Most nem morgok, becsszó

Te pillanatnyilag nem vagy számomra más, mint egy ugyanolyan kisfiú, mint a többi száz meg százezer. És szükségem sincs rád. Ahogyan neked sincs énrám. Számodra én is csak ugyanolyan róka vagyok, mint a többi száz meg százezer. De ha megszelídítesz, szükségünk lesz egymásra. Egyetlen leszel számomra a világon. És én is egyetlen leszek a te számodra… (…)
Ha azt akarod, hogy barátod legyen, szelídíts meg engem. (…)
Sok-sok türelem kell hozzá. (…)
Jobb lett volna, ha ugyanabban az időben jössz – mondta a róka. – Ha például délután négykor érkezel majd, én már háromkor elkezdek örülni. Minél előrébb halad az idő, annál boldogabb leszek. Négykor már tele leszek izgalommal és aggodalommal; fölfedezem, milyen drága kincs a boldogság. De ha csak, akármikor jössz, sosem fogom tudni, hány órára öltöztessem díszbe a szívemet…

Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg

Egy dal többet mond minden szónál

Az alant hallgatható szám a mai napom tökéletes aláfestése, de túl könnyű megtalálni ezt a blogot ahhoz, hogy pontosabbat mondjak. Úgyhogy olyan leszek, mint a fészbúkos libák, akik kiírják, hogy összedőlt az életük, aztán nem hajlandóak elárulni, mitől (letört a körmük). Tessék csak hallgatni, elég lesz az is.
(Lehet, hogy ideje lenne elvonulnom egy idegszanatóriumba. Mióta megint blogolok, egyfolytában morgok)

A menzareformról szólván

Az úgy kezdődött, hogy volt egy bácsi, na jó, nem is bácsi, inkább fiatalember, van is még egyébként, úgy hívják, Jamie Oliver. Indított egy Food Revolution nevű mozgalmat, ami azóta elég nagyra nőtt, és nekem megtetszett, és így a menzai kaja lett a szakdogatémám. Megnéztem Jamie tévésorozatát, dühöngtem egy sort az idióta amerikaiakon. Olvasgattam a skót Martha menzablogját, azon is morgolódtam néha, de az sokkal jobb volt, ráadásul aranyos. Olvastam komoly európai jelentéseket, statisztikákat, ilyesmiket, nagyon büszke voltam magamra, hogy még mindig rémlik valami abból a két félévnyi statisztikából, és többé-kevésbé még értem is, amit olvasok.
Eddig is zizegett már a biztosíték, de ma teljesen kiment, amikor Buday Péter menzareformjára gondolva rágugliztam a "menzareform" szóra, és elolvastam pár okos cikket. Már a cikkekben is voltak izgi, spanyolviasz-gyanús dolgok, pl. az, hogy a helyben termelt zöldség finomabb és táplálóbb, mint az import (ennek a felfedezéséhez az ÁNTSZ kellett ám), de az okos kommentelők jelentették a csúcsot. Csak a kedvenceim, persze név és minden nélkül:

1. Miért esszük harminc éve ugyanazt az iskolai menzákon?
Nem volt sok komment, a cikk viszont rettentő érdekes.

A budapest sertésragut azok közé a kaják közé sorolják, amiről senki nem tudja, mi, hát megsúgom, a lényeg az, hogy máj és borsó van benne.

"A közétkeztetésben részt vevő cégek szerint prózai okai vannak, hogy egy-egy étel miért ragadt értizedekig az étlapon: a gyerekek szeretik őket, a magyar ízlésvilágot pedig nehéz megkerülni."
Tegye fel a kezét, aki minden egyes nap lelkesen ment be a menzára, azon imádkozva, hogy jaaaaj, csak megint finomfőzelék legyen, vagy ha nem az, legalább mócsingos tarhonya...

"Példaként a paradicsomlevest hozta fel, amelyet ha olaszos módon, tehát friss paradicsomból, bazsalikommal készítene a cég, nem biztos, hogy ízlene a diákoknak."
Nem biztos, nem biztos, de akár meg is próbálhatnánk. Akár. Mert hogy ugye az is előfordulhat, hogy ízlik nekik. De hát akkor kénytelenek lennének friss paradicsomból főzni, az meg olyan megterhelő...

2. Halál a bundás mackóra
Maga a cikk csak arról szól, hogy elkezdenek reformálni, itt a kommentek az igazán izgalmasak :P Őszinte leszek, vannak köztük értelmesek is, de ez most egy dühöngős poszt. Ha nem ide írnám le a véleményemet, hanem a cikkekhez, könnyen lehet, hogy soha többé nem engednének hozzászólni az Origón.

"Nem tudom ki volt az az "agyament" aki szétverte a hazai mezőgazdaságot?"
Szép példája annak, hogy ha az ember elég hangosan kiabál, nem fontos, hogy a hozzászólása érintse a cikk témáját.

"Szóval meg van a világ őrülve! Azért, mert a Jamie Oliver nem eszik főzeléket, mi még ehetünk, nem?"
Először is, szerintem Jamie Olivernek semmi baja a főzelékkel, bár az tény, hogy ő angol lévén mást ért főzelék alatt (náluk nincs rántás). Másodszor, senki nem mondta, hogy nem lehet főzeléket enni, csupán arról volt szó, hogy nem lenne baj, ha a liszt mellett egy kis igazi zöldség is akadna benne.

"És akik tudják a harminc évvel ezelőtti menűt, nem azon nőttek fel???? Nem attól lettek ennyire okosak??????????????????? Hogy is van ez???"
Újabb jellegzetes reakció. Csupán két viszonylag fontos tényt hagy figyelmen kívül. Egy: attól, hogy harminc éve is ezt ették, még nem biztos, hogy jó a kaja. Sőt, akár úgy is felfoghatnánk a dolgot, hogy már harminc évvel ezelőtt is rossz volt, csak hát megették, mert hat évesek voltak, még nem dolgoztak az ÁNTSZ-nél, és nem nagyon tudtak mit csinálni. Kettő: a menü rövid ü-vel írandó.


"Aki a régi jó Magyar ételekre ilyet mond, ha ANTSZ ha nem
/ paradicsom leves, krumpli főzelék, kelkáposzta, Tök, /
az az emeber nem ért semmihez, az hülye! Gyermek ellnes! Egészség ellnes."
Akkor már inkább a menűűűűűű, mint ez a helyesírás... De a lényeg, hogy a jó magyar ételekre senki nem mondott semmit, csak arra a változatra, amivel a menzán tömik a gyereket. Egy szót nem szólna senki, ha jó magyar ételeket kapnának, oké, mondjuk kicsit több nyers zöldséggel-gyümölccsel.

Erre jutottam ma a szakdogával: jól felhúztam magam kedves embertársaim korlátoltságán. De majd alszom rá egyet, és a mérgemet átfordítom motivációba, és olyan szakdogát írok, hogy összeomlik a menzarendszer, és engem kérnek fel az újjáépítésére. Ámen.

Régi-új

Na igen, megint ellustultam a hazatérésünk után, legalábbis ami a blogolást illeti. De képzeljétek csak el a sokkot: négy hónapnyi nyár (amikor hazajöttünk,ott  még nem volt ősz), hegy, tenger - aztán egy buszon ülve, elgémberedve arra ébredni, hogy minden lapos és sárga, és éjszaka megfagyni, mert 7 fok van Szerbiában, és csak egy-egy pulóverrel készültünk. Le is betegedtem nemsokára, túl nagy volt a klímaváltozás.

Azóta meg nem valami érdekes az életem: küzdök a szakdogával, németezgetek, és ha minden igaz, nemsokára elkezdek egy szakácssulit, mert rájöttem, hogy tetszik ez a dolog, és mert nem árt, ha van az embernek valami gyakorlatias tudása is. Szóval, valahol a régi életembe tértem vissza, de mégsem ugyanaz, nem kell pélsául suliba járnom, csak ha konzultálni megyek, vagy van valami szakkolis cucc, amin ott kell lennem. Ja meg csipkeékszereket gyártok, hátha valaki megveszi őket. ITT lehet nézelődni.

Unaloműzés gyanánt kaptok egy kis Jamie Olivert, mert nyilván meg kellett néznem a Food Revolution sorozatot a szakdogámhoz :P

Ősz Korfun

Beleléptünk az utolsó hétbe, amit itt töltök, és mivel pénteken dolgoztam utoljára, most már minden a last minute kiruccanásokról és az úti készülődésről szól.

Azt hihetnénk, ilyenkor már a kutya nem jön Korfura, pontosabban csak kulturált turisták, akiket a Szent Szpiridon templom jobban érdekel, mint a tengerpart, de ez nagy csacskaságnak bizonyult, már csak azért is, mert még mindig tökéletes az idő a pancsoláshoz. A szeptember elejére jellemző kevéske vendég, kis kajaadogok és másfél-két órás délutáni szünetek ideje szeptember közepére lejárt, és most megint annyian vannak a hotelben, mint júniusban, amikor idejöttünk. Nincs tele, de azért van mit csinálni. Csak a vendégsereg összetétele változott meg - nyáron tele voltunk nagy angol családokkal, sok gyerekkel, most meg, mióta elkezdődött az iskola, leginkább idős franciák és picigyerekes házaspárok jönnek. A kicsikkel nincs is semmi baj, minden nap összehaverkodtunk egy párral, az idős franciák viszont az őrületbe kergetik a konyhásokat és az éttermeseket egyaránt, leginkább azzal, hogy nem hajlandóak semmilyen idegen nyelvvel próbálkozni, viszont egyértelműnek veszik, hogy mi tudunk fraciául, úgyhogy a legtöbb még csak activityzni se hajlandó, hogy megértesse magát.

Tegnap hazament az itteni magyarok tetemes része, csak páran maradtunk, különböző indokokkal: Vazul és én azért, hogy biztosak lehessünk benne, hogy szabadok vagyunk, amikorra a jegyünk szól, továbbá abban, hogy megkaptuk a pénzünket; Zoli, Zsófi és Lya azért, mert még dolgoznak, Krisz meg azért, mert hétfőn repül. A két román animátor a kutyát nem érdekli, csak a levegőt rontják. Nyilván az összes görög azt hitte, én is ma megyek, többen már el is búcsúztak tőlem, bár Stefanos az egyetlen, aki többszöri elmondás után sem fogta fel, hogy maradok még egy hetet.

Az érzéseim vegyesek a hazamenetellel kapcsolatban, sőt, ez az érzelmi hullámvasút egész hasonló ahhoz, amin a kiutazásunk előtt ültem. Mennék is, maradnék is - de azért nyilván hazamegyek, és örülni fogok neki :)

Kanoni

Hétfőn-kedden én voltam az egyetlen gyakornok a konyhán, előfordul ilyesmi, mióta ketten hazamentek. Nem kibírhatatlan amúgy a dolog, mert már alig 300-an vannak a hotelben, de Spiro kellemesen le tudja fárasztani embert, márpedig mind a két napot vele töltöttem. Mivel teljesen lestrapáltnak éreztem magam, és a lábam is le akart szakadni, logikus lett volna, hogy itthon maradok, délig alszom, aztán feltett lábbal olvasom Madici Katalin vallomásait (ne adj' Isten, blogbejegyzéseket pótlok). Erre mit tettem én? Felkeltem korán, hogy találkozzam Jekával és Zolival, és elmenjünk Kanoniba. És nem bántam meg, merthogy Kanoni előkelő helyet foglal el képzeletbeli, "A világ legszebb helyei" című toplistámon. Szépsége mindössze abból ered, hogy bármerre nézünk, ott a tenger, ami itt valahogy még szebb és még végtelenebbnek tűnik, mint máshol. Ilyen helyeket látva szoktam rádöbbenni, hogy bár hiányoznak az otthoni emberek, hiányzik továbbá a magyar konyha, egy normális saját konyha, az ágyam, a könyvtáram, a mosógép és a gyors internet, félig meg fog szakadni a szívem, amikor majd október 6-án hazamegyek. Mondtam én már az elején, hogy szerelmes vagyok Korfuba - nos, ez azóta sem múlt el.

Ha már ott voltunk, egyértelmű, hogy áthajóztunk az Egér-szigetre is. Maga a hajóút sajnos egész rövidke, sokkal rövidebb, mint mondjuk Vidosra, de hát mit csináljunk, ha ilyen kicsi a távolság?
A szigeten egy takaros kis templom az egyetlen látnivaló - a kilátáson kívül. Jeka úgy fogalmazott, hogy olyan, mintha a világ végén állnánk, és innen már csak leesni lehetne.

Lelkes turistákként nem elégedtünk meg ennyivel, Kanoni történelmi emlékeit is látni akartuk, és becsületesen le is gyalogoltunk egy fél maratont (a lábfájásom szerint legalábbis annyit), hogy lássunk még néhány ősrégi templomot, egy őrtornyot és egy római fürdőt. Az Artemisz-templom okozott némi csalódást, arra számítottunk, több maradt belőle, mint néhány kő, ami éppen csak az egykori épület körvonalait jelzi.

Kolostor. Máig laknak benne, és olyan kis barátságos, hogy szinte kedvem támadt oda költözni.

Szent Theodor templom

Az Artemisz-templom... vagyis ami maradt belőle

Előbb vártorony, később Szűz Máriának szentelt templom, ma leginkább rom

Valahavolt templom

Római fürdő, úgy tűnik, még feltárás alatt

Látogatás Sissinél (Szeptember 10.)

Nyilvánvalóan nem telhet el úgy korfui nyár, hogy ne menjünk el Achillionba, Sissi korfui kastélyába (bár vannak itt olyanok, akik több éve visszajárnak, és még nem voltak ott). Rendben, nem ez volt az első dolgunk, de azért elmentünk - én személy szerint Jeka, a Zolija és Vazul társaságában.

A busz tömve volt, köszönhető ez annak, hogy bőven akadnak még turisták, meg annak, hogy csak kétóránként jár busz Achillionba. Én két öregember közé préselődtem be, úgy-ahogy megkapaszkodtam, és a kb. félórás út alatt végig azért fohászkodtam, ismerve a görög vezetési stílust, hogy ne teperjem le egyik bácsikát se. Csodák csodája, sikerült.

A kastélyban elfogadták a diákomat, ezzel már csak egy euró további kedvezményre van szükségem, hogy visszajöjjön az ára (de úgyis több évig érvényes, valahol majd használom még, remélem). A bejáratnál mindenkiről fényképet készítettek, amit aztán meg is vehettünk volna, csupán 4 euróért- mondanom sem kell, kihagytuk a lehetőséget, inkább fényképeztük mi magunkat, teljesen ingyen. Meg persze minden mást is, rengeteg képet csináltunk, és valószínűleg több lesz belőlük ebben a bejegyzésben, mint szöveg - hiába írnám le, hogy úúúristen, milyen gyönyörű, nem fogjátok tudni, miért akartam azon nyomban beköltözni, amíg meg nem mutatom. Azt azért még hozzáteszem, hogy nem a szobáktól estem igazán hanyatt, hanem a lépcsőháztól, a terasztól, amit körbeállnak a múzsák, és a kerttől, a toronymagas pálmafákkal és Achilleusz nem sokkal kisebb szobrával.

Jöjjenek a képek, azok közül is azok, amik azt szemléltetik, milyen komolytalan uralkodói család lennénk mi négyen. A kastély ezeken is látszik, ha meg valaki nem elégedett, lapozzon fel egy útikönyvet, úgy sejtem, ezt a helyet mindenféle szögből, mindenféle fényviszonyban lefényképezték már előttünk :)

Én, a királylány

Klasszikus drámai jelenet

Vazul és a haverja, Platón

Én és a múzsám, Kalliopé

Vazul és az új barátnője

Zeusz Jekával beszéli meg a világ dolgait

Csoportkép Achilleusszal

Pasik

Csajok

Házastársi vita az istenek bevonásával. Jeka nem veszi túl komolyan a dolgot :)