Alighanem már a Nagy Pótlóbejegyzésből is kiderült, hogy nem lelkesedem különösebben a Subwayért - és ahogy már akkor is mondtam, keresgéltem már egy ideje a jobbat. Nem könnyű olyasmit találni, ami 1. köszönőviszonyban van a szakmámmal (vagy valami mással, ami érdekel), 2. jobb, mint a Subway, 3. nem jár késő esti/éjszakai műszakkal, amit Mr Rochester éjszakái és a két kölök mellett nem tudok csinálni, ugyebár, és 4. nem jelent sokkal kevesebb pénzt.
Úgy három-négy hete a szokásos péntek reggeli anyukás kávézáson valaki megemlítette, hogy látta, hogy keresnek embert a Poppys nevű kávézóba. Bementem, megkérdeztem, a főnök elmondta, nagyjából mi a helyzet, hazajöttem, rágódtam rajta pár napot. Merthogy vendéglátásnak vendéglátás, és nem franchise, és jó kis helynek tűnt, de kevesebb óra és így kevesebb pénz, mint a Subway, és tulajdonképp pincérkedés, szendvics- és salátakészítés, kávéfőzés... szóval, nem lett volna hatalmas lépés szakmai szempontból sem. Viszont már iszonyúan frusztrált a Subway-robot életforma, egyszerűen képtelen voltam úgy beosztani az időmet-energiámat, hogy munkanapokon bármi másra is maradjon, és szinte minden nap úgy jöttem haza, hogy éntöbbetbenemmegyek. És a munkaidő is jobban illett volna az iskolaidőhöz, ami kevesebb gyerekcsőszre költött pénzt jelent, amitől kicsit kevésbé hangzik rosszul a kevesebb fizetés, és szintén a jobb munkaidő miatt úgy éreztem, sokat dobna az időbeosztásomon, meg talán több időm-energiám maradna a saját vállalkozásomra, és talán mennék is vele valamire az elmúlt hónapok szinte-egyhelyben toporgása helyett. Úgy tűnt, jó esélyem van, mert amikor bementem, a főnök azt mondta, még senki olyan nem jelentkezett, aki megfelelt volna.
Rágtam, rágtam, aztán egyre inkább elhatalmasodott az érzés, hogy ha még egy BMT-t kell csinálnom még egy lámahajú középiskolásnak, aki még csak rám se néz, miközben rendel, átnyomom a kezem a paradicsomszeletelőn, úgyhogy úgy döntöttem, jelentkezem. Beadtam az önéletrajzom. Egy-két nap múlva épp a Subwayben dolgoztam, amikor egy nyugodtabb pillanatban ránéztem a telefonomra, és láttam, hogy van egy nem fogadott hívásom. Rákerestem a telefonszámra, és a Gugli közölte, hogy az a Poppys száma. A munkaidőm végéig evett a fene, vissza is hívtam őket, és megtudtam, hogy interjúra hívnak. Ma pontosan két hete el is mentem. 3-kor kezdődött, és 3:20-kor már úgy mentem a kölkökért az iskolába, hogy tudtam, hogy megvan az állás.
Másnap bementem a Subwaybe, és közöltem a tényállást az ottani főnökömmel. Nagyon nem örült, még azt is felajánlotta, hogy változtat a munkaidőmön (az volt a hivatalos indoklásom, hogy az amott jobban passzol a kölkökhöz), de végül belátta, hogy ha menni akarok, nem tud mit csinálni. Azóta se igen beszéltünk, még egy-két órát dolgoztunk együtt, aztán nem voltunk bent egyszerre, és még csak egy cetlit se hagyott, hogy "bye, thanks". Ami amúgy sokat mérsékelt a bűntudaton, amit a miatt éreztem, hogy gyorsan és váratlanul otthagyom, miközben tudja, hogy másvalaki is el fog menni nemsokára, ráadásul épp ki akar rúgni egy harmadik valakit, amit most így nyilván nem tehet meg.
Ma kezdtem a Poppysban, és eddig úgy érzem, jól döntöttem. A vendégek észrevették, hogy emberi lény vagyok, igazi kávégéppel főztem a kávét (olyan cappuccinót csinálok, hogy megszólal!), esküszöm, még az evőeszköz-polírozásban is örömömet leltem, mert ha evőeszközt kell polírozni, az azt jelenti, hogy vannak igazi evőeszközök, amik polírozásra szorulnak. Ahogy vannak igazi tányérok meg csészék meg minden. És a kaja sem gusztustalan fagyasztott szalámi. De majd még mesélek róla, ha már többet láttam... :)
Úgy három-négy hete a szokásos péntek reggeli anyukás kávézáson valaki megemlítette, hogy látta, hogy keresnek embert a Poppys nevű kávézóba. Bementem, megkérdeztem, a főnök elmondta, nagyjából mi a helyzet, hazajöttem, rágódtam rajta pár napot. Merthogy vendéglátásnak vendéglátás, és nem franchise, és jó kis helynek tűnt, de kevesebb óra és így kevesebb pénz, mint a Subway, és tulajdonképp pincérkedés, szendvics- és salátakészítés, kávéfőzés... szóval, nem lett volna hatalmas lépés szakmai szempontból sem. Viszont már iszonyúan frusztrált a Subway-robot életforma, egyszerűen képtelen voltam úgy beosztani az időmet-energiámat, hogy munkanapokon bármi másra is maradjon, és szinte minden nap úgy jöttem haza, hogy éntöbbetbenemmegyek. És a munkaidő is jobban illett volna az iskolaidőhöz, ami kevesebb gyerekcsőszre költött pénzt jelent, amitől kicsit kevésbé hangzik rosszul a kevesebb fizetés, és szintén a jobb munkaidő miatt úgy éreztem, sokat dobna az időbeosztásomon, meg talán több időm-energiám maradna a saját vállalkozásomra, és talán mennék is vele valamire az elmúlt hónapok szinte-egyhelyben toporgása helyett. Úgy tűnt, jó esélyem van, mert amikor bementem, a főnök azt mondta, még senki olyan nem jelentkezett, aki megfelelt volna.
Rágtam, rágtam, aztán egyre inkább elhatalmasodott az érzés, hogy ha még egy BMT-t kell csinálnom még egy lámahajú középiskolásnak, aki még csak rám se néz, miközben rendel, átnyomom a kezem a paradicsomszeletelőn, úgyhogy úgy döntöttem, jelentkezem. Beadtam az önéletrajzom. Egy-két nap múlva épp a Subwayben dolgoztam, amikor egy nyugodtabb pillanatban ránéztem a telefonomra, és láttam, hogy van egy nem fogadott hívásom. Rákerestem a telefonszámra, és a Gugli közölte, hogy az a Poppys száma. A munkaidőm végéig evett a fene, vissza is hívtam őket, és megtudtam, hogy interjúra hívnak. Ma pontosan két hete el is mentem. 3-kor kezdődött, és 3:20-kor már úgy mentem a kölkökért az iskolába, hogy tudtam, hogy megvan az állás.
Másnap bementem a Subwaybe, és közöltem a tényállást az ottani főnökömmel. Nagyon nem örült, még azt is felajánlotta, hogy változtat a munkaidőmön (az volt a hivatalos indoklásom, hogy az amott jobban passzol a kölkökhöz), de végül belátta, hogy ha menni akarok, nem tud mit csinálni. Azóta se igen beszéltünk, még egy-két órát dolgoztunk együtt, aztán nem voltunk bent egyszerre, és még csak egy cetlit se hagyott, hogy "bye, thanks". Ami amúgy sokat mérsékelt a bűntudaton, amit a miatt éreztem, hogy gyorsan és váratlanul otthagyom, miközben tudja, hogy másvalaki is el fog menni nemsokára, ráadásul épp ki akar rúgni egy harmadik valakit, amit most így nyilván nem tehet meg.
Ma kezdtem a Poppysban, és eddig úgy érzem, jól döntöttem. A vendégek észrevették, hogy emberi lény vagyok, igazi kávégéppel főztem a kávét (olyan cappuccinót csinálok, hogy megszólal!), esküszöm, még az evőeszköz-polírozásban is örömömet leltem, mert ha evőeszközt kell polírozni, az azt jelenti, hogy vannak igazi evőeszközök, amik polírozásra szorulnak. Ahogy vannak igazi tányérok meg csészék meg minden. És a kaja sem gusztustalan fagyasztott szalámi. De majd még mesélek róla, ha már többet láttam... :)
