Musicalek Ibstockban

Hurrá, Ibstock, hurrá, Palace! Hurrá, nem halljuk a fákat! Hurrá, nincs levegő!

De ne szaladjunk ennyire előre.

Az előző hangverseny után, az előző szezon végén és az új szezon elején valahogy úgy alakult, hogy alig jutottam el próbára. Hol otthon voltunk Magyarországon, hol Mr Rochester dolgozott, és így történt, hogy akkor láttam először az Ibstocki koncert anyagát, amikor két héttel a nagy nap előtt szégyenkezve bekullogtam próbára. Az az egy szerencsém volt, hogy musicalrészleteket játszottunk, nagy részüket ismertem, és így két próbával a hátam mögött is viszonylag megvalósítható volt a dolog, bár jó ideje számoltam olyan odaadással az ütemeket, mint akkor. Ehhez persze jöttek a Palace imádnivaló tulajdonságai, amiket már tavaly is agyondicsértem, meg hogy nem volt Matt, és márkész is volt a fergeteges hangulat. Ennek ellenére sem sikerült rosszul, tényleg nem, sőt.

Iskola

Már előző tanév végén meg akartam írni ezt a bejegyzést, aztán valahogy mégse, de sebaj, úgysem változott sok minden. Tehát: mit csinálnak a kicsik egy angol iskolában?

Arról már írtam, hogy az első, előkészítő év, a "reception" valahol félúton van az ovi és az iskola között - kicsit írnak, kicsit olvasnak, kicsit számolnak, de a termük még tele van játékkal, és nem csak díszítésképp. Ebben az évben (tehát tavaly) minden héten-két hétben volt egy témájuk, és arra épült minden, amit csináltak. Konkrétan emlékszem egy Jégvarázs-hétre a téllel kapcsolatban, amikor tejesflakonokból építettek iglut, egy kalózos hétre, amikor hajót építettek dobozokból és egy vonatos-amerikás-utazós hétre, amikor vinniük kellett egy táskányi utazós cuccot, fogkefét, pénztárcát, játék fényképezőgépet, ilyesmit, és azt játszották, hogy vonaton utaznak az USÁ-ban, miközben észre sem vették, hogy megtanulták, hogyan működik ez a vonatozós dolog. Idén, a Year 1-ban már nem ennyire játékos a dolog, de még mindig témákra építenek, eddig az ősz és a harvest volt, ezen belül például az, hogy milyen gyümölcsök teremnek Angliában, és honnan jön a többi. Volt egy őszi házi feladatunk is, falevelekből készítettünk képeket, ezeket meg is tudom mutatni:

Az olvasáshoz nincs olyan borzasztóokos olvasókönyvük, mint nekünk volt (és amilyen, gondolom, most is van az otthoni elsősöknek), hanem a szintjüknek megfelelő mesekönyveket kapnak (direkt erre tervezett sorozatokból. Mássalhangzó-magánhangzó-mássalhangzós szavakkal kezdtek, aztán jöttek a nehezebbek szépen sorban. Amíg nem láttam, el sem tudtam képzelni, hogy tanulnak az angol gyerekek olvasni - hát, bevallom, pont úgy, mint mi. Vagy legalábbis majdnem. Csak ők nem egy-egy betűt tanulnak meg, hanem "sound"-okat, hangokat - az olyan egyszerűektől, mint a "t", az olyan egészen mókásakig, mint az "ough". Aztán persze ott van a millió szó, amire ezek a szabályos soundok nem használhatók, és akkor születnek a viccesen kiolvasott szavak. Tavaly gyakran kaptak új könyvet, sokszor hetente akár kétszer is, és a két gyakorlós mellé járt egy szülővel-olvasós mese is. Idén évszázadokig kell várni, mire újat kapunk, egy idő után inkább itthoni könyveken szoktunk gyakorolni, mert egyrészt elunjuk az életünket, másrészt a Kisasszony megtanulja kívülről, és csak akkor vesszük észre, hogy nem olvas, hanem fejből mesél, ha valamelyik szóra véletlenül rosszul emlékszik. (Amúgy is szoktunk panaszkodni a mostani tanító nénikre, a tavalyiak mindig mindenről szóltak, néha tartottak egy-egy napot, amikor be lehetett menni megnézni, mit csináltak addig - most alig tudunk valamit, és azt se tudom, hogy néz ki a termük.)
Van egy "reading record" nevű, amolyan üzenőfüzetféle valamijük, amibe szülő is, tanár is írhatja, hogy olvasott a gyerek, mi ment jól, mit kell kicsit jobban gyakorolni.

Az írástanulás gyakorlatilag ugyanaz volt, mint otthon, minden héten hazahozták az írásfüzetüket, és gyakorolni kellett azt a pár betűt, amit kaptak, aztán vissza kellett vinni. Ami a szavak írását illeti, azt nyilván trükkösebb, mert hát az angol az angol. Amíg nem tanultam angolul, soha nem értettem, miért vannak az amerikai filmekben betűzőversenyek - hát nyilván azért, mert nem olyan egyszerű leírni a dolgokat, mint magyarul. Minden héten kapnak egy adag szót, következő héten teszt, aztán reménykedünk, hogy nem felejtik el két hét múlva.

A matekot én kicsit kaotikusnak érzem, de lehet, hogy csak mert egész más rendszerű iskolába jártam. Ez is hazaküldős leckeként működik, úgynevezett Maths Clubok, matekklubbok formájában. Minden klubban mást kell megtanulni - elszámolni kettesével húszig, összeadni 10 alatti számokat, megtanulni a számpárokat, amiknek az összege 10, s a többi, s a többi. Tavaly nem volt határidő, akkor kellett visszavinni a papírt, amikor a gyerek megtanulta az adott feladatot, akkor letesztelték, ha ment, mehetett a következőre, ha nem, maradt a régi. Ennek következtében vannak gyerekek, akik még most is a tavalyi matekot nyögik - na persze nem a Kisasszony, ő volt az egyik (a kettőből!), aki időben befejezte. Idén már minden csütörtökön tesztelik őket, mármint azokat, akik már az idei anyagot tanulják, de maradt a rendszer, hogy ha megy, továbbmennek, ha nem, nem. Egyrészt ugye kedves, hogy nem nyomják beléjük erőszakkal a következő anyagot, amikor még az előzőt se tudják, de, kérdem én, hogy fogja végül mindenki mindet megtanulni?

Nos hát, így tanulnak ők, nagyjából. Mi eddig minden akadályt viszonylag lazán vettünk, büszke is vagyok :)

A világ leggazdagabb verebe

De komolyan, hát nézzétek meg, mi mindenem van! (igen, ezek még az otthonnyaralós képek. Mr Rochester nem szokott sehova képeket feltenni, úgyhogy én sem szoktam róluk, de ezeket Anya már feltette a Fészbúkra, úgyhogy gondolom, sokkal nagyobb kárt nem teszek). Olyannyira jól sikerült a dolog, hogy azóta is ezeket az emlékeket kotrom elő, ha megcsappan az életkedvem.

2.5in1

Rá kell kapcsolnom, egy csomó mindenről kéne írnom, és ennek ellenére két hónapja színemet sem látta senki. Mármint a blogon. Amúgy nem vonultam el remetének, vagy ilyesmi. Mentségemre szóljon, hogy a valaha édes semmittevéssel töltött nyári szünet soha véget nem érő műszakká változott gyerekcsősszé változásom óta, és mire este 8 után a laptophoz jutok, már nem marad energiám értelmes, bővített, ne adj' Isten többszörösen összetett mondatok megalkotására. Az elmúlt pár nap viszont egész jól telt, meg már nagyon szégyellem magam, úgyhogy íme, csalós duplabejegyzés két hangversenyről.

De először is, megtaláltam az elveszettnek hitt Disney-műsort, íme, ez volt az:

Azóta azt is tudjuk, hogy 1167.95 fontot gyűjtöttünk össze a Rainbowsnak.

Sűrű volt a késő tavaszi-nyári szezon, tavaly mintha nem lettek volna ennyire közel egymáshoz a koncertek. Az első, amiről most írni szándékozom, egy szűk hónappal a disneys után, június 13-án volt, és az "A Night at the Movies" címet viselte. A műsor egy része még az előző anyagból származott, talán emiatt is volt, hogy kevesebben jöttek el, és mi is kevésbé lelkesedtünk. A csillagok sem egészen úgy álltak, ahogy kellett volna, mindenki fáradt volt, senkinek nem volt kedve semmihez, és aznap bizony becsúszott pár rossz pillanat, bár azért nem annyira botrányosan rossz, hogy abból a közönségnek is feltűnjön valami. A vájtfülűeket kivéve, persze.

A megmaradt számokon kívül ekkor Afrika volt a téma, egyik fuvolistánk, Katherine ugyanis nem sokkal később indult megmászni a Kilimandzsárót, azzal is a Help4Harryt támogatva.

Még a főpróbán (kürtsoros kép mindig kell!)

Mondom, hogy kell!

...több is, biztos, ami biztos

Talán nem lesz meglepő, ha közlöm, hogy ez már nem a hangversenyen készül

A következő még rövidebb idő után, július 4-én jött, és azon a napon mi lehetett volna a téma, ha nem Amerika? Nekem mondjuk kicsit furcsa, hogy Angliában megüljük a függetlenség napját, de hát egye fene. Erre a műsorra néha kifejezetten húztuk a szánkat, sok volt benne a lassú szám, David állította, hogy ő néha azzal szórakoztatja magát, hogy fejjel lefelé teszi ki a tubaszólamot, mert akkor eltelnek a hosszú tartott hangjai azzal, hogy igyekszik kitalálni, mi lesz a következő hosszú tartott hang. Én, bevallom, különösen nélkülöztem minden lelkesedést azon a héten, hosszú hetem volt, alig aludtam, és majd' leborultam a színpadról a fáradtságtól, ráadásul épp aznap volt a két-három harminc fok feletti nap egyike, úgyhogy a meleg is az életünkre tört (emiatt történt az a botrányos dolog, hogy a fiúk-férfiak levették a zakójukat). Mindennek ellenére sokkal jobban sikerült, mint az afrikás, Adrian és a közönség legalábbis dicshimnuszokat zengett (bár én személy szerint meg voltam róla győződve, hogy végig pocsék teljesítményt nyújtottam).

ITT van egy videó is arról, ahogy a Somewhere Out There-t játsszuk a főpróbán.

Egész estés Disney-mese (Spoiler alert: a kürtösök mind meghalnak)

A karácsonyi hangverseny utáni értékelő e-mailben (közismertebb nevén Az E-mailben) Adrian már emlegette a következő, pontosabban a májusi koncertet, és hogy milyen műsort tervez akkorra. Akkoriban még úgy volt, hogy alkalomadtán hazaköltözöm, de a listát olvasva közöltem: májusig semmiképp. Jobbnál jobb filmzenéket sorolt fel, disneys túlsúllyal, mert a bevételt ezúttal a Rainbows gyermekhospice alapítvány kapta. A műsor ahhoz a listához képest elég sokat változott, de továbbra is kiérdemelte a "Legkirályabb Koncert Amin Itt Eddig Játszottam" címet. Vagy elfelejtettem lenyúlni a műsort a kottaállványról, vagy elhánytam valahova, úgyhogy nem tudom megmutatni, de volt minden A kis hableánytól a Star Trekig (amiről nem is tudtam, hogy ennyire jó a zenéje), örök kedvencemet, A Karib-tenger kalózait is beleértve. És ami még jobb, még jól is szólt, olyannyira, hogy Az E-mail szerint ez volt "hosszú idő óta az első koncert, amin akár csak kicsit ingatag pillanataink sem akadtak".

Viszont iszonyatosan hosszú volt, majdnem három óra, ami talán nem is lenne olyan sok, ha levonjuk belőle a szünetet és azt, amikor a Rainbows kórusa nagyon hamisan előadott pár Disney-dalt, na meg amikor beszéltek magáról az alapítványról... na de ismerjük a filmzeneszerzőket, megszállottan imádják a kürt hangját. Ezért mi egyrészt nagyon szeretjük őket, mert adnak nekünk játszani valót, másrészt viszont sírva fakadunk, amikor rájövünk, hogy A Birodalom visszavág (Nikki egyemberes szólójával) a legutolsó szám, leszámítva a ráadást, egy Indiana Jonest, amiben történetesen majdnem végig mi visszük a dallamot.

Jó, lássuk be, ezt csak a panaszkodás kedvéért mondom. Megérte. :)

Emily és Richard

El kell keserítenem a Gilmore-rajongókat, ez a bejegyzés is az én életemről fog szólni. Így egy hónappal az események után. Komolyan találnom kéne egy hatékony önmotiváló módszert...

Megint úgy kezdődött, hogy a Kéktündérből előtört a networking-királynő. Olvasott egy cikket egy bizonyos Emily Owentől/ről, és feltétlenül fel akarta vele venni a kapcsolatot, hogy meghívja a templomi álláskeresők klubjába (aminek ő az egyik vezetője), esetleg javasolja előadónak Soul Caféra. Emily ugyanis nem kicsit inspiráló jelenség. Tizenhat éves korában II-es típusú neurofibromatózissal diagnosztizálták, azóta időről időre újabb meg újabb műtéteken esik át, és az egyikből úgy ébredt, hogy teljesen elveszítette a hallását.

Elvette ez a kedvét bármitől is? Ami azt illeti, igen, olyan is volt, és ő ezt tartja élete egyik fordulópontjának.

"Uram, nem szeretnék felébredni az altatásból. De ha igen, használj valamire."

Nos, felébredt, és azóta könyveket ír (és itt jöttem én a képbe, a Kéktündérnek ugyanis újabban az én író mivoltom a fixa órája). Eddig három jelent meg: 30 Days with Mary, 30 Days with Elijah és 30 Days with John címen. Rövidke idézetek a bibliai alakok elképzelt naplóiból, pár gondolattal és naponta egy-egy imával kiegészítve. Most olvasom az Elijah-t, néha jó alaposan pofánvág, úgyhogy határozottan nem rossz.

Ezen kívül előadásokat is tart, főleg egészségügyi dolgozóknak. Igen, beszélni tud, elvégre jó ideig hallott, és olyan tempóban olvas szájról, hogy bármiféle  fennakadás nélkül lehet vele beszélgetni. Na jó, engem nem mindig értett - fel a kezekkel, kinek jutott már eszébe, hogy az akcentusok láthatóak is?

Emily Leicesterben él, és ez alkalmat adott, hogy meglátogassunk egy másik, sokkalta előkelőbb, ám jóval kevésbé beszédes személyt. Fogalmam sincs, otthon mennyi szó esett róla, ha esett egyáltalán, itt, a környéken elég nagy port kavart. 2013 februárjában bejelentették, hogy a nem sokkal az előtt megtalált, nem kifejezetten egészséges gerincű csontváz III. Richárd királyé. Hosszas vita után végül a leicesteri katedrálisban temették újra, bár a Yorkot jelképező fehér rózsák azért ott vannak körülötte.

Amikor mi mentünk, már nagyjából lecsengett az újratemetés utáni roham, így nem kellett sorban állnunk, és még láttuk is, amit akartunk.

A Kéktündér sajna csak aznap közölte, hogy ha már ott vagyunk, elmehetnénk a katedrálisba is, úgyhogy ezek most sajnos telefonos képek lesznek.

Matek

Geometriával kezdtünk, a Kis Herceg ugyanis nemrég elkapta a minden ovisnak kötelező bárányhimlőt, amit itt csirkehimlőnek hívnak - mi ez a mánia az állatokkal, amik még csak nem is pöttyösek? Szóval, lestük, jelennek-e meg újabb pontok a grafikonon, és kentük a meglévőeket. Meglepően könnyen túlestünk rajta, lázas sem volt egyetlen kis hőemelkedést kivéve, nem is igen vakarózott, vagy ha véletlenül nagy ritkán mégis, abbahagyta, amint rászóltunk. Fáradékonyabb volt és többet aludt, de ez minden, egyébként teljesen jól elvolt.

Aztán-közben más jellegű számok jöttek. Az au pairséghez nem kellett National Insurance Numbert (~adószámot) igényelnem, nem is keresek vele annyit, hogy adóznom kelljen, úgyhogy, bár volt róla szó, hogy meg kéne csinálnom, mert mi van, ha mégis maradok, végül elmaradt. A maradás amúgy sem sokszor fordult meg a fejemben a szakítás előtt. Na, most viszont már kelleni fog, ha bármilyen más munkát akarok vállalni, úgyhogy rávettem magam, hogy felhívjam a Job Centre Plust, ők foglalkoznak ezzel. Akkor elsőre még egész jól megúsztam, várakozás nélkül felvette a telefont egy ügyintéző, aki alig hallott, úgyhogy majdnem kiabáltam, míg felvette az adataimat. A procedúrának része egy személyes interjú is, ahol megnézik, az vagy-e, aki, kitöltik az igénylőlapot, ilyesmi, ehhez akkor hirtelen nem tudott időpontot adni, úgyhogy azzal búcsúztunk, hogy majd még hívom őket. Idővel ez is összejött, megint megkérdezték az összes adatot, nehogy véletlenül valaki más legyek a hivatkozási számommal, és adtak egy időpontot egy héttel későbbre. Annyit mondtak, hogy Nottinghambe kell mennem, gondoltam, biztos egy ilyen iroda van, ha csak ennyit mondanak - hát nem. Kedd este elkezdtem nézni, hogyan tudok odajutni, és rá kellett jönnöm, hogy van belőlük hat. Szerdán fel akartam hívni őket, de amikor volt rá időm, nem álltak szóba velem, viszont vigaszdíjként hallgathattam Vivaldit, amíg meg nem untam, na jó, amíg le nem járt a munkaidejük. Ekkor már kezdtem kissé idegbajos lenni, csütörtökre volt ugyanis időpontom.

Csütörtökön több szerencsével jártam, felvették a telefont, a hölgyemény ismét végigkérdezte az adataimat, és nagy nehezen megtudtam a címet. Így aztán már nem sok minden akadályozhatott meg abban, hogy fogjam az irataimat, és tegyek egy gyors látogatást Nottinghamben. Az út tovább tartott, mint maga az interjú, ráadásul jó hamar odaértem, és már végeztem is, mire az eredeti forgatókönyv szerint sorra kellett volna kerülnöm. A neten fellelhető használhatatlan információk alapján arra számítottam, hogy majd kérdezgetnek mindenféle kínos dolgokat, például az eddigi összes lakcímemet (ki tudja azt követni?), de nem, megint csak az adataimat ismételgettem, amiket egy újabb hölgyemény beírt az igénylőlapra, lefénymásolták a személyimet, egy másik ügyintéző leellenőrizte, minden stimmel-e, és már jöhettem is haza. Ez egy héttel ezelőtt volt, akkor azt mondták, 2-4 héten belül meg kellene jönnie a levélnek, amiből majd megtudom a számomat. Semmit sem mondtak arról, hogy esetleg nem kapok, úgyhogy bizakodom. Újabb lépés az elbritesedés útján (az elbritesedés egy külön vicces téma, egyszer csak lesz róla külön bejegyzés, ha olyanom lesz).