A zene az kell...

...mert gyógyír minden lelki nyavalyára. Amikor tavaly majd' belehaltam a szakdogába, egy Paddy-koncert segített, hogy eltűnjön a görcs a légző szervrendszeremből, és megint kapjak levegőt (pontosan emlékszem a pillanatra, a képre, ahogy Manóval ülünk a JATÉ-ban, megkérdezi, hogy vagyok, és azt válaszolom, kapok levegőt). Mostanában a gyakorlati vizsgától csomósodtak össze az idegeim, abban a gondolat- és érzéshalmazban fetrengtem, hogy nincs elég rutinom, nem tudok eleget, még a tételsort is megváltoztatták, tuti, hogy nem megyek át. De jött a szombati hangverseny, és annak ellenére, hogy az ott rám zúdított önbizalom-növelésnek a világon semmi köze a főzéshez vagy a sulihoz, azóta sokkal kellemesebben érzem magam a bőrömben.

A műsor középpontjában a bécsi zene, azon belül különösen a Strauss-család állt,  zenekar is ehhez öltözött a szokásos fekete helyett, a fiúk-férfiak fehér csokornyakkendőben, a lányok-nők estélyiben pompáztak. Pompáztunk. (Semmi különös célom nincs ezzel, csak jól esik a T/1) Nem mellesleg ez volt az Ashby Art Festival nyitókoncertje.

A kottaállványokra kikészített fekete dossziékban ez fogadott (mindenkit, és valószínűleg senki másnak nem volt már új):

"MOSOLYOGJ!

A közönség TÉGED néz!

Fogadd a tapsot

Beszélj a lehető legkevesebbet

Akkor keresd a következő kottát, amikor Adrian beszél, ne akkor, amikor a közönség tapsol

Élvezd a koncertet!"

Aztán kaptunk egy ilyet is, mert Adrian semmit sem bíz a véletlenre:

A műsor, mindenféle emlékeztetőkkel

Ezt meg már csak a vicc kedvéért mutatom meg: keresd a külföldit!

Szóval, jól sikerült, nagyon is. Tele volt a Holy Trinity, nagy sikert arattunk, és bár a Tündérkeresztanya végül nem tudott eljönni. a Kéktündér és Ruth ott voltak, és nem győztek lelkendezni (ami már csak azért is jó jel, mert Ruth ugyebár zenetanár).

Adrian, azon kívül, hogy próbán is elmondta, amit elmondott, küldött egy e-mailt, amiben leírta, hogy mennyire jók voltunk, és köszöni, na meg azt a pár apróságot, amire majd oda kell figyelni, amikor júliusban megismételjük az egészet Ibstockban. Nagyon szeretem, ahogy kommunikál a zenekarral egyben és az emberekkel külön-külön (mármint azt tudom, velem hogy kommunikál, de gondolom, másokkal is hasonlóan) - nem tudnám megmagyarázni, miért, van valami a stílusában, ami egyszerre kifinomult-angol, laza és humoros, és ugyanakkor mégsem kérdőjelezi meg senki, hogy ő a főnök, és nem tudom, hogyan fejezzem be ezt a mondatot, úgyhogy teszek egy pontot, mondjuk most. (Mások iránt is viseltetek hasonlóan megmagyarázhatatlan érzelmekkel, Alant például egyszerre mondanám kedvesnek és figyelmesnek és imádnivalóan szarkasztikusnak - a szarkazmus persze csak az én fejemben pozitív, de az nem baj.)

No, keveredjünk ki ebből az értelmetlen mondathalmazból. Remélem, senki sem fogja követelni, hogy fordítsam le angolra, mert akkor nagy bajban leszek. Jöjjön inkább két kép, több egyelőre nincs, majd lesz, ha Adriannek lesz ideje feltölteni őket. A kürtöset is tőle kaptam egyébként, "gondoltam, ennek örülni fogsz" címen :)

De nem csak maga a hangverseny és a siker és a zene miatt dobódtam fel teljesen.

Régóta tudom magamról, hogy csoportfüggő vagyok, szeretek tartozni valahová, és ahhoz, hogy kinek-minek látom magam, nagyban hozzátartozik az is, hogy kik a rokonaim, kik tartoznak a baráti társaságomba és különösen annak belső köreibe, kikkel élek együtt, és nem lesz meglepő, ha azt mondom, hogy a meghatározó emberhalmazok közé tartozott az OFZE is, nagyjából mióta az eszemet tudom. Most változott a rövidítés, amivel az aktuális zenekaromra hivatkozhatok, és még csak két hónapja vagyok itt, mégis azt éreztetik velem, hogy jó helyen vagyok, ide tartozom, amíg Ashbyben vagyok. Érdeklődnek, mikor megyek haza legközelebb, van-e rá esély, hogy a családom eljön hozzám, jól érzem-e magam, mennyire van honvágyam, hogy utaztam, milyen volt otthon, tetszenek-e a darabok, ismerem-e őket, játszottam-e már őket, és így tovább, és így tovább. Én meg csoportfüggök boldogan, egyre több nevet jegyzek meg, és egyre több emberrel tudok elcsevegni szünetben a tea fölött, amiről tudom, hogy nem kellene meginnom, mert nem tudok majd aludni, és reggel korán kelek a gyerekekkel, de mégis megiszom, mert nincs jobb, mint a forró ital fölött beszélgetni.

Ráadásképp Adrian már nem egyszer elmondta-megírta, mennyire örül, hogy csatlakoztam, mennyire szerencséjük van, mennyire jó vagyok, legutóbb akkor, amikor a hivatalos belépésemhez szükséges meghallgatásra sokkal bonyolultabb darabot választottam az itteni, erősen korlátozott kottatáramból, mint amire feltétlenül szükség lett volna. Ha csak feleannyira elégedett, mint mutatja, máris jobban érzem magam a bőrömben.

Jajanyám, jó hosszan lelkendeztem megint, Kiscsillagnak is mondtam már ma, hogy állítson le, de sajnos nem tette. Zárásként zene - a hangversenyről nincs felvételem, úgyhogy a darab, amit a meghallgatáson játszottam. (ennyire azért nem jól, de elég volt a bejutáshoz)

Vegyes felvágott

Ezer éve készülök írni megint, mert megint történt ez-az, de vagy kevésnek tűntek egy bejegyzéshez, vagy már a tanulásra koncentráltam... nos, ma elég jól haladtam az OKJ-s tételekkel, úgyhogy úgy döntöttem, írok egyet.

Szóval, a legkorábbi, amiről nem írtam, az Alpha kurzus. A lényege, hogy megvacsorázunk együtt, aztán van egy előadás, aztán beszélgetünk arról, amit hallgattunk, keresztényes-vallásmegértős témában. Amikor meghívtak, nem voltam teljesen biztos benne, hogy akarom, de ismervén azokat, akikről tudtam, hogy ott lesznek, végül úgy döntöttem, egy kipróbálást megér, és meg is ért. Kezdhetném ott, hogy Stella elképesztően jól főz, de akkor úgy tűnne, mintha csak azért járnék oda :D Szóval, ahogy más templomi alkalmakkor, itt sem erőltetik, hogy egyik pillanatról a másikra ugyanazt gondoljam és higgyem, mint ők, sőt, az egésznek az a lényege, hogy együtt gondolkozzunk, mindenki elmondja a véleményét, megértsük, amit nem értünk, ilyesmi. A vacsi alatt egyébként újabban a "fiatal anyukák" című asztalhoz ültetnek, szerintem mi vagyunk a leghangosabb asztal, annyit vihogunk :) A kép még az első, bevezető alkalmon készült, azóta nincsenek újabbak, rajta van a Tündér házaspár és a Kéktündér is :)

Aztáán volt egy francia piac és egy vintage és kézműves vásár. Amúgy is érdekeltek, de egyedül nem feltétlenül volt kedvem... hát, a Kéktündér ezt is megoldotta, mire bármit szóltam volna bárkinek, hívott, hogy menjek vele, kaptam is az alkalmon. Végül még Ruth is csatlakozott. Megittunk egy kávét a Bath Grounds egyik padján, a napsütésben ücsörögve (le is pirult az a kicsi, ami kilátszott belőlem), aztán a vintage vásárral indítottunk, mert Ruth nem ért rá egész délután, és őt az érdekelte inkább. Leginkább külön-külön gyönyörködtünk, nézelődtünk, vásárolgattunk, néha futottunk össze egy-egy standnál, hogy megbeszéljük, mennyire élvezzük az egészet. Végül egy halom gombbal jöttem haza, egy részét már tudom, mire fogom használni, a másik feléről csak sejtéseim vannak, de aaannyira tetszettek, hogy nem tudtam otthagyni őket. Rajtuk kívül velem jött egy 2,5 mm-es horgolótű, mert akkora még nem volt, pedig kell, és ott sokkal olcsóbb volt, mint a boltban.

A francia vásár viszont minden volt, csak francia nem, kivéve egy lekváros-mustáros és egy sajtos standot. Utóbbinál kiválasztottam egy finomságot, amit a francia emberke úgy jellemzett, hogy "olyan, mint a camambert, csak erősebb az íze" - mint később kiderült, tényleg. Nyamm.

Szerzemények

A nagy franciátlanságban végül olasz kaját ebédeltem - a nevét csúnyamód elfelejtettem, olasz burgerként hirdették, és grillezett vaddisznó húspogácsa, sült hagyma, ecetes csípős paprika és sajt volt benne. Ez is nyamm, bár tény, hogy valami franciára vágytam, ha már francia piac.

Villámfotó menet közben

Aztáán elkezdtem tanulni, meg ilyesmi, mert nagyon közeledni kezdett az OKJ vizsga. Az első múlt hét szerdán volt, és jó sokat utaztam miatta, alaposan (vagyis még alaposabban) megismertem a lutoni repteret, odafelé úton például rájöttem, hogy soha többé nem fogok a Yam Yamban enni, mert a pirított tésztát inkább szétfőttnek, a tikka masalát meg magához képest is túlfűszerezett, gyomorbántó csirkemellkockáknak kellene nevezni. A gyomrom helyrerázására vaníliafagyit kerestem, hiába, úgyhogy vaníliás joghurt lett a vége. Túléltem.

Kedd este Lujóéknál aludtam, szerda reggel vizsga. Borzasztóan könnyű volt, a kétórás írásbelit szűk egy óra, a számítógépeset úgy negyed óra után adtam be. Pontos eredmény csak a legvégén lesz, annyit tudunk, hogy mindenki átment.

Utána hazavonatoztam, csütörtök reggel még elmentem az orvoshoz aláíratni a kiskönyvemet, aztán már jöttem is visszafelé. Á, nem voltam zombi, nem, dehogy. Viszont végre tiszta volt az ég a tenger fölött, először, mióta elkezdtem röpködni. (Sajnos csak béna telefonos képeim vannak, fényképező nem volt nálam)

Itt hagyjuk el Hollandiát...

...és itt érkezünk meg Anglia fölé.

Késtünk nagyjából fél órát, de még így is rengeteg időm volt a buszig, úgyhogy kipróbáltam a másik éttermet, a The Food Village-et. Klasszikus fish and chipset kértem, és ez sokkal jobb volt, mint a csirkés-tésztás rettenet, még ha fedezte is az egész heti zsírszükségletemet. És nézzétek azt a papírt! :D

Ezzel az elmés kis szerkezettel jelezték, amikor elkészült a rendelésem

Sörbundás halacska (simán elfelejtettem, miféle), sült krumpli, tartármártás, és nagy-nagy örömömre citrom is

Daily Haddock... For cod's sake... :D

Mára legyen elég ennyi, valamelyik nap pedig majd lelkendezem a tegnapi hangversenyről is. (Igen, tudom, hogy le vagyok maradva, mint a borravaló)

Tavaszolás zsebibabák nélkül - tanulságos mese világutazóknak

Ma egy hete, hogy visszajöttem otthoni kiruccanásomról, de már hosszabbnak tűnik - nem azért, mert annyira nehéz hét volt, egyáltalán nem, csak furcsán működik az időérzékem, sebaj. A lényeg, hogy tavaszolásom története következik, na meg a visszatérésé. És a tanulságok, amiket levontam, mert épp úgy, mint (úristen, már) majdnem két éve Korfun, itt is folyamatosan rádöbbenek dolgokra magammal kapcsolatban.

A Tündérkeresztanya vitt ki az East Midlands reptérre, ami sajnos most sem azt jelentette, hogy onnan repültem, hanem hogy onnan indult a busz, ami elvitt Lutonig. 11:25-re kellett volna megérkeznünk, 36-kor mondta be a sofőr, hogy baleset volt, dugó van az autópályán, kerül egyet, de azt nem tudja megjósolni, mikor érünk oda. Ekkor pár percre felment az adrenalinszintem, de azért reménykedtem - rengeteg időm volt a busz és a repülő között, minden hercehurcával együtt is. Egész élvezetes utazás következett mellékutakon, bájos angol házak között. Alig múlt el dél, amikor a sofőr diadalmas kacajjal közölte, hogy vele ugyan nem szúr ki holmi dugó, 5 perc múlva megérkezünk, készülődjünk, további jó utat. Állítása szerint legalább 20 perccel többet késtünk volna, ha ott ragadunk az autópályán.

Még a buszút elején jött az első ráébredés, ami megvilágosodásnak azért nem nevezhető, mert már régen ott derengett az agyamban. Kicsit izgulva indultam neki ennek az útnak, elvégre azelőtt soha nem repültem egyedül, mégis, amikor felszálltam a buszra, lepakoltam, elhelyezkedtem (örömködtem, hogy nem ül mellettem senki), elővettem a könyvemet, bedugtam a fülhallgatómat, olvasgattam, nézelődtem, élveztem az utazást... vagyis semmivel sem idegeskedtem jobban, mintha ezredszer vonatoztam volna Szolnokra. Olyan nomád vagyok, hogy holmi egész napos utazgatással már nem lehet különösebben megviselni az idegeimet.

Lutonban ettem valamit, ittam egy kávét, és beszéltem pár szót egy magyar lánnyal, aki a kokárda helyett/gyanánt viselt csipkevirágomat és a magyar nyelvű Kundera-könyvet látva igen ügyesen kikövetkeztette, hogy atyafi vagyok. Ez az a virág egyébként, megmutatom, mert miért ne:

(a színei ennél azért sokkal szebbek)

A repülőből most még láttam is valamit, bár főleg Angliát, mert a kontinens fölött megint felhős volt az ég... ami végül is nem csúnya, ha felülről nézi az ember.

Ferihegyen már várt Lujó, a nyakába is ugrottam bőröndöstől. Mentünk a Kökire, ahol jól pofánvágott a konstans vizeletszag (jaj, de szépen mondom), valamit az, hogy se a kéregetők, se a BKV-ellenőrök, se a gyrososok nem ismerik a "kérem" és a "köszönöm" szavakat. Mindettől alaposan elszoktam az Ashbyben töltött 5 hónap alatt - itt a boltosok akkor is egy thank you-val búcsúznak, ha nem vettél semmit, csak épp körülnéztél kicsit.

Fél 12 volt, mire Orosházára értünk, ami testvérek között is 14 órányi utazást jelent. Apa kijött elénk, hazavitt, aludtunk egy nagyot, aztán kezdődött az egyhetes találkozás-kavalkád.

Vasárnap: utókarácsony, utószülinap, nekemörülés nálunk. (Elég rosszak lettek a képek, úgyhogy csak egy párat. Nem én csináltam őket egyébként, becsszó :))

Hétfő: Mamiéknál - öthavi pletyipótlás, utókarácsonyi töltött káposzta és szemike, valamint a tavalyi pálinka, amit én már pont nem kóstolhattam meg októberben :)

Kedd: Ebéd Lujóval a Diófában, aztán Apáéknál iskolás öcskösre való rácsodálkozás, rámcsodálkozás, túlélőcsomag Mamától, ha Angilában éhínség tombolna ;)

Szerda: na, ezen durciztam egy sort, egyrészt, mert Lujónak próbaidős lévén vissza kellett mennie dolgozni; másrészt mert nekem is fel kellett mennem Pestre, hogy elintézzem a jelentkezésemet a szakácsvizsgára. Merthogy azt csak személyesen lehet. Üdv a XXI. században. Visszafelé viszont kellemes meglepetésként összefutottam az Örsön az orosházi gyerekkönyvtárosokkal, akik egy továbbképzésről hazafelé tartva épp ugyanarra a metróra szálltak fel, amelyikre én. Így aztán hazafelé sem kellett egyedül utaznom.

Csütörtök: tüdőszűrő, mert az is kell a vizsgához, ugye, aztán Anya, Kiscsillag, Mano, filmnézés, pletyiparti, csokievés :) És el ne felejtsem, hogy Manóval elmentünk a Semprébe, ami nekem épp olyan új volt, mint Papi pálinkája. Kellemes kis hely, a kinézete kifejezetten tetszik, a kávé finom volt, és ha igaz a hír, hogy még bővül a kínálat, tulajdonképpen nincs is ellene kifogásom.

Péntek: még több Anya, még több Kiscsillag, ebéd a Mandulában - ott se voltam már ezer éve, nem is így hívták még szerintem. Jól néz ki, csak kicsit sötét... az ebéd viszont nagyon is jó volt. Azt azért nem bántam volna, ha van időm letenni az evőeszközt, mielőtt elveszik előlem a tányért. Utána még benyomtunk egy kávét az Amaeusban, ott készült a kép.

Délután a könyvelhagyó hétvégéhez kapcsolódóan nyilván mi is hagytunk el könyvet, idén a főtéren. Előtte viszont olvastunk 10 percig hangosan, ami kívülről is legalább olyan érdekesen festhetett, mint belülről. A képek nem sajátok. Az utolsót az OrosCaféról, a többit a Viharsarki Hírekről loptam. Az, hogy a körtefánál veszítettem el a könyvemet, annyira tetszett a fotósoknak, hogy többször is meg kellett ismételnem - igen, a végén is rettentő spontán volt még a dolog, de hát ilyen ez a média.

Szombat reggel irány vissza - újabb tanulságok. Eljönni és elbúcsúzni rossz volt, visszajönni és viszontlátni nem. Jó volt újra látni a Kéktündért (ő hozott el East Midlandsről) és a "családomat" is, kifejezetten simogatta a szívemet, hogy örültek nekem a zsebibabák. Még az itteni rutinba való visszarázódás sem volt különösebben nehéz.
Jó volt próbára menni is. Adrian örült az OFZÉ-s DVD-nek, először azt hitte, kölcsön van, aztán ki akarta fizetni, de végül mégiscsak felfogta, hogy ajándékról van szó. Alan és a szaxis Edward egy percre sem hagytak unatkozni (a többiek sem, de ők különösen :)), és arra is fény derült, hogy nincs okom szégyenkezni a miatt, hogy a felét se értem annak, amit Alan mond - skót ugyanis az istenadta. Kiderült továbbá, hogy a zenész mindenhol ugyanolyan, Edward felvetette a szünet végén, hogy igyunk meg valahol valamit valamelyik hétvégén, amikor ráérek.

Szóval, második tanulság: igen, hiányoznak az otthoniak, hiányzik a holmim többi (nagyobbik) része, hiányoznak az ismerős dolgok (mármint az itteninél még sokkal ismerősebbek), és igen, van, hogy elfog a honvágy, ha nehéz napom van, vagy ha olyasmi történik, ami szeretett otthoni dolgokra emlékeztet. De megszerettem az ittenieket, megszerettem Ashbyt, és ahogy a koliban és Korfun is képes voltam rá, megszoktam, hogy ennyi és nem több cuccom van, és ha többet akarok, hát felemelem a fenekem és megveszem. A tanulság tanulsága pedig ugyanaz, mint az első: nomád vagyok. Annyira, hogy igazolványt és utazási kedvezményeket érdemelnék. Kellő belerázódás után bármit meg tudok szokni, és mindenhol megtalálom a helyem, legyen az Kardoskút, Szolnok, Korfu vagy épp Anglia...

Puzzle

A Kéktündérnek van egy megfontolandó és roppant egyszerű elmélete Istennel kapcsolatban: Isten kezét akkor látni, amikor túl sok a véletlen ahhoz, hogy valóban véletlen legyen. Továbbra is örök kételkedő vagyok, de az, ahogy megint zenekarba kerültem, eszembe juttatta ezt az elméletet...

Zenekarról akkor volt legutóbb szó, amikor megismerkedtem Ruth-szal, és említettem Robot (nemnevet, nemnevet), aki talán be tud juttatni valahova. Nos, Robról azóta sem hallottam, megismerkedtem viszont Beth-szel, aki oboista az Ashby Concert Bandben. Hozzá is a Kéktündéren keresztül jutottam el, mégpedig úgy, hogy elmentünk a templomba (hova máshova) egy kifejezetten nőknek rendezett reggelis összejövetelre. Maga az összejövetel is jó volt, volt sok finom süti és gyümölcs, és életemben remélhetőleg utoljára elkövettem azt a hibát, hogy kávét kértem tea helyett (SOHA ne kérj kávét Angliában, ha teát is lehet, kivéve a jobb kávézókat). Volt éneklés, és beszélt egy nő arról, hogy hogyan lett keményfejű ateistából hívő keresztény (a történetben szerepelt rengeteg betegség, és többek között egy autóút, ami közben többször is megállt a szíve a rácsatolt műszer szerint, ő és a gyerekei mégis épen és egészségeden megérkeztek). És volt jó beszélgetés. Valószínűleg a mi asztalunk volt a legizgalmasabb, voltunk ketten magyarok, volt két angol (az egyik skót gyökerekkel), és Connie, aki máltai, spanyol zsidó családból. És életemben először azt is megtapasztaltam, milyen az, ha ketten ott, melletted, személyesen érted imádkoznak - felkavaró élmény, talán ez rá a legjobb kifejezés.

De vissza Beth-hez.

Következő hétfőn elmentem a zenekar próbájára, hogy Beth bemutasson nekik és főleg a karmesternek, Adriannek. Mint kiderült, kétségbeesetten vágynak kürtösökre (kettő volt nekik), és Adrian azt mondta, persze, jöhetek, amikor csak akarok, Beth-nek pedig kitüntetést ígértek a többiek, amiért szerzett egy kürtöst. Rögtön be is ültettek az egyetlen jelenlévő fajtámbeli, Matthew mellé, hogy nézzek, hallgassak, ismerkedjek, és nagyon szerettem, amit láttam. Már az érkezésemkor is elfogott az a jó érzés, hogy "ez olyan, mint otthon volt", de az, hogy még hasonló dolgokat is játszanak, és hogy mindenki kedves és aranyos és barátságos volt, még rátett egy lapáttal, alig vártam, hogy legyen hangszerem meg szabad hétfő estém, és mehessek.

És ez is döbbenetesen gyorsan összejött: a Kéktündér még azon a héten szombaton átvitt Derbyba, a Foulds nevű hangszer és mindenféle-zenés-cucc boltba, amit Ruth ajánlott a találkozásunkkor. Egy vadonatúj Rosettivel jöttem haza, és napokig már attól fülig ért a szám, hogy ránéztem. Egyelőre csak bérlem, de ha fél év múlva is szeretem, lehet, hogy megveszem - akkortól fogva jobban megéri, mint bérelni, úgyis csak félévi bérletet vonnak le az árából.

Még a boltban

Ha már Derbyban voltunk elmentünk egy kávézóba is, persze, naná! A Kéktündér életében ugyanis éppolyan előkelő helyet foglalnak el a kávézók, mint az enyében. A Jack Rabbit's a legjobb, ahol angliai létem során voltam. Helyesen (ahogy Emily Gilmore mondaná: rusztikusan) fest a szedett-vedett, régi bútorokkal és a krétával írt táblákkal, és erre rátesz a sok helyi finomság, amit árulnak: lekvárok, sajtok, zöldségek, minden, mi szem-szájnak ingere. Mi ugyan csak sütiztünk és üdítőztünk, de a többi asztalnál láttam komolyabb ebédeket is, és mind nagyon étvágygerjesztően festett. A személyzet összes tagja bűbájtündér, komolyan, mind kedvesek voltak, a pultos fiúval elcsevegtünk arról, hogy honnan jöttem, és a Kéktündérrel megegyeztek abban, hogy a többi európai nép sokkal nyitottabb és rugalmasabb, mint ők, angolok.

Mandulás, helyi jellemző süti és gyógynövényes-gyömbéres üdítő, ami a Kéktündér és a cuki pultos fiú szerint nagyon angol - megérte kipróbálni. A háttérben a Kéktündér cappuccinója, ásványvize és kabátja, ha már itt tartunk

De megint elkalandoztam, ez van, ha az ember lusta blogolni, és minden egyszerre akar leírni.

Nemigen reménykedtem benne, hogy még ebben a hónapban eljutok próbára, tizenkétórázós időszakban vagyunk, de úgy alakult, hogy ma mégis tudtam menni, és továbbra is imádom a dolgot. 2. kürtöt játszom, ami már önmagában is kaland, ezer éve nem játszottam másodikat, és van persze sok új darab, de nagyon sok ismerős is - köztük a Vilja-dal a Víg özvegyből! :) Két pasi közé szorultam, pontosabban egy pasi, Alan és egy tizenöt éves palánta, Matthew közé. A teaszünetben (igen, este 9 előtt nem sokkal még lazán belefér egy tea és egy keksz, ma süti is, mert Matthew-nak szülinapja van) nagyjából mindenkivel váltottam pár szót annak ellenére is, amilyen vagyok, mert ők nem olyanok, nagyon is barátkozósak és érdeklődőek, és egy percig sem éreztem azt, hogy én lennék az idegen, akitől három lépés távolságot kell tartani.

Filozófiával kezdtem, az lesz a vége is. Azt mondják, nem tudod, mid van, amíg el nem veszíted - én most arra jutottam, hogy nem tudod, mit veszítettél, amíg vissza nem kapod. Mindent meg lehet szokni, azt is, hogy nincs egy zenekar, amiben játszhatnál, akkor is, ha az egész életed egy zenekar körül forgott. De amikor megint van hol játszani... mint amikor a helyére kerül egy darab a kirakóban, és a képnek kezd értelme lenni.

Hóvirágok, hóvirágok, hóvirágok!

Szóóval, kétheti vándorlás egy bejegyzésben, és aztán lesz még egy hír is, amit amúgy mindenki tud már nagyjából, akit érint, de legyünk tekintettel azokra a kevesekre, akik csak itt követik az életem :P

Tehát, múlt hét kedden újra a Kéktündérrel volt randevúm. Említettem az előző bejegyzésben, hogy egy 160 éves meseházban él? Most mondom, ott találkoztunk megint, aztán magunkhoz vettünk egy elvivős kávét egy kis utcácska kicsi boltjában, ahol még sosem jártam, és elindultunk Meshambe, hogy találkozzunk a Kéktündér barátnőjével, Ruth-szal. Igen, csak Ruth, semmi fedőnév, mert nem találtam, de annyi baj legyen. Út közben beugrottunk megnézni Ruth "garden allotment"-jét. A garden allotmentek tanácsi (nem tehetek róla, councilnak hívják) tulajdonban lévő kertek, amiket ki lehet bérelni, és termeszteni bennük, amit jól esik. Most persze nem volt ott sok minden, de a Kéktündér meg akarta mutatni, mert ez ilyen angolos dolog, meg hozzá is tartozik a Ruth-szal való megismerkedéshez.

Magáról Ruth-ról percek kérdése volt eldönteni, hogy imádni fogom, és egy rövidke felsorolás is elég lesz, hogy mindenki értse, miért (és miért tudta ezt előre a Kéktündér is): zenét tanít (zongorát, éneket, fafúvósokat), imád főzni, és rettentő kreatív, a ház tele van olyan dolgokkal, amiket ő vagy a férj készített vagy alakított át. És ő is épp horgolni tanul, mert azt az egyet még éppen nem tud. A ház és a kert is mese, de amit ki kell emelnem...

(filózós rész)

Szóval, ezt nem szoktam mondani, mert furcsán hangzik, de szerintem egy ház/lakás illatán érezni, milyen emberek laknak benne, és milyen viszony van közöttük. Más illata van egy igazi családi fészeknek, más egy lakásnak, amit három egyetemista bérel együtt, megint más egy kaotikus családszerűség lakhelye. Nos, Ruth-nál kiderült, hogy a zenének is van illata, a szobában, ahol tanítani szokott, pont ugyanolyan illat volt, mint Papi termében a zeneiskolában :)

Ruth adott egy tippet is, mégpedig arra vonatkozóan, hogy honnan bérelhetnék kürtöt. Azóta a részleteket is tudom, de mivel még nem tudok semmit arról, hogy végül lesz-e valami zenekar, vagy nem (azóta sem keresett az ember, aki talán tud segíteni), ez a terv egyelőre várakozik.

Ja, hogy ehhez hogy jönnek a hóvirágok? A Kéktündér emlékezett, hogy a hóvirág a kedvencem, és kaptam tőle egy cseréppel :)

Ma megint a Kéktündéré, a hóvirágoké és ezúttal a gyerekeké is volt a főszerep. Staunton Haroldon ugyanis van egy hely, ahol rengetegrengetegrengeteg hóvirág nő egy helyen. A templomba járók közül több család eltervezte, hogy elmennek együtt, megisznak valamit a kávézóban, aztán elsétálnak a hóvirágokhoz, a Kéktündér pedig felajánlotta, hogy elvisz akár a gyerekekkel együtt. Az Apuka áldását adta, úgyhogy mentünk.

Most már tudok mutatni képet a kávézó belsejéről is, mert kivételesen nem felejtettem el fényképezőgépet vinni, íme:

A már ismerős chelsea bun, chocolate shortbread, kókuszos-eperdzsemes kishercegkedvence és diós-banános fincsiség

Finomságokkal jól feltöltve elindultunk hát a hóvirágok felé. Nem volt rövid séta, de mindkét gyerkőc derekasan végiggyalogolta, a Kis Herceget is csak egyszer-kétszer kellett felvennem pár percre. Őt egyébként senki más nem vehette fel és senki más nem foghatta meg a kezét, csak én, ami megnyugtató egyrészt azért, mert nem megy el akárkivel, másrészt meg azért, mert én ezek szerint megfelelek neki biztos pontnak.

Képsorozat következik Staunton Harold parkjáról, és persze a legnagyobb hóvirágtömegről, amit valaha láttam.

(ez meg kék lett, de nem értek a képszerkesztéshez)

És végezetül, jutalmul annak, aki végiggörgette a képeket, a hír: márciusban megyek haza egy hétre! Elkészült a gyerekek útlevele, mennek haza mamázni, én meg akkor nem ülök itt, hanem megnézem a saját otthonijaimat. Persze a buszoknak semmi közük a repülőkhöz, azoknak meg a vonatokhoz, 14 órából 4-et várakozással fogok tölteni, de egye fene, ez legyen a legnagyobb bajom. Majd a teljesen feltöltött Kindle kisegít.