Keresztelő

Tudom, tudom, ne is mondjátok, mióta ígérgetem... :D

Kezdjük a felkészítő "órákkal. Stephen alapból hétfő estére hirdette meg őket, de mivel tudta, hogy én akkor próbára járok, felajánlotta, hogy velem találkozik külön valamikor máskor, mondjuk, kedd reggel, amikor a két gyerkőc amúgy sincs itthon. Nem lesz olyan inspiráló, mint csoportban, de a lényeget elmondja, és rendben leszünk. De hogy ne ő legyen az egyetlen, akinek köszönetképp a nyakába ugorhatok, Sarah is csatlakozott, "ne legyél egyedül", "utána én meg úgyis konfirmálok", "és amúgy meg miért ne" alapon.

Az első ilyen közös óránkon készült is egy kép, ami tökéletesen illusztrálja, miért érzem magam ennyire jól a Holy Trinityben - három Biblia, három különböző nyelven (pontosabban a magyar csak Újszövetség + Zsoltárok). Ahogy akkor egy molyos karcban írtam: "az itteni közösség befogad, ha kicsit másmilyen vagy, akkor is, akkor is, ha az érkezésedkor még abban sem vagy biztos, hogy hiszel abban, amiben ők. Mert nem csak elmennek a templomba meg hazamennek, hanem ismerik, szeretik, segítik egymást. „Church family”-ként emlegetik magukat (magunkat), és olyanok is – higgyétek el annak, aki ennyire távol van a saját családjától. Itt nem félni kell Istentől, hanem szeretni kell, pontosabban viszont kell szeretni. És ez így olyan jó.
Ha a képen a könyvek ugyanott lennének nyitva, akkor annál a résznél lennének, amit utoljára olvastunk, az pedig nagyon illik a képhez, na meg ahhoz, amit számomra jelent:
Nincs különbség zsidó és görög között, mert mindenkinek ugyanaz az Ura, és ő bőkezű mindenkihez, aki segítségül hívja (Rm 10,12)"

A pánik persze elkapott az utolsó ilyen óra után - akarom én ezt? mi van, ha mégsem igaz? mi van, ha később meggondolom magam? -, aztán hazajöttem, és megnéztem a Kéktündér ajándékát, pontosabban a hozzá tartozó üdvözlőlapot (az angolok a cardok megszállottai). Na, milyen idézetet választott bele?

Ne félj, és ne rettegj, mert veled lesz az Úr, a te Istened mindenben, a miben jársz. (Józsué 1,9)

Szóval megint kaptam egy taslit, hogy én csak ne agyaljam túl a dolgokat, ahogy szokásom. (Ilyenekre gondoltam akkor, amikor azt írtam, hogy záros határidőn belül konkrét választ kaptam a kérdéseimre.)

Kicsit tartottam tőle, hogy maga a szertartás sokkal formálisabb lesz, mint a megszokott vasárnapi családi istentiszteletünk. Ez valamennyire be is jött, mert volt egy meghatározott forgatókönyv, ami szerint történtek a dolgok, de ennek ellenére is az a családias hangulat uralkodott, amit mát annyit dicsértem. Nem azt éreztem, hogy egy üres szertartásban veszek részt, azért, mert úgy szokás, hanem azt, hogy van értelme nyilvánosan felvállalni, hogy ide jutottam, és hogy most már még szorosabb kötelék fűz mindazokhoz, akik már eddig is feltétel nélkül elfogadtak. És ehhez nem elhanyagolható tény, hogy Stephen vezette le az egészet, neki pedig van egy (szerencsére) elnyomhatatlan közvetlen stílusa :)

Amint a mellékelt ábra is mutatja, nem cicóztak, fürödtünk! :) Kivéve Shane-t, az ő hallókészüléke valószínűleg nem értékelte volna a mutatványt. Stephen azt ígérte, nem lesz hideg a víz, ha nem is fog gőzölni, de a szerkentyű, aminek kicsit fel kellett volna melegítenie, nem volt hajlandó rendesen működni, úgyhogy igenis hideg volt. Mégis örülök, hogy így csináltuk, tetszik, hogy ennyire drámaian benne van a keresztelés teljes szimbólumrendszere - a születés, a halál, a feltámadás és "bónuszként", kevésbé látványosan, de nyilvánvalóbb szimbólumként a Szentlélek.

A teázás-sütizés sem maradhatott el, most tekintélyes mennyiségű sütivel, és rengeteg plusz öleléssel, gratulációval és szeretettel :) Idén már ez volt a harmadik szülinapom :)

Békepipacs

November elején az angolok - és elvielg még sok más nemzet - a világháborús hősökre emlékeznek, ezért látni őket pipacsos kitűzővel, karkötővel, minden elképzelhető dologgal, ezért van tele a Facebook pipacsokkal, a városok pedig pipacskoszorúkkal. Ebből az Ashby Concert Band is kiveszi a részét minden évben, a Seaforth Highlanders skót dudásaival és dobosaival együtt, a Poppy Appeal javára rendezett jótékonysági hangversennyel.

Számomra már a próbákon is ez bizonyult a legizgalmasabbnak az eddigi hangversenyek közül - na nem azért, mert olyan borzasztó nehezek voltak a darabok, azok nemigen érték utol a múltkori komolyzenei anyag nehézségét, inkább azért, mert csupa nagyon angol/skót/walesi dolgokat játszottunk, aminek a nagy részét nem ismertem.

Ráadásképp ugye ott voltak a dudások, akik külön izgalomfaktort jelentettek. Amikor először hallottam őket, a klasszikus vicc jutott eszembe:

- Miért járkálnak fel-alá a skót dudások játék közben?
- ???
- Mert mozgó célpontot nehezebb eltalálni.

Nagyon hangosak. Tényleg. Nagyon. De ha nem közvetlen közelről kell hallgatni őket, többedik alkalomra már nem is olyan szörnyű. Csak hát mi, kürtösök mindig elég közel voltunk hozzájuk...

A hangversenyen aztán jelen volt Leicestershire krémje, mindenféle nagynyakláncos emberek, olyanok, mint a lord lieutenant, aki a királynő képviselője a megyében, vagy Ashby polgármestere, és, örömmel jelentem, méltóak voltunk mindenféle rendű-rangú személyhez és ünnephez, a jelenlévők egyhangúlag állították, hogy ez volt minden idők legjobb pipacsos koncertje. Kicsit szerintem rontott az élményen, hogy a számok közötti összekötő szöveg, amit egy bizonyos Chris Berry írt és olvasott fel, kicsit hosszabb volt, mint amennyit egy hangverseny közönsége elbír - de egyébként nem volt rossz, nekem legalábbis érdekes volt angol szemszögből, többnyire hétköznapi emberek szemszögéből meghallgatni a háború történetét.

Összességében felemelő élmény volt, úgy éreztem, hogy a többségnek a téma nem csak a szükséges rossz, amit el kell viselni a hangversenyhez. És nem kellett könyörögni a közönségnek, hogy énekeljenek, amikor olyasmit játszottunk - magamban szégyenkeztem is kicsit, hogy otthon sokaknak még a Himnuszt is fájna elénekelni.

Sian otthagyta kicsit a timpanit, hogy eljátssza a Büszkeség és balítélet filmzenéjét (ld. videó)

Amaninénivel a szünetben

Amaninéni jóvoltából most videókat is tudok mutatni, megnézhetitek ITT és ITT és ITT.

Visszatérve kicsit az angol nézőpontra: többekkel jót nevettünk azon, hogy mi a másik oldalon álltunk, és lám, most a béke jegyében itt vagyok, és együtt játszunk egy megemlékező hangversenyen. Ez egyrészt nagyon is jó, tudva, hogy nem vagyunk ellenségek, és nem kell olyasmikkel foglalkoznunk, mint egy sok ezer ember életét követelő háború, amihez nekünk, átlagembereknek amúgy sincs semmi közünk azon kívül, hogy a mi szeretteink halnak meg. Másrészt felvettem a "furcsa dolgok, amiktől honvágyam lesz" listára - mert bár mindez a múlthoz tartozik, velem éreztette azt, hogy idegen vagyok (nem az emberek éreztették, csak a helyzet maga). Nekem (nekünk) egész mást jelent az első világháború, mint nekik. Ők győztek, nekik a hősök más felhanggal hősök, mint nekünk, és nekik nem fáj úgy a békeszerződés sem, hogy csak a legnyilvánvalóbb különbségeket említsem. Most, a jelenben együtt vagyunk, de a múltunk, a gyökereink mások. Nem ez az első, hogy erre gondolok, de eddig még sosem írtam le: úgy tűnik, ahhoz is el kell hagyni az országot, hogy felfogjuk a hagyományaink jelentőségét. Itt a március 15-e vagy az augusztus 20-a semmit sem jelent, ugyanolyan munkanap, mint a többi. Itt nem locsolkodnak húsvétkor, és karácsonykor a Mikulás hozza az ajándékokat, aki december 5-én erre se néz. Amíg otthon vagyunk, ezek kis dolognak tűnnek, húszéves korunkra meg is unjuk hallgatni, hogy Petőfi így, Szent István úgy, külföldön viszont egész más értelmet nyernek, olyan dolgokká válnak, amik összekötnek távoli emberekkel, és eltávolítanak a közeliektől. (És akkor azt még nem is említettem, hogy Sarah alig tud valamit a világháborúkról, mert nekik annyira nem fontos az egész.)

De ez nem borongós bejegyzés akart lenni, mert összességében nagyon is élveztem az egészet, minden kivándorlós filozófia ellenére is :)

Hangverseny egy jó ügy érdekében

Most már csak 20 nappal vagyok lemaradva (kivéve pár ezer éve halogatott gasztrós bejegyzést), a hangverseny október 11-én volt a St. Helen'sben, a régebbi anglikán templomban. Azt hittem, nagyobb is, mint a Holy Trinity, de nem, sőt, szerintem kisebb, bár a szemmértékem majdnem olyan rossz, mint az időhöz és a dátumokhoz való viszonyom. Az ok pedig, amiért éppen itt: jótékonysági koncert volt, a St Helen'snek gyűjtöttünk. Új WC-re.

Most nem volt olyan melegünk, mint Ibstockban, cserébe viszont majd' megfagytunk. Ibstockban még nagyon sajnáltuk a fiúkat zakóban-csokornyakkendőben, most sikerült elkapnom az alábbi párbeszédet:

- Hé, Alan, elkérhetem a zakódat?
- Már Nikkinek is megmondtam, hogy nem!

Hát ennyire. De mivel a hideget jobban bírom, mint a meleget, ezt még mindig könnyebben viseltem, mint az ibstocki gatyarohasztó hőséget, ráadásul a műsor is közelebb állt a kis szívemhez.

A hangverseny ettől még jól sikerült, tele volt a templom (Adrian szokásos e-mailje szerint úgy kétszázan préselődtek be), és sok-sok pozitív visszajelzést is kaptunk. Voltak azért gyenge pillanatok - a Danse Bacchanale például majdnem felborult, azóta is találgatom, a trombiták léptek be hamar vagy mi későn -, de mindig összeszedtük magunkat, ahogy valamirevaló zenekarhoz illik, az összhatás kifejezetten jó volt, és ahogy otthon sokszor hallottam már, amikor nem voltam magammal elégedett: a közönség nagy része úgysem vesz észre semmit (amíg nem történnek olyan látványos dolgok, mint amikor Ibstockban összecsuklott egy kottaállvány).

Megint kaptam pár képet Adriantől:

Resting bitch face keeps you pretty - de legalább látjátok, hogy nézek ki mostanában

Most már négyen :)

Harvest és egyéb templomi hírek

Ahogy ígértem az egyévesfilós poszt előtt: beszámoló a harvest lunch-ről, még október 5-éről.

A Tündérkeresztanya úgy jellemezte a Harvestet, mint amolyan kis angol hálaadást, amikor learatjuk a munkánk gyümölcsét, végiggondoljuk, mi mindent kaptunk az idén, és hálát adunk érte. Az istentisztelet is erről szólt, a természet szépségeiről, meg arról, hogy hagyni kell nőni az elültetett magot, mert azt bizony csak Isten húzhatja ki a földből, mi nem. Végezetül, mivel ez a szokásos családi istentisztelet volt a "mókás" dolgokkal (bár a gyerekeket ezúttal nem vittük), mindenki kapott egy zöld papírlevelet, hogy felírhassa rá, miért hálás. Utána ezeket a leveleket a templom oszlopaira kötötték, ott vannak azóta is. Valamennyit elolvastam belőlük, borzongató-mosolyogtató érzés látni őket.

Az istentisztelet után a többség átment a church hallba teázni-kávézni, jó páran viszont maradtunk, hogy segítsünk berendezni a templomot az ünnepi ebédre. Stephen aznap reggel nem volt jó, Stella pedig orvoshoz vitte, így a legprofibb vendéglátós hiányzott, de a helyettesei is tökéletesen megoldották a dolgot. Amolyan kicsit felturbózott ploughman's lunchöt - "földműves reggelijét" - ettünk, aztán válogathattünk a jobbnál jobb desszertek között, én végül valami banános-karamellás csodánál kötöttem ki némi extra gyümölccsel. Mindezek mellé ráadásképp persze most is szuperérdekes beszélgetés alakult ki az asztalnál, például az angol, a magyar és a máltai ételekről. Bizony, jó dolog a nemzetközi asztalnál ülni :)

Ami az egyéb templomi híreket illeti... nos, azok igazából komolyabb hírnek számítanak, az én szempontomból legalábbis.

(nagylevegőtvesz)

Nagyon úgy fest, hogy 16-án megkeresztelkedem.

(kifúj)

Tudom, tudom, nem kicsit meglepő ezt hallani tőlem, és épp ezért olyan nehéz elmondani azoknak, akik nem nézték végig a folyamatot. Gondoltam rá, hogy beleírom az évfordulós bejegyzésbe, mert szépen megmutatja, mekkorát fordult velem a világ, mióta itt vagyok, de nehéz volt beleszőni a takaróallegóriába. Szóval, sok kisebb-nagyobb dolog vezetett ide, problémák, amik pillanatok alatt, csodával határos módon megoldódtak, emberek, akiktől tanultam, válaszok, amiket a hangosan soha ki nem mondott kérdéseimre kaptam, és még sorolhatnám, igazából a legtöbbet leírtam itt is, de még így is hiányzik egy csomó kis darab, amiből össze lehetne rakni a teljes képet, és ezeket nem igazán lehet elmesélni, inkább érzések, mint események, így aztán csak azok vannak velük többé-kevésbé tisztában, akik itt voltak velem.

Amikor először szóba került ez az egész (a Kéktündér hozta fel Calke Parkban sétálva, amikor az aznapi Soul Caféról beszélgettünk), nem igazán foglalkoztam vele, egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy készen állok egy ekkora lépésre - az én szememben ugyanis hatalmas lépésnek tűnik. Aztán Stephen is szóba hozta (amennyire tudom, részben a Kéktündér noszogatására, részben mert ő is megfontolandónak tartotta). Akkor két napig folyamatosan ezen agyaltam, folyamatosan ezen vitatkoztam magammal. Az egyik felem azt gondolta, ez olyasmi, amit az ember a családjával csinál, otthon. A másik felem viszont meggyőzte ezt az elsőt arról, hogy bizonyos értelemben ezek az emberek is a családom (karácsonykor hallottam először a "church family" kifejezést, azóta meg is értettem), és ha valaha is megteszem, akkor ez a megfelelő hely, hiszen itt jutottam el odáig, hogy azt mondjam: igen, egy olyan istenre tudom alapozni a hitemet, aki válaszol, ha kérdezem, és segít, ha szükségem van rá. Mert gyakorlatilag ez történt. Stephen úgy fogalmazott, nagyon találóan: "Isten sarokba szorított." Azt már csak én teszem hozzá, hogy közben valószínűleg remekül szórakozott a makacsságomon, és most alighanem halálra röhögi magát, mert győzött.

Valahol én is jót nevetek magamon. Mennyire rám vall már, hogy egy anglikán templomban fogok megkeresztelkedni?!

Végezetül nagy bocsánatkérés azoktól, akiknek mindezt nem mesélem el "közvetlenül" - mondom, még én is barátkozom a gondolattal, annak ellenére is, hogy egyáltalán nem érzem magam rosszul tőle, nem szégyellem, semmi ilyesmi. Egyszerűen csak könnyebb leírni, és gyorsan megnyomni a "közzététel" gombot, mint telefonon eldadogni (telefonálni amúgy se szeretek különösebben).

Filozofikus allegóriaposzt

Valójában írni szeretnék a harvestről és a legutóbbi hangversenyről is, de van valami, ami hamarabb aktualitását veszti, nevezetesen: tegnap volt egy éve, hogy kijöttem ide. Ennek kapcsán kaptam virágot és csokit - "azért, hogy kibírtál velünk egy évet" -, és rengeteg kedves szót online és a valóságban is, amit tovább görgetett, hogy épp tegnap voltam egy Pastorate-összejövetel is. Jobb volt, mint egy születésnap, még mindig alig fogom fel, mennyi szeretetet kaptam egy ilyen kis évforduló kapcsán.

Ez itt a takaróm. Én horgoltam, vagyis horgolom, mert mint alább látszik, még közel sincs kész, részben azért, mert akadt közben jó pár fontosabb projekt.

Hogy mi köze ennek ahhoz, hogy egy éve itt vagyok? Hát az, hogy ez a takaró pont olyan, mint az itteni életem. Idejöttem, idegen helyre, idegenek közé, és a nulláról indultam. Az első pár kockáért nagyon meg kellett küzdenem, volt minden, vér, verejték, könnyek, ki kellett tapasztalnom a mintát, többet bontottam, mint amennyit haladtam, meg amúgy sem horgoltam előtte semmit egy fél sálon kívül. Aztán valahogy elkészült az első sor, girbegurba nagyikockákkal, egyik lazább, másik szorosabb, de már volt benne pár szín. Aztán, láss csodát, belevágtam a második sorba, és jöttek a virágok! Aztán kocka kockát, sor sort követett, és egyszer csak elkezdett látszani, hogy nicsak, ennek mintája is van, a sok kis kocka már most is méretes takarónak számítana, ha az ágyam nem lenne még annál is nagyobb. Sőt, nem csak nagy, még csak nem is csúnya. A színei sem csúnyák, ha nem villanyfényben, vakuval próbálom fényképezni. 269 kockánál tartok, ebből 30 virágos, de a többi is ugyanolyan fontos szerepet játszik a mintában.

Pont így szaporodtak a kockák - emberek, élmények, tanulságok - az életemben is. Már nem érzem magam elveszettnek, nem érzem úgy, hogy semmim sincs, minden kockával, minden élménnyel és találkozással több lettem, minddel gyarapodott a minta, és most már simán a képzeletbeli vállamra kanyaríthatok egy képzeletbeli takarót - sokszor pontosan ez a kép jelenik meg lelki szemeim előtt egy-egy templomi alkalom kapcsán is. Ahogy a takaróval, úgy az itteni életemmel sem végeztem. Nem tudom, mikor végzek vele. de tudni fogom, amikor eljön az ideje, és akkor majd eldolgozom a szálakat, összehajtom a takarót, és belegyömöszölöm  egy bőröndbe, és hazamegyek, vagy ahova akkor majd mennem kell. Ennek a lélek-takarónak viszont csak egy részét vihetem majd magammal, és erre már most is fáj gondolni, úgyhogy inkább nem is gondolok rá, amíg nem kell - legyen meg minden napnak a maga baja.

Időutazás, avagy egy hosszúra nyúlt reggeli története

(Nem, nem azért időutazás a cím, mert ez a múlt szombat története. Komolyan, csúfolódást befejezni. Na azért.)

Múlt hát szombaton végre megint eljutottam Soul Caféra (ez az a reggelizős női dolog a templomban, ahol márciusban voltam egyszer, aztán sose sikerült, aztán nyári szünet volt). Minden szép volt és jó, megint kaptam választ olyan kérdésre, amit ki sem mondtam, reggeliztünk, beszélgettünk a kis nemzetközi asztalunknál (most épp Sarah-val ketten képviseltük a külföldi részleget), szóval, lazultunk és jól éreztük magunkat. A végén a Kéktündér felvetette, hogy csináljunk valamit együtt, ha ráérek. Mivel szépen sütött a nap, úgy döntöttünk, sétálunk egyet, mire ő úgy gondolta, akkor már menjünk Calke Parkba. Terveztük már egy ideje, hogy újra elmegyünk, úgyhogy hazaszóltam, hogy később jövök, és már mentünk is.

Tettünk egy nagy kört a parkban, élveztük a természetet és a napsütést, beszélgettünk mindenféléről a Soul Cafétól kezdve a magyar történelemig, néha megállapítva, hogy nem lehet rossz, ha az embernek így néz ki a kertje, és valaki még rendben is tartja. (egyik kép sem saját, nem készültem fényképezővel, a telefon meg nem jutott eszembe, mert beleájultam az élménybe)

Ennek a halott fának a tetején már kinőtt egy új, kisebb fa :)

Amikor körbeértünk, beültünk a kávézóba egy cappuccinóra és egy szendvicsre, mert már igencsak ebédidő volt. A kávézó egyébként csak nemrég nyitott, úgy egy héttel az előtt, hogy mi ott jártunk, ott pedig, ahol az elődje működött, kicsit komolyabb éttermet nyitottak, amiről viszont nem tudok beszámolni, mert azt nem próbáltuk ki. A kávézóban kifejezetten jó a cappucino és a csomagolt szendvics is, bár utóbbit közel sem biztos, hogy ott készítik. Maga a hely is hangulatos, illik a környezetbe, mégis modern (nekem kicsit túl modern, de nem olyan elviselhetetlenül-ridegen modern). Itt vetette fel a Kéktündér, hogy ha már itt vagyunk, nézzük meg a házat is, úgyis ezer éve ígérgeti, hogy elvisz, ő se volt régen, nosza - és így is tettünk, és ennél inkább nekem való kirándulóhelyet nem sokat hordott még hátán a Föld.

A birtok valaha a Harpur család tulajdona volt, akik alighanem nagyon érdekes és főleg furcsa emberek lehettek. Rengeteget utaztak, és gyűjtöttek, hát, nagyjából mindent. Később aztán elfogyott a lelkesedés és a pénz, és a ház romlásnak indult, míg végül az 1980-as években a National Trust kezére került. A National Trust pedig úgy döntött, nem bántja, nagyjából úgy hagy mindent, ahogy találta. Kicsit rendet tettek, mert minden vízszintes felületen ládák és miegyebek tornyosultak. de még törölgetni is csak módjával szoktak, hogy megőrizzék a hangulatot. Vannak szobák, amiket legalább 150 éve nem rendezett át senki! Ráadásul a család helyiségein kívül olyan helyekre is beengednek, mint a konyha és a személyzet ki-bejárkálására való folyosó, vagy inkább alagút (mégsem használhatják a főbejáratot, pfúj!). Igazi kincsesbánya a magamfajtának.

A sorrend aligha lesz pontos, esélytelen, hogy fel tudom idézni, de nagy vonalakban igyekszem azért.

Istálló

Főlépcső

A karikatúrák szobája
Az önkéntes szerint ezek afféle újságként szolgáltak az írástudatlanok számára, némelyiknek a történetét is elmondta. Más kérdés, hogy egy nyilvánvalóan művelt család miért ragasztja tele velük az egyik szobát (gyűjtési mánia, semmi egyéb, gondolom).

Szalon
Két szint magas, és bármerre néztem, mindenhol fosszíliákat, kitömött állatokat, vadásztrófeákat és festményeket láttam, na meg az egyik zongorát (ha jól emlékszem, hármat számoltam össze) és a gyűjtemény ilyen-olyan darabjait, kardokat, cserépdarabot egy közel-keleti mecset tetejéből, tényleg, MINDENT gyűjtöttek. Komolyan.

Étkező
Hát nem lenne épp ideális egy nagycsaládi karácsonyhoz?

Könyvtár/fogadószoba
Rengeteg könyv, mindenről. És térképek. És ezeket még olvasták is, nem csak díszítésre használták.

Budoir
Egy önálló lakrész privát helyisége - a lakrészből csak ennyit látni, de itt is van a világon minden a buddhaszobortól a gobelinekig. Zsúfolt kis szoba, elég nyomasztó lehetett egy-egy sötétebb novemberi napon... bár jobban belegondolva, nincs olyan hely a házban, ami ne lenne zsúfolt.

Fogadószoba
Van az a jelenet, amikor vacsora után a férfiak elszívnak egy szivart, esetleg kártyáznak kicsit, a hölgyek pedig máshová vonulnak (egyes források szerint elrohannak pisilni, mert étkezés közben ugye nem illik ilyesmi miatt felállni az asztaltól). Nos, ez az a szoba, ahová a hölgyek vonultak, ha vendég volt a háznál. Itt ücsörögtek beszélgetve, hímezgetve, olvasgatva, a Kéktündérnek pedig nagyon igaza volt, amikor megállapította, hogy eltudna ott képzelni a horgolásommal.

Gyerekszoba
Pici székek, kis íróasztalok, és persze játékok, köztük egy bűbájos babaház, ami leginkább arra szolgált, hogy a kislányok játék közben megtanulják, mihez hány szolgáló kell, és amiben néha elkerülnek a dolgok a helyükről. A teremőr önkéntes (mind önkéntesek egyébként) vicceskedve megjegyezte, hogy nem tudják, hogy szellemgyerekek vannak a házban, vagy csak a takarítók viccelődnek. Szerintem ilyen helyen nem vicces. ;)

"Így találtuk" szoba
Említettem már, hogy kicsit rendet kellett rakni, ha az alapokat nem is bolygatták - nos, ez a szoba arra van, hogy megmutassa a kuplerájt, amit találtak. Igen, azok a trófeák és mindenfélék egy ágyon hevernek, és ez elég jól jellemzi a szoba állapotát.

Lepkegyűjtemény
...egy része. Még lepkeszakértő is van, aki hozzá tud fűzni ezt-azt.

Madaras szoba
Még több kitömött állat. Főleg madarak.

Az Ágy
Az egyik Lady Harpur-Crew kapta nászajándékba, és azért ott áll, ahol, mert máshol nem fért el az elképesztő magassága miatt. Minden függönye hímzett kínai selyem, elképzelni sem merem, hány embernek hány évi munkája lehet benne. A ház átvételekor a National Trust szétszedve találta.

Egy hálószoba
...amit az állapotából ítélve elég régen nem használt senki, legfeljebb kitömött állatok és egyéb kacatok tárolására.

Konyha
Ekkora házhoz szép nagy konyha dukál - és a HACCP rendszer előfutáraiként külön helyiségben mosogattak, és külön szobája volt az edényeknek is. Itt kitettek pár képet a személyzetről, sőt, az 1891-es névsorukat is, innen tudtam meg, hogy akkoriban évi 15 fontot kerestem volna dadusként (ez mostani árfolyamon szűk kétezernek felelne meg, ami még mindig kevesebb, mint amennyit valójában keresek).

Kerti sufni

Pincék
Sörös- és borospince, plusz egy száz méter hosszú folyosó/alagút a személyzetnek. Az önkéntes felvetette, hogy képzeljük el, milyen lehetett egy szál gyertyával végigmenni rajta. Erre én elképzeltem, milyen úgy végigmenni, hogy félúton kialszik a gyertya a huzattól. Brr. Az alagút túlsó végén viszont ott a sörfőzde, ami kizárólag a személyzetnek termelt.

Tudom, ez most jó hosszú lett, de még így is kihagytam egy csomó mindent, főleg olyasmit, amiről nem nagyon találtam képet. És egyébként is, képes lennék órákig áradozni a helyről - mert mekkora ötlet volt így hagyni, és mennyire izgalmas!