kreatív, a ház tele van olyan dolgokkal, amiket ő vagy a férj készített vagy alakított át. És ő is épp horgolni tanul, mert azt az egyet még éppen nem tud. A ház és a kert is mese, de amit ki kell emelnem...

(filózós rész)

Szóval, ezt nem szoktam mondani, mert furcsán hangzik, de szerintem egy ház/lakás illatán érezni, milyen emberek laknak benne, és milyen viszony van közöttük. Más illata van egy igazi családi fészeknek, más egy lakásnak, amit három egyetemista bérel együtt, megint más egy kaotikus családszerűség lakhelye. Nos, Ruth-nál kiderült, hogy a zenének is van illata, a szobában, ahol tanítani szokott, pont ugyanolyan illat volt, mint Papi termében a zeneiskolában :)

Ruth adott egy tippet is, mégpedig arra vonatkozóan, hogy honnan bérelhetnék kürtöt. Azóta a részleteket is tudom, de mivel még nem tudok semmit arról, hogy végül lesz-e valami zenekar, vagy nem (azóta sem keresett az ember, aki talán tud segíteni), ez a terv egyelőre várakozik.

Ja, hogy ehhez hogy jönnek a hóvirágok? A Kéktündér emlékezett, hogy a hóvirág a kedvencem, és kaptam tőle egy cseréppel :)

Ma megint a Kéktündéré, a hóvirágoké és ezúttal a gyerekeké is volt a főszerep. Staunton Haroldon ugyanis van egy hely, ahol rengetegrengetegrengeteg hóvirág nő egy helyen. A templomba járók közül több család eltervezte, hogy elmennek együtt, megisznak valamit a kávézóban, aztán elsétálnak a hóvirágokhoz, a Kéktündér pedig felajánlotta, hogy elvisz akár a gyerekekkel együtt. Az Apuka áldását adta, úgyhogy mentünk.

Most már tudok mutatni képet a kávézó belsejéről is, mert kivételesen nem felejtettem el fényképezőgépet vinni, íme:

A már ismerős chelsea bun, chocolate shortbread, kókuszos-eperdzsemes kishercegkedvence és diós-banános fincsiség

Finomságokkal jól feltöltve elindultunk hát a hóvirágok felé. Nem volt rövid séta, de mindkét gyerkőc derekasan végiggyalogolta, a Kis Herceget is csak egyszer-kétszer kellett felvennem pár percre. Őt egyébként senki más nem vehette fel és senki más nem foghatta meg a kezét, csak én, ami megnyugtató egyrészt azért, mert nem megy el akárkivel, másrészt meg azért, mert én ezek szerint megfelelek neki biztos pontnak.

Képsorozat következik Staunton Harold parkjáról, és persze a legnagyobb hóvirágtömegről, amit valaha láttam.

(ez meg kék lett, de nem értek a képszerkesztéshez)

És végezetül, jutalmul annak, aki végiggörgette a képeket, a hír: márciusban megyek haza egy hétre! Elkészült a gyerekek útlevele, mennek haza mamázni, én meg akkor nem ülök itt, hanem megnézem a saját otthonijaimat. Persze a buszoknak semmi közük a repülőkhöz, azoknak meg a vonatokhoz, 14 órából 4-et várakozással fogok tölteni, de egye fene, ez legyen a legnagyobb bajom. Majd a teljesen feltöltött Kindle kisegít.

Szülinapok

Rendhagyó módon két bejegyzést is írok ma, mert holnap megint találkozom a Kéktündérrel, és valószínűleg lesz mit írni, ez meg már így is teljesen elvesztette az aktualitását, úgyhogy bepótlom gyorsan, mielőtt végleg eltűnik a süllyesztőben.

Az én szülinapomon nem volt nagy ünneplés, nyilván, egyébként is aznap indult Magyarországra az Apuka, vagyis aznap maradtam magamra a két rosszcsonttal, akik aznap különösen hisztis kedvükben voltak. Torta helyett pitét sütöttem a fonnyadófélben lévő almákból, amiket amúgy is meg kellett sütni, és azt eszegettük egész héten. Ajándékhegyek sem voltak, persze, de Mamiéktól jött egy képeslap valamikor pár nappal előtte vagy utána, és egyetlenegy nappal később a Tündér házaspár beállított egy csokor rózsával és egy doboz bonbonnal :)

A nyitott dobozos kép nem akart sikerülni, ezer bocsánat. Azért ajánlom mindenki figyelmébe a doboz feliratát - ez trüffeles-mousse-os válogatás ám! Most már tuti, hogy Tündérék tényleg tündérek, én biztos, nem meséltem még el nekik, hogy 12 éves korom óta minden évben trüffeltortát kérek, és hogy imádom a csokimousse-t :)

Ettől a pár apróságtól aztán napokra feldobódtam, mint ahogy karácsony előtt is minden piciségnek annyira örültem, mintha megkaptam volna a tejutat.

A Kisasszony szülinapja egy hétre az enyémre következett. Neki persze már sütöttem egy rendes tortát - mivel csokisat kért, hát miért ne trüffelt? Annál finomabb úgyse lehet semmi. Nem bírtam magammal, úgyhogy kakaós piskótát sütöttem hozzá, reszeltem narancshéjat a krémbe, és narancsdarabokat is tettem a rétegek közé. Osztatlan sikert aratott, úgyhogy igyekszem nem elfelejteni :)

De hová lett WhyDoboz?

Jelentem, megvan még, továbbá egészben, nagyjából. Csak kicsikét fáradt, megviselte az elmúlt közel egy hónap, és bár eldöntötte, hogy tudósít, és több bejegyzésnyi cucc van a fejében... nos, nagyon fáradt. Bizonyára ennek tudható be, hogy ez a bejegyzés péntek óta készül.

Pénteki kifogás: a Kisasszonynak hála nagyjából háromnegyed 6 óta ébren vagyok (semmi különös, csak be kellett takarni, aztán meg a jelek szerint úgy döntött, már nem álmos, és elkezdett fel-alá mászkálós, magyarázós szerepjátékot játszani saját magával, ahogy hétvégén is szokott, ha ő ébred fel először, én meg nem tudtam visszaaludni).

Szombati kifogás: éjjel nagyjából óránként felkeltettek.

Vasárnapi kifogás: az a rengeteg elhalasztott e-mail meg miegyéb...

Az elmúlt négy hét röviden: Apuka 12 órát dolgozik nappal, Apuka hazamegy Magyarországra ügyeket intézni, Apuka 12 órázik éjszaka, majd ugyanez még egyszer. De mind túléltük, és becsszóra, senki sem szenvedett maradandó károsodásokat. Szóval nem is panaszból mondom, csak kell egy jó kifogás, hogy miért nem írtam :P

Kezdjük a több bejegyzésnyi cucc útinapló részével, úgyis az a legérdekesebb, gondolom. Úgy alakult, hogy januárban kétszer is kijutottam Ashbyből, egyszer a stapletoni garden centre-be csizmát venni a Tündérkeresztanyával. Mer hát egy garden centre-ben nem csak kertészkedéshez való cuccot lehet kapni, a nagyobbakban legalábbis. Stapletonról mást nem tudok mondani, mert csak ezért mentünk, a vásárlás viszont sikerrel zárult: még tartott a karácsony utáni nagy leárazás, így elég jó áron sikerült beszereznem egy Pavers csizmát. A címke szerint 150 éve készítenek cipőket, remélhetőleg jóval a távol-keleti minőség felett (eddig úgy tűnik, igen). További nagy szerencsém volt, hogy egy viszonylag drága, de nagyon szép bőrcsizmába nem ment bele a lábam, és hogy 5 font alatt sikerült megvennem egy gyönyörűséges, amúgy 25 fontos kínai szakácskönyvet.

És persze ne feledkezzünk meg a jó társaságról és a brownie túrótortáról sem :) A cappuccino is jó volt, de ha az én alkalmazottam ilyen hanyagul szórná a kakaót, rácsapnék a kezére.

A következő alkalom már kirándulósabb jellegű volt. Úgy indult, hogy a Kéktündér írt egy SMS-t, hogy igyunk meg egy kávét, mert talán tud valakit, aki be tud szervezni zenekarba, és el akarja mesélni, hogy is van ez. A vége az lett, hogy nem csak a városból, hanem még a megyéből is kijutottam - átmentünk ugyanis Derbyshire-be.

Út közben Kéktündér elmesélte, hogy a rengeteg bezárt szénbánya helyére úgy 15 éve kezdtek el fákat ültetni, amik mostanában már kezdenek kinézni valahogy. Ezt hívják New National Forestnek, vagyis Új Nemzeti Erdőnek, aki vet egy pillantást a térképre, láthatja, hogy Ashby ennek a kellős közepén van.

Az első állomás Calke Abbey volt. Staunton Haroldhoz hasonlóan magánbirtokként kezdte pályafutását, de a tulajdonosok nem bírták tovább finanszírozni, így átvette a nemzeti emlékeket fenntartó szervezet, a National Trust. Kéktündér szerint a parknál nincs jobb hely egy sétára vagy piknikre (amiben egy pillanatra sem kételkedem, meseszép lehet nyáron), a házban pedig az a különösen izgalmas, hogy nem múzeumosan, hanem életszerűen rendezték be, mintha a család bármikor hazajöhetne. Egyszer remélhetőleg oda is bejutok/bejutunk.

A képek megint nem sajátok, nem is tudom, minek van fényképezőgépem, komolyan. Téli képet csak pár havasat találtam róla, és azok sem mutatnák jobban, mi van most (mivel az a hó sem maradt meg, ami esett), úgyhogy csak pár tetszetős guglitalálattal tudok szolgálni.

Innen Melbourne-ba mentünk tovább - persze nem ültünk repülőre és ruccantunk át Ausztráliába, Derbyshire-ben is van egy ilyen nevű, az ausztrálnál sokkal kisebb település. Kéktündér itt döbbent rá, hogy szülinapom volt, úgyhogy erre meg is kellett ennünk egy sütit és meg kellett innunk egy kávét, miközben megmutogattam neki életem helyszíneit a Magyarországról szóló útikönyvben, amit direkt ezért hozott magával. Aztán itt is sétáltunk egyet, és láttunk sok szépet, amit persze gép híján nem fényképeztem le, meg amúgy is a beszélgetésünkre koncentráltam, a Kéktündérrel (is) nagyon jókat lehet cseverészni.

Újabb gugli segítségével lopott képek, hogy azért látsszon, hol voltunk (itt még annyi lélekjelenlétem se volt, hogy lefényképezzem a sütit és a kávét, jól el is felejtettem a sütik nevét):