Betlehem meg amit akartok

Akartam képeket is feltenni a templomi betlehemesről, de nem volt annyi eszem, hogy vigyek fényképezőt, a telefonos képek meg kritikán aluliak lettek, olyannyira, hogy eltekintek a közzétételüktől, úgysem látszik rajtuk semmi. Szavakban azért elmondom, hogy nagyon-nagyon jó kis előadás volt :)

A Tündérkeresztanya jött értünk hamar, hogy legyen parkolónk és ülőhelyünk, és jól is tette, mert már akkor, szűk fél órával kezdés előtt is rohamosan telt a templom. Ekkor már játszott egy kis zenekar, mindenféle karácsonyi dalokat, és ezúttal a kürtös kislány látványa volt az a tényező, amitől az amúgy is létező karácsonyi honvágyam először az egekbe ugrott. A Kis Herceg is már ekkor elkezdte táncelőadását, mindennemű zenére heves dülöngéléssel reagál, előbb-utóbb zenész lesz belőle ;)

A történet a szokásos volt: Betlehem, háromkirályok, pásztorok, Kisjézus. Aki a szereposztásért felelt, nem volt válogatós, az egyik királyt egy indiai kislány játszotta, Heródest meg egy fekete kisfiú. És az angyalok! Ha hihetünk a Tündérkeresztszülők szomszédjának, az egyikük csak két éves volt, onnan felfelé aztán akadtak mindenféle korúak. Voltak persze dalok is, olyanok is, amiket a közönség is énekelt, és ettől megint előkerült az a kellemes érzés, hogy ez itt egy közösség, nem csak egy csomó ember, akik történetesen egy templomba járnak.

Ezt erősítette meg az is, amit Tim, a lelkész mondott a végén: hogy hiába adjuk az aranyunkat, hiába építünk templomokat, hiába minden, Jézus csak annyit vár tőlünk ilyenkor, hogy együtt legyünk, és szeressük egymást.

Még karácsonykor megismerkedtem a Tündérkeresztanyáék lányával is, pontosabban csak a Tündérkeresztanyáéval, mert neki nem a Tündérkeresztapa az apukája. Egy nagyon kellemes lángosozós, forraltborozós, starwarsmaratont-félszemmel-nézős, beszélgetős délutánt töltöttem velük (és persze a kutyával, akiről most már tudom, hogy brie-i pásztorkutya). A Tündérkeresztapa (aki, félreértés ne essék, született angol) megkérdezte, hol tanultam meg ilyen jól angolul, ami nagyon jól esett, és kellemes egybeewsésként az is ezen a napon történt, hogy rájöttem: már természetesnek érzem, hogy angolul kommunikálok.

Most pedig 2 óra és 24 perc múlva véget ér 2013, és azon töprengek, mit is gondoljak erről a brutális évről. Egyáltalán nem bánom, hogy vége, nagyrészt utáltam, de igyekszem megfogadni a Once Upon a Time-beli Hófehérke tanácsát, és belekapaszkodni a jó pillanatokba a sok rossz között. Meg persze az sem utolsó szempont, hogy sokat tanultam és megedződtem, és edződöm még mindig.

Lássuk, mint hoz 2014.

Gyors szentreggeli bejelentkezés

Kedves Mindenki!

Boldog karácsonyt kívánok nektek innen a távolból! Egyétek meg a részemet a töltött káposztából, nem kell lefagyasztani, majd főzünk frisset, ha hazamegyek. És vigyázzatok, a Mamiék fája virgonc!

Sokatoknak van már ajándéka, de nem merem a posta kegyeire bízni, úgyhogy akkorra maradnak, amikor fő a póttöltöttkáposzta és sül  pótszemike. Addig is itt a Piano Guys újabb elmebeteg, ám nagyon is szerethető feldolgozása:

Just Another Brontë Girl

Ez lenne az angol címe a könyvnek, amit az itt töltött időről írnék. Magyart még nem találtam, az meg, hogy "Csak egy másik Brontë lány" olyan hülyén hangzik. (Igen, néha elfelejtek magyarul, ha relatíve sokat vagyok emberek között)

De komolyan: eljöttem egy idegen helyre, hogy egy emberkerülő, özvegy apuka gyerekeire vigyázzak, velük élek, a karácsonyt is velük töltöm, egy magánbirtokra mentem kirándulni, hosszú téli estéken takarót horgolok (valamikor lesz majd kép róla, ha megírom az örökké halogatott hobbis bejegyzést), és a templomba járok ismerkedni.

Tegnap ugyanis megint templomban voltunk, megint a Tündérkeresztanyával és a gyerekekkel. Megismertem  végre a Tündérkeresztapát is (hogy máshogy hívhatnám a Tündérkeresztanya férjét), aki semmivel sem bizonyult kevésbé bűbájosnak, mint élete párja, és megismertem az ajándékokat küldő csoport egy újabb tagját is, akinek persze épp úgy elfelejtettem a nevét, ahogy elsőre a Kéktündérét se jegyeztem meg.

Hiba volt azt mondani, hogy "templomban voltunk", mert nem is ott voltunk, hanem a church hallban, mert magában a templomban a holnapi nativityt próbálták (a Sztaki "karácsonyi misztériumnak" fordítja, majd elmesélem, milyen volt). És még a church hall sem egészen jó helymeghatározás, mert hamarosan kiderült, hogy Mária nappalijában ülünk. Kis asztalokon egy-egy nagy tálca aszalt gyümölcs és egy-egy kancsó tea várt minket, meg egy idős Mária, aki elmesélte, hogyan élte meg, hogy éppen ő volt a Megváltó anyja. Nagyon élvezetes előadás volt, érdekes, tele érzelemmel, itt-ott kis humorral, egy-egy bibliai idézettel, és amit már legutóbb is hangoztattam: nagyon emberi, nagyon közeli. Általában szeretünk Jézusra koncentrálni, és eszünkbe sem jutnak dolgok, amiket ez a mi Máriánk felvetett, például, hogy milyen érzés nyolc és fél hónapos terhesen szamaragolni, aztán rádöbbenni, hogy egy nyomorult istállóban fog megszületni a gyerek, vagy az, amikor arról a gyerekről senki sem hiszi el, hogy tényleg ő a Messiás. Komolyan sajnálom, hogy nincs róla egy megosztható videófelvételem, nagy élmény volt.

Volt persze éneklés is megint, a múltkori módon, kivetített szöveggel. Volt megint egy kis interaktív feladat is, most papírt és tollat kaptunk, hogy az egyik oldalra azt írjuk fel, amiért hálásak vagyunk 2013-ban, a másikra azt, amit 2014-re szeretnénk. Aztán mindenki bedobta a lapját egy nagy kosárba, és mindezekért a dolgokért szólt az utolsó közös ima.

Színháznak hangzik? Lehet, hogy az is. De én csak azt tudom, hogy megint arra "ébredtem" a végén, hogy egy csomó súly lekerült a lelkemről, és sokkal jobban érzem magam a bőrömben, mint előtte. Itt látni vélem azt, amiért mindig is irigyeltem a vallásos embereket: a hitük és az egyházuk (beleértve ebbe a teljes közösséget) kapaszkodó, ami segít a nehéz időkben - nem pedig egy kötelező, jelentés nélküli keret vagy egy fenyegető árnyék, ami figyelmeztet, hogy nagy bajba kerülsz, ha nem teszel mindent pontosan az előírásoknak megfelelően. Akkor meg mi a baj egy kis színházzal, különösen, ha elgondolkodtat és új fényben tüntet fel egy rég ismert történetet?

Sokáig húzott könnyfátyolos bejegyzés

Nem, nem történt tragédia, csak mostanában úgy alakult, hogy amikor vége lett egy hétnek, és megkönnyebbülten felsóhajtottam, kiderült, hogy a következő még nehezebb lesz. Miután hazajött a kórházból, a Kis Herceg elkapott egy hányással-hasmenéssel járó vírust, és ismét nem könnyítette meg az életünket, ráadásul először 4, aztán 6 óránként még egy hétig adni kellett neki az inhalálót - próbáljatok meg inhalálózni egy kétévessel hajnali kettőkor (egyébként, mint kiderült, alighanem én is akkor alszom a legmélyebben). Aztán én töltöttem egy éjszakát hányással, plusz olyan gyenge voltam, hogy alig bírtam felemelni egy pohár vizet (amúgy minek is, egy óra múlva úgyis kihánytam), és amikor felmentem inhalálózni, le kellett feküdnöm egy kicsit, mert majdnem elájultam, mire felértem a lépcsőn. Aztán az Apuka kapta el. Szóval szépek voltunk, egyedül a Kisasszony bírt mindent keményen.

A vele való kapcsolatom egyébként továbbra is érdekes, bár teljesen érthető. Vannak napok, amikor jobban hiányolja az anyukáját, olyankor igazi kis boszorkány, és több időt töltök a hiszti ignorálásával, mint bármi mással. Máskor meg annyira jóban vagyunk, hogy rárajzolt az oviban a családi képre, és már jóéjtpuszit is adhatok. Vagyis azt hiszem, alapvetően jól állunk, csak ugye nem lehetek az anyukája, ha belegebedek, akkor se.

Azt már a legtöbben tudják, hogy karácsonyra nem tudok hazamenni. Az Apuka lefoglalta volna szabinak a hétfőt meg a pénteket, hogy mehessek, a munkatársa is cserélt volna vele, a főnök vétózta meg, mert annak a bizonyos munkatársnak terhes a barátnője, és "meg kell adni neki a lehetőséget, hogy off legyen". Miközben ő is belement, de mindegy, a lényeg, hogy idén maradok.

Ma viszont inkább örömkönnyfátyolos vagyok, annyi szépet kaptam (és akkor még a postcrossingos szépségeimről nem is esett szó). Először reggel érkezett meglepetés a Pervinka fedőnevű molytól - békás (!) képeslap és egy Durrell-könyv, amin egész biztos, hogy másodjára is hangosan fogok nevetni, ahogy elsőre tettem.

Aztán megérkezett a Tündérkeresztanya és a Kéktündér (ő mondta a templomban, hogy Isten küldött). A templomi közösségen belül vannak kisebb csoportok, akik rendszeresen összejárnak, és az a csoport, aminek ők tagjai, összeszedett nekünk egy csomó ajándékot karácsonyra. A gyerekeknek is, Apukának is, nekem is, és csupa-csupa jó dolgot az esőkabáttól a hagyományos karácsonyi tortáig. Amikor minden előkerült, így festett a kupac (a laptop persze a régi, meg Bogyó Alfréd őjegesmedvesége is :P):

 Ebből a sok mindenből nekem személyesen egy guszta torta és egy még gusztább, féltéglányi sütős könyv jutott, benne kedves üzenettel. Nem, nem sütis, sütős, van benne a kenyértől a habcsókig minden, és gyönyörűszép is, és máris beleszerettem.

Ha már karácsony, elmesélem azt is, hogy múlt héten sütöttünk a Kisasszonnyal mézeskalácsot. Még nem akar puhulni, de keksznek biztos jó lesz :P Ő díszítette, a Kis Herceg meg felszedte, ami leesett, úgyhogy mindenki kivette a részét a munkából.

Újabb vis maior

Igen, én is érzem, hogy abból a hobbis bejegyzésből semmi sem lesz úgy jövő húsvétig, mert mindig kitalálok valamit. Most nem én találtam ki, hanem egy vírus, ami úgy döntött, beleköltözik a Kis Hercegbe.

Péntek délután kezdődött, mert mikor, ha nem akkor? Oké, van sürgősségi, de nem itt, Ashbyben, és órákat kell várni, úgyhogy egész hétvégén itthon küzdöttünk. Nagyon csúnya köhögéssel indult, aztán szombatra jött hozzá a hányás és a nemevés, aztán vasárnapra ebből csak a nemevés maradt. Meg persze a köhögés. A hercegecskének van inhalálója, mert fulladós, ha elkap valami ilyesmit, de az sem hatott addig, míg végre megkaphatta (értsd: ráerőltethettük) a következő adagot. Egész hétvégén olyan fáradt volt, hogy jóformán fel se kelt, ha mégis, két lépés után úgy döntött, inkább lefekszik a szőnyegre, vagy a fotelra borulva szenved csendesen.

Hétfőn reggel nem bírtam felhívni a rendelőt, hogy időpontot szerezzek - mert ugye mindenki reggel telefonál, meg nekem közben össze is kellett készítenem a gyerekeket -, úgyhogy csak akkor jutottam hozzá az áhított időponthoz, amikor már leadtam a Kisasszonyt az oviban, és visszafelé jöttem a Herceggel. Délután fél 4-re kaptunk. Rettentő boldog voltam, meg Apuka is, amikor hazajött 2 után a munkából, és megtudta, hogy még nem látta orvos a gyereket.

Az orvos mért mindenfélét, majd közölte az Apukával, hogy határeset, vigyük vissza másnap reggel, akkor megmondja, be kell-e vinnünk a kórházba. Visszavittük, ezúttal a Tündérkeresztanya kísért el, mert az volt a terv, hogy ha kórházba kell menni, ő visz át minket Burtonbe. Nem mellesleg jobban tud angolul, mint bármelyikünk (ez a szakmája is, fordít), meg hát mégiscsak itt él már régen, gyakorlati szempontból is nagy segítség lehet, mint ahogy az is szokott lenni mindig. Megkaptuk az ítéletet: menjünk a kórházba, az orvos odatelefonált, kinyomtatta és beborítékolta, amit kellett, hogy majd ott is tudják, mi a helyzet. Még hazaszaladtunk pelust cserélni, meg felkaptam az oviba járós táskát, és már mentünk is.

Először egy nővér vizsgálódott és vette fel az adatokat. Ekkor kezdtem el kényelmetlenül érezni magam, mert kérdezett olyanokat, amikre én nem tudtam válaszolni, néha a Tündérkeresztanya sem, a nővér meg jót mosolygott azon, hogy milyen ijedt képet vágok, amint kérdez. Ez után vártunk egy csomót, mire bekerültünk az egyébként fiatal és eszméletlenül cuki orvoshoz (nem beleszeretekcukipasi módon, hanem kedves-és-a-gyerekkel-is-tud-bánni módon), aki még több kínos kérdést tett fel. Közben rádöbbentem, hogy hetekig nem fogok House-t nézni, mert folyton az fog eszembe jutni, hogy én vagyok az a hülye szereplő, aki alig jelent segítséget a kórelőzménynél.

Újabb hosszas várakozás következett. A Kis Herceg akkor épp egész jól volt, elszórakozott a játszószobában - legalább annyi játék van ott, mint egy jól felszerelt óvodában -, mi meg elszórakoztunk rajta meg az anyukán, aki egy asztalnál ült velünk. Ő és a kisfia már szendvicsekkel érkeztek, abból a tapasztalatból kiindulva, hogy már az előző nap tetemes részét is ott töltötték. Dél körül a Tündérkeresztanya értekezett az Apukával, és arra jutottak, hogy az a legjobb, ha én maradok, míg kiderül, mi lesz a Hercegünkkel, maradnia kell-e, a Tündérkeresztanya meg hazajön, mert egyrészt határidős munkája volt másnapra, másrészt valakinek el kellett hoznia 1-kor a Kisasszonyt az oviból (végül nem hozhatta el, mert nem ismerik az óvónénik, és nem tudták elérni az Apukát, hogy tényleg hozzánk tartozik-e - Apukának kellett elhoznia a kislányt 2 után).

Egyedül maradtam tehát egy beteg nem-egészen-kétévessel, egy idegen ország idegen kórházában, ami abban nagyon hasonlít az otthoniakra, hogy alulfinanszírozott, orvos-, nővér- és ágyhiányos. Míg vártunk, néha jött egy-egy nővér, hogy megnézze a Kis Herceget és adjon neki inhalálót, körülöttünk mindenféle népek sereglettek, angolok, indiaiak, feketék, engem leginkább egy kínai baba bűvölt el, az ő apukájával aztán egy játék szabályait is megbeszéltem, ő is aranyos volt. Távozás előtt a Tündérkeresztanya beszerzett nekünk pár szendvicset, némi gyümölcsöt, csokit és innivalót, úgyhogy éhen sem haltunk, és nagy örömmel vettem tudomásul, hogy a Herceg benyomott egy egész tonhalas szendvicset (azt a háromszög alakút, tudjátok, nem nagy karéj parasztkenyeret).

Ha jól emlékszem, kettő körül kapott ágyat. A talpára ragasztották a monitorhoz vezető drót végét, onnantól kezdve folyamatosan láthattuk a szaturációját és a pulzusát, előbbi volt az, ami aggasztotta az orvosokat, kapott is oxigénmaszkot, amit nem tűrt meg magán, de annyira nem voltak rosszak az értékei, hogy rá kelljen erőltetni, azt mondták a nővérek, legalább igyekezzek a közelében tartani, hogy valamennyit kapjon belőle. Néha azért muszáj volt ráraknom, hogy érjen is valamit. Eleinte még elment, de ahogy fáradt, egyre nehezebb volt, és voltak pillanatok, amikor komolyan az idegbaj kerülgetett, mert ha nem tettem rá a maszkot, a szaturáció miatt ijesztgetett a monitor, ha meg ráraktam, felhergelte magát, és a pulzusa ment az egekbe (miközben már amúgy is kicsit magas volt a gyógyszertől, amit kapott). Ennyire durva mondjuk csak estére lett a helyzet, szép fokozatosan, ahogy fáradt és nyűgösödött.

Háromnegyed 4 körül elszundikált, én meg elindultam, hogy szerezzek valami olvasnivalót arra az időre, amíg alszik, nem vittem ugyanis semmit, merthogy úgysem leszek egyedül... pedig már régen megtanultam, hogy mindig mindenhová kell könyvet vinni. Kis híján klausztrofóbiás rohamot kaptam, mert minden ajtó és minden folyosó ugyanolyan, ráadásul csak többedik ajtólökdösésre jöttem rá, hogy az osztály ajtaját gomb nyitja (ezekkel mindig meggyűlik a bajom), aztán mire visszaértem, már nem is nagyon maradt időm olvasni.

A vacsi már nehezebben ment, egy anyuka mentett meg azzal, hogy adott kölcsön két mesekönyvet, azok segítettek abban, hogy legalább a krumplija felét bele tudjam nyomni a pöttömbe. Addigra már iszonyatosan fáradt volt, sosem láttam még ennyire fáradtnak, de nem tudott aludni, zaj is volt, meg össze is volt zavarodva, gondolom, ráadásul ott szuszogott az oxigénmaszk, aminek akkorra már a látványától is rosszul volt.

Legszívesebben benn maradtam volna vele, de haza kellett jönnöm, hogy reggel itt legyek a Kisasszonynak. Meg akartam várni, amíg szegény kis hercegem elalszik, de nem tudott, úgyhogy fél 9 körül otthagytam, hátha. Addigra már alig élt a kimerültségtől, ami rám is igaz volt egyébként. Majdnem sírva labirintusoztam ki a kórházból, olyan rosszul esett otthagyni egyedül egy másik városban, sok idegen között azt a pici kis beteget. De hát muszáj volt jönnöm, és az már alig mozgatta meg a fantáziámat, mennyire thrillerbe illő dolog éjszaka, egy idegen országban beülni egy indiai/pakisztáni (még nem tudom őket megkülönböztetni) fekete taxijába.

A kórháziak egyébként egész nap mummynak hívtak, többüket felvilágosítottam, hogy nem vagyok az, de mindig jött egy újabb, aki nem tudta, így aztán időről időre megint az anyukája lettem.

Tegnapra rosszabbul lett, ráragtapaszozták a maszkot, hogy ne tudja levenni. Mára megint jobban volt, már nem volt rajta a hülye maszk, és a játszószobában fárasztotta a személyzetet. Ha hihetünk a dokinak, tegnap-tegnapelőtt tetőzött a dolog, és most már le fog csengni. Reméljük, holnap hazajöhet, de ha nem, szombaton szinte biztosan.