2017. június 20., kedd

Váltás

Alighanem már a Nagy Pótlóbejegyzésből is kiderült, hogy nem lelkesedem különösebben a Subwayért - és ahogy már akkor is mondtam, keresgéltem már egy ideje a jobbat. Nem könnyű olyasmit találni, ami 1. köszönőviszonyban van a szakmámmal (vagy valami mással, ami érdekel), 2. jobb, mint a Subway, 3. nem jár késő esti/éjszakai műszakkal, amit Mr Rochester éjszakái és a két kölök mellett nem tudok csinálni, ugyebár, és 4. nem jelent sokkal kevesebb pénzt.

Úgy három-négy hete a szokásos péntek reggeli anyukás kávézáson valaki megemlítette, hogy látta, hogy keresnek embert a Poppys nevű kávézóba. Bementem, megkérdeztem, a főnök elmondta, nagyjából mi a helyzet, hazajöttem, rágódtam rajta pár napot. Merthogy vendéglátásnak vendéglátás, és nem franchise, és jó kis helynek tűnt, de kevesebb óra és így kevesebb pénz, mint a Subway, és tulajdonképp pincérkedés, szendvics- és salátakészítés, kávéfőzés... szóval, nem lett volna hatalmas lépés szakmai szempontból sem. Viszont már iszonyúan frusztrált a Subway-robot életforma, egyszerűen képtelen voltam úgy beosztani az időmet-energiámat, hogy munkanapokon bármi másra is maradjon, és szinte minden nap úgy jöttem haza, hogy éntöbbetbenemmegyek. És a munkaidő is jobban illett volna az iskolaidőhöz, ami kevesebb gyerekcsőszre költött pénzt jelent, amitől kicsit kevésbé hangzik rosszul a kevesebb fizetés, és szintén a jobb munkaidő miatt úgy éreztem, sokat dobna az időbeosztásomon, meg talán több időm-energiám maradna a saját vállalkozásomra, és talán mennék is vele valamire az elmúlt hónapok szinte-egyhelyben toporgása helyett. Úgy tűnt, jó esélyem van, mert amikor bementem, a főnök azt mondta, még senki olyan nem jelentkezett, aki megfelelt volna.

Rágtam, rágtam, aztán egyre inkább elhatalmasodott az érzés, hogy ha még egy BMT-t kell csinálnom még egy lámahajú középiskolásnak, aki még csak rám se néz, miközben rendel, átnyomom a kezem a paradicsomszeletelőn, úgyhogy úgy döntöttem, jelentkezem. Beadtam az önéletrajzom. Egy-két nap múlva épp a Subwayben dolgoztam, amikor egy nyugodtabb pillanatban ránéztem a telefonomra, és láttam, hogy van egy nem fogadott hívásom. Rákerestem a telefonszámra, és a Gugli közölte, hogy az a Poppys száma. A munkaidőm végéig evett a fene, vissza is hívtam őket, és megtudtam, hogy interjúra hívnak. Ma pontosan két hete el is mentem. 3-kor kezdődött, és 3:20-kor már úgy mentem a kölkökért az iskolába, hogy tudtam, hogy megvan az állás.

Másnap bementem a Subwaybe, és közöltem a tényállást az ottani főnökömmel. Nagyon nem örült, még azt is felajánlotta, hogy változtat a munkaidőmön (az volt a hivatalos indoklásom, hogy az amott jobban passzol a kölkökhöz), de végül belátta, hogy ha menni akarok, nem tud mit csinálni. Azóta se igen beszéltünk, még egy-két órát dolgoztunk együtt, aztán nem voltunk bent egyszerre, és még csak egy cetlit se hagyott, hogy "bye, thanks". Ami amúgy sokat mérsékelt a bűntudaton, amit a miatt éreztem, hogy gyorsan és váratlanul otthagyom, miközben tudja, hogy másvalaki is el fog menni nemsokára, ráadásul épp ki akar rúgni egy harmadik valakit, amit most így nyilván nem tehet meg.

Ma kezdtem a Poppysban, és eddig úgy érzem, jól döntöttem. A vendégek észrevették, hogy emberi lény vagyok, igazi kávégéppel főztem a kávét (olyan cappuccinót csinálok, hogy megszólal!), esküszöm, még az evőeszköz-polírozásban is örömömet leltem, mert ha evőeszközt kell polírozni, az azt jelenti, hogy vannak igazi evőeszközök, amik polírozásra szorulnak. Ahogy vannak igazi tányérok meg csészék meg minden. És a kaja sem gusztustalan fagyasztott szalámi. De majd még mesélek róla, ha már többet láttam... :)

2017. június 19., hétfő

Repülő (DailyDoodle)

Megkérdeztem őket, mit szeretnének inkább, lemásolni egy repülős képet egy noddys mesekönyvből, vagy lerajzolni a Kis Herceg játékrepülőjét, és ők a játékot választották, úgyhogy ez lett a modellünk (háttérben a kisasszony keresztszemese, ő már azon ügyködött, mire én eljutottam a fényképezésig):


Szerintem mind nagyon ügyesek voltunk, íme, az alkotások:




2017. június 4., vasárnap

Nos, ez kemény dió volt, majdnem meg is bántuk félúton, hogy ezt a képet választottuk:



Mentségünkre szóljon, piciben nehéz tartani a részletgazdagságot :P
Ráadásul a Kis Herceget aznap nem is igazán hozta lázba ez a rajzolás dolog, ez látszik is a művén. De azért jó kis kihívás volt.
Közben hallgattunk egy kis görög zenét is, mert mindig igyekszem csatolni valami érdekességet az aktuális rajzunkhoz, meg mert miért ne :)






2017. június 2., péntek

Két kisebb projekt

Kisebb projekt 1: Hajpánt

A Kisasszony elhagyta a hajpántját az iskolában, pedig épp növeszti a frufruját, úgyhogy nagyjából elengedhetetlen kellék volt. A városban csak egyszerű feketét találtam (jó, mindenhol nem néztem meg, hét ki ér rá egész nap hajpántot vadászni?), kezdeni kellett vele valamit, hogy ne legyen olyan unalmas. Először horgolni akartam rá valamit, de épp nem volt hozzá kedvem, mert mostanában nem kevés virágot meg egyéb apróságot horgoltam hasonló céllal, eladásra. Így aztán csak előkaptam a gombos dobozomat meg a pillanatragasztót, együtt kiválasztottuk a gombokat, és másfél perc múlva már kész is volt. Így lehet egy lányt bruttó öt perc alatt boldoggá tenni.


Kisebb projekt 2: Peyton szívek

A múltkori Cooper Leafes Ckae 'n' Crochet összejövetel előtt Denise megkért, hogy tervezzek be valami projektet, hogy horgoljunk is valamit (általában többet beszélünk, mint amennyit horgolunk :)) Végül felbukkant a Facebookomon a Peyton Hearts Project egy posztja, és tudtam, hogy megvan az igazi. A projekt lényege, hogy emberek kis szíveket készítenek, rájuk kötik a honlapról letölthető kis kedvességeket, aztán "elveszítik" őket valahol. Peyton állítólag egy amerikai fiú volt, aki 13 évesen öngyilkos lett, a program alapítói az öngyilkosságra és bullyingra próbálják felhívni a figyelmet - szerintem ha a szívecskéink mosolyt csalnak valaki arcára, már megérte.




2017. május 31., szerda

Wildlife in Music

Jóóóóó sok idő telt el a legutóbbi hangversenyünk óta, karácsony óta nem volt egy sem, viszont nem is baj - Adrian olyan műsort állított össze, hogy a fülünk is ketté állt. A Wildlife Trustnak játszottunk, úgyhogy vadvilágos-parkos témára épült az egész. A 11 számból 2 kivételével mindet először játszottuk először, és nem is voltak egyszerűek, úgyhogy hiába volt négy és fél hónapunk próbálni, még az utolsó héten sem mindig éreztük úgy, hogy készen állunk.

Nekem még izgalmasabbá tette a dolgot, hogy ez volt az első koncert, ahol 1. kürtöt játszottam - nyilván csak itt, mert otthon csináltam vagy 5 évig, de be kell vallanom, kicsit elkényelmesedtem a majd' 3 évnyi 2-3. kürt után :) Még egy kis statisztika: a 11 számból 5-ben voltak kisebb-nagyobb egyemberes szólóim, ebből legalább egytől kifejezetten rettegtem, de végül mind sikerült (hátnanáhogy!).



2017. május 23., kedd

Cibethiéna

Végül is úgy döntöttem, ide is felteszem a rajzainkat - aztán lehet, hogy később mégsem, de most kedvem szottyant hozzá. Ezt a blogot valószínűleg amúgy is többen követik, mint a másikat valaha is fogják :P

Szóval, ez itt már jó pár napos, de egyelőre ez a legfrissebb, mert minden nap azért nem ülünk le rajzolni (sajnos). Fogalmunk sem volt, mi az az aardwolf, nekem sem, nemhogy a két kölöknek, úgyhogy Gugli barátunkhoz fordultunk segítségért. Nemsokára megtudtuk, hogy az aardwolfot, aminek a neve amúgy "földi farkast" jelent afrikaansul és hollandul, magyarul cibethiénának hívják, Afrikában él, és rovarokat, főleg termeszeket eszik. Kerestünk róla egy jó kis fényképet is, hogy le is tudjuk rajzolni, végül ezt választottuk:


 Íme a művek, életkor szerinti növekvő sorrendben:

Kár, hogy végül egybeszínezte a lábait, amúgy ez magasan a legjobban sikerült alkotása (eddig)

A Kisasszony a végén megállapította, hogy a farka nem lett az igazi... :)


2017. május 21., vasárnap

Na ki járt itt?

Hát az anyukám meg a húgom! Nagy kalandjaink nem voltak, inkább lazultunk és Ashby vendéglátóhelyeit támogattuk, de azért szerintem jól éreztük magunkat :)


Ilyenkor (vagy ha mi megyünk haza) persze mindig rám jön a kivándorló blues, és haza akarok menni azon nyomban, mert a gondosan elzárt honvágy meg mindenféle hiányok kijutnak a cellájukból - ez egyébként többé-kevésbé normális reakciónak tűnik, soknemzetiségű baráti köröm nem egy tagja panaszkodott már hasonlóra. De azért kár lenne egy alkalmat is kihagyni :)

2017. május 8., hétfő

Strandtáskák

Hirtelen feltámadt lelkesedésemben úgy döntöttem, mostantól megmutogatom, miket kézimunkázgatok, hadd pörögjön a blog, meg hát miért ne. Lehet, hogy ezt a részt különösen jövedelmező lenne angolul is megírni (külön blogon, nyilván), majd talán egyszer, egyelőre egy blogot fenntartani is épp elég kihívás :P



A Copper Leafben minden hónapban van egy téma, amihez igyekszünk alkalmazkodni, hogy legyen valamink A Falon (amit nem így hívnak, nyilván). Januárban "Házikedvencek" volt a téma, kapcsolódva egy kutyás alapítványhoz, és macskaágyat csináltam, ami azóta is megvan, ráadásul haza kellett hoznom, mert nagy, és Denise nemigen tudta hova rakni január után. De maradt utána egy csomó pólófonalam, ami rettentően idegesített, mert minek vettem meg, ha azóta se kerestem rajta egy fillért se. Amikor megláttam a Copper Leafes alkotók VIP Facebook-csoportjában, hogy a májusi téma a "holiday", végre rájöttem, mit akarok horgolni a maradékból.

Strandtáskát. Mi mást?

Úgyhogy összeszedtem az energiámat - nem nagyon szeretek pólófonallal dolgozni, mindig kicsinálom a kezem, mert rugalmas és túlfeszítem, meg a munkadarab is hamar jó nehéz lesz, meg amúgy is jobban szeretem a kis finom dolgokat -, és egy szennyestartó zsák mintáját átalakítva összehoztam ezt a kettőt. Így már alig maradt a pólófonalból, a másodikon dolgozva végig azon izgultam, elég lesz-e egyáltalán, és remélem, ezek el is kelnek majd.


Napszemüveggel, a méretarány kedvéért

Ui.: Tisztában vagyok vele, hogy ezek távol állnak a profi fotótól, viszont a fény most is rettenetes, és holnap már viszem őket a Cooper Leafbe, úgyhogy most ez van, legközelebb majd jobban igyekszem, becsszó.

2017. április 22., szombat

Igentudom...

Először is, azt szeretném mondani, hogy:


És ha már eleget néztétek az L-t, és úgy döntöttetek, L-nézitek nekem a nagy hallgatást, elmesélem, hogyan éldegélek mostanság. Bizony, ki fog maradni pár esemény, amiről akár írhattam is volna, példuál, amikor hazamentem Mamiék házassági évfordulójára, és azdejóvolt, meg pár hangverseny. meg hogy mit sütöttem karácsonyra, meg ilyesmi, de azért egy csomó mindent meg el fogok mondani, mert különben semi értelme nem lesz a történetnek.

Szóval, az úgy van, hogy tényleg sikerült minimálisra csökkentenem a szabadidőmet, és amikor este épp lenne egy kicsi, már nem biztos, hogy képes vagyok kettőnél több agysejtet munkába állítani (persze mind jól tudjuk, hogy vannak blogok, amiknek az üzemeltetéséhez nem használnak ennél többet, de hát mindig is túlzó igényeim voltak a saját teljesítményemmel kapcsolatban.) Ezt pedig úgy értem el, hogy.

Amikor a Kis Herceg elballagott az oviból, rádöbbentem, hogy ősztől ő is egész nap iskolában lesz, én meg majd tengek-lengek haszontalanul, és teljesen értelmetlenné válik az otthonülő mostohaanya munkaköröm. Előtte is morogtam miatta néha, hiába tudtam, hogy amit én csinálok, az is munka, az "előléptetésem" óta néha rosszul éreztem magam a miatt, hogy Mr Rochester gyakorlatilag eltart, és én semmit nem teszek le arra a bizonyos asztalra. Nem mellesleg még mindig túl sok ambícióm élte túl az éveket ahhoz, hogy le tudjam nyelni, hogy én ennyi vagyok. Na de amíg a Kis Herceg a nap nagy részében otthon volt, legalább még volt értelme - a fizetésem lazán elment volna az extra órákra az oviban. Két iskolás gyerekkel viszont... Úgyhogy közoltem Mr Rochesterrel, hogy:
- Nekem most vagy egy állás kell, vagy egy kisbaba!
Mire ő azt mondta, hogy:
- A másodikat valószínűleg könnyebb beszerezni.
Mire én azt mondtam, hogy hahaha, és naprakésszé tettem az önéletrajzom.
Kisbaba nem lett, állást viszont kaptam, nem kevésbé Michelin-gyanús helyen, mint a helyi Subway. Bevallom, még ez is dobott az önbizalmamon, elvégre szereztem egy állást, én, egyedül, és még csak nem is egy gyárban kell dolgokat dobozkba pakolnom. Az ebből támadt önbizalom később el is párolgott, amikor a körülöttem sebesen cserélődő tizenéveseket látva arra jutottam, hogy felvesznek ezek mindenkit, aki veszi a fáradságot, hogy elmenjen az interjúra. De hát ez is egy állás, egy időre megteszi, legalább csinálok valamit, amíg a büdöskölkei iskolában vannak, sokan ennek is örülnének, meg ilyesmi. Ezzel telik heti négy napom tetemes része - pontosabban épp egy munkanapnyi része, de a folyamatos talpalás és a heti kétszeri hajnali kelés elég, hogy náshoz már ne nagyon legyen kedvem. És akkor még nem beszéltünk a retardált tinédzserekről, akik miatt néha majdhogynem duplamunkát végzek reggelente, a még náluk is retardáltabb kedvesvendégekről, akik azt se tudják, hogy kell becsukni az ajtót (fagyban sem jut eszükbe)... Szóval, vannak bajok, de elmegy, és közben keresem a Jobbat, ki tudja, talán az Igazit, csak hát eléggé korlátoz, hogy nem tudok vezetni, és Ashbyben pocsék a tömegközlekedés. Az lesz a következő nagy projekt. Megtanulni vezetni.


Ennyire vagyok lelkes korán reggel


Ezen kívül van egy vállalkozásom is, bizony, Bippity Boppity Hook néven fut, és főleg horgolt cuccokat árulok, de néha becsúszik egy-egy keresztszemes vagy hajócsipke is. Ezt már sokkal jobban élvezem, mint a szendvicsművészséget (igen, tényleg így hívják azt, amikor előre meghatározott receptek alapján szabványszendvicseket gyártasz a Subwayben), viszont egyelőre nem termel annyi pénzt, hogy otthagyhassam érte a Subwayt (ami egy ördögi kör, mert valószínűleg több pénzt termelne, ha otthagynám a Subwayt, és több időm lenne foglalkozni vele). A vevőim nagy része az ismerőseim közül kerül ki, de van Facebook oldalam is, lehet nyugodtan lájkolni meg minden, és lesz előbb-utóbb Etsym is, már félig kész van, de mint mindennel mostanában, ezzel is csak apránként haladok. Karácsony előtt felfedeztem, hogy nyílt Ashbyben egy kávézó/galéria/ajándékbolt, ahol helyi kézművesek műveit árulják, bementem, beszéltem a tulajjal, akit egyébként Denise-nek hívnak, és aki egy tündér, és azóta én vagyok az egyik helyi kézműves, aki árulja ott a dolgait. Szerencsém volt, a másik horgolós épp bejelentette, hogy elköltözik a városból, különben aligha jutott volna hely kettőnknek. Ott néha órákat is adok, az is jó móka, és az is sokkal élvezetesebb módja a pénzkeresésnek, mint a szendvicsgyártás. És jó iskola is - Denise nagyon nyitott az üzlettel kapcsolatban, már ez alatt a pár hónap alatt is rengeteget tanultam tőle.



Mesélnék arról is, hogy mi történik a templom környékén, de nem tudok. Mivel az a hatalmas megtiszteltetés ért, hogy minden egyes héten én csinálom a vasárnap reggeli műszakot a Subwayben, egyetlenegyszer, karácsonykor jutottam el templomba, mióta elkezdtem dolgozni. Nem, húsvétkor nem, mert az nem volt elég nagy ünnep ahhoz, hogy bezárjunk. Jelenleg az egyetlen kapcsolatom a templomi élettel a régi keddi csoportom WhatsApp-üzenetfolyama, a nekemúj csütörtökesti kisgyerekesanyukás csoport, meg pár egyéb ottani ismerős, nyilván, angol anyukámmal az élen.

Ha a hangversenyeket nem is részletezem, valamit azért mégiscsak elmondok a zenekarral kapcsolatban. Valamikor októberben kaptam egy Facebook-üzenetet Adriantől, hogy hívjam fel, amikor ráérek, mindegy mikor, de könnyebb lenne szóban megbeszélni, amit akar, mint annyit írni. De ne féljek, semmi ijesztő. Hát jó, felhívtam, amikor hazaértem munkából, ő meg megkérdezte, hogy jól tudja-e, hogy nem normál méretű kürtöm van, hanem csak olyan kis tanulós. Mondtam neki, jól tudja. Mire megkérdezte, hogy ezt akartam, vagy ezt engedhettem meg magamnak. Mondtam, hogy inkább ezt engedhettem meg magamnak. Mire megkérdezte, hogy mit szólnék, ha a zenekar venne nekem egy olyan igazit. Ami nyilván a zenekaré lenne, de én használnám, amíg itt vagyok. Én meg szóhoz se jutottam hirtelen, de nemsokára a vezetőség is rábólintott a dologra, és én elmentem Adriannel kipróbálni és megvenni az új barátomat, Dracót. Lássuk be, ránézésre is van különbség:


Hazafelé úton Adrian azt is közölte, hogy már csak azért is kell ez a jobb hangszer, mert ha Nikki úgy döntene, hogy családot alapít, nekem kellene átvenni az 1. kürtöt. Majd Nikki egy hónap múlva bejelentette, hogy ő bizony záros határidőn belül családot alapít. Úgyhogy most 1. kürtöt játszom a zenekarban, amibe azzal a gondolattal ültem be, hogy egy évet jó lenne kihúzni, de lehet, hogy annyi se lesz belőle.

Hogy a kiccsaládomról is meséljek, jól vagyunk, köszönjük. Immár bő két éve vagyok Mr Rochesterrel, és még mindig életben van, hiába mondtam két évvel és három hónappal ezelőtt, hogy két héten belül megfojtanám a párnával. A két gyerek átlag háromhetente kinő egy garnitúra ruhát, a tanáraik meg nem győzik dicsérni őket. A Kisasszony osztályabeli anyukák állítják, hogy a porontyaik szerint az én mostohalányom a legokosabb és a legkedvesebb. A Kis Herceg meg, kapaszkodjatok, olvas! Jó, még nem tökéletesen, de ki gondolta volna, hogy én ezt még látni fogom? És van velük egy felettébb művészi projektem, rajzolunk, meg lehet nézni itt, ni.

Azért az eszeveszett rohanásban megpróbálok majd ide is visszatérni egy kicsit. Megígérem. Mármint azt, hogy megpróbálom ;)