Nottingham - második napi csavargás

Utolsó nottinghames bejegyzés - alig négy hónappal az események után, hurrá!

A második napra az volt a tervem, hogy megnézem a várat, aztán megebédelek a Ye Olde Trip To Jerusalem nevű pubban, aztán, ha van időm, megnézem a katedrálist. És csodák csodája, ez mind sikerült is, nagyrészt annak köszönhetően, hogy Nottinghamben egy csomó látnivaló egy kupacban van a belvárosban - én mindenhova gyalog mentem, de a három nap alatt egyszer sem fordult elő, hogy 15-20 percnél többet kellett volna gyalogolnom.

A vár

Valamirevaló könyvmoly olvasott már legalább egy Robin Hood-könyvet, és ha a valamirevaló könyvmoly kicsit is olyan, mint én, rá is tette Nottinghamet a képzeletbeli oda-el-kell-mennem listájára. Voltam már pár helyen erről a listámról (kéne neki egy oldal a bullet journalomban, hm), az egri vár és Korfu jut eszembe hirtelen, és ezek a helyek mind különleges helyet foglalnak el a kis szívemben. Ráadásul a várakért Robin Hood nélkül is odavagyok, úgyhogy nem volt kérdés, hogy ha már Nottinghamben járok, ez lesz az egyik fő állomás.

Már az is csodás séta, ha az ember kívül marad - a fényképek mind innen vannak, mert, mint tudjuk, kevés helyen szeretik, ha az ember kiállításokat fényképez, és általában nem kockáztatok. A jegyben viszont benne van az összes benti kiállítás is, és azokból van bőven: a vár történetéről, na meg Robin Hoodról, természetesen, azon kívül főleg képzőművészetiek - a klasszikus kifejezetten tetszett, a modern, nos... maradjunk abban, hogy ahhoz én még mindig kicsi vagyok.

Kicsit sajnálom, hogy barlangtúrát kihagytam (még ha azért az egyért fizetni is kellett volna), de amikor odajutottam volna, épp félúton voltunk két indulás között (ami egy óra várakozást jelent), és amúgy is tovább tartott a várnézés, mint gondoltam, és közelítettem az éhenhaláshoz, úgyhogy inkább a következő napirendi pontra ugrottam.

- Ez egy kaland, igaz? - kérdezte a kislány az apukájától.

Ye Olde Trip To Jerusalem

A Ye Olde Trip To Jerusalem állítólag Anglia legrégebbi pubja - bár a szomszéd asztaltól elkapott beszélgetésfoszlányok szerint ez nem biztos, hogy így van, meg hát, ugye, azt akárki mondhassa. Ez után persze nem lepett meg, hogy szabályosan be kellett cserkésznem egy asztalt, és alig hittem el, amikor végre sikerült. MINDENHOL asztalok egy emberek voltak, egymás hegyén-hátán, sötét volt és zsúfolt, viszont megvolt benne az a plusz hangulat, ami elválasztja az itteni félig-meddig-étterem pubok hangulatát az igazi kocsmáétól, és vicces módon ettől a kocsmaibb légkörtől már-már otthonosan éreztem magam.

Elképesztő módon odabenn egy kép sem sikerült úgy, hogy közkinccsé merjem tenni. Arra fogom, hogy annyian voltak, hogy folyton attól féltem, hogy valaki felugrik, és követeli, hogy őt ugyan ne fényképezgessem.

Az ételválasztást nem vittem túlzásba, sima fish and chipset rendeltem - és megértettem, miért mondta Ed a karácsonyi zenekari vacsin, hogy az igazi fish and chips sokkal-sokkal jobb, mint amit ott ettünk. A hatalmas hal szinte olvadt a számban, a bundája és a krumpli viszont jó ropogós volt, a tartár nem majonéz volt, hanem tartár, és gyanús, hogy még a mashed pea is igazi borsóból készült. Alig bírtam megenni, de sajnáltam volna otthagyni, úgyhogy valahogy mégiscsak lenyomtam. Mellé Dragonfly sört ittam - csak úgy találomban böktem rá rendeléskor -, aminél feketébb sört én még életemben nem láttam, és nem mellesleg az íze sem volt utolsó.

Szívem szerint hosszan elücsörögtem volna az ebédem romjai fölött, lassan kortyolgatva a sörömet, nézelődve, esetleg olvasgatva, de nem akartam kiszúrni azokkal, akik asztalra vadásztak, inkább viszonylag hamar továbbálltam.

Szent Barnabás katedrális

Valamiért abban a tévhitben éltem, hogy ez is anglikán templom (nem néztem nagyon utána, csak a térképen láttam, hogy nincs messze), és azokban általában jól érzem magam, így kicsit sokkoló volt, amit találtam. Az még hagyján, hogy katolikus, az még nem fájt volna, de az a fajta katolikus, amelyikben sötét van, és szomorúan vádló szentek és Jézusok és Máriák lesnek rád minden sarokból, az a fajta, amelyik bűntudatot kelt a helyett, hogy felemelné a lelked. Nem is maradtam sokáig, egy gyors körülnézés és pár fénykép után kimenekültem, mielőtt az összes életöröm elszivárgott volna belőlem.

Nagyjából ennyi volt a nagy kaland. Még megittam egy kávét, amíg a buszra vártam, aztán hazajöttem. A vége felé már nem bántam volna, ha van velem valaki - pontosabban, már az elején sem bántam volna, de elég önálló vagyok, hogy egyedül is elmenjek helyekre -, de örülök, hogy elmentem.

Nottingham - A koncert

(Előre is ezer bocsánat a képnélküliségért, az összes vállalhatatlan lett)

Tehát, amiért Nottinghambe mentem: a koncert.

Egyszerre érkeztem a hostelbe két francia sráccal, róluk hamar kiderült, hogy ők is ugyanazért vannak ott, úgyhogy együtt mentünk az Arenába. Ott aztán barkochbáztunk egy darabig, hogy ne unjuk el az életünket várakozás közben, aztán elváltunk, mert nekik ülőjegyük volt (amit rettentően sajnáltak, de állítólag csak olyat kaptak).

Valamit nagyon ügyesen csináltam, mert már a sorban is nagyon elöl voltam, aztán a második sorban kötöttem ki, ráadásul a nélkül, hogy bárkit is bordán könyököltem vagy fellöktem volna - látszik, hogy Angliában nemzeti sport a sorbanállás (egyetlen angol = egy ember hosszúságú sor), és halálra csúnyánnéznek mindenkit, aki előre tolakodik (szakszóval ők a queue jumperök).

Ekkor már nagyon fájt a lábam, de eltökéltem, hogy nem mozdulok, legalább addig, amíg a Shinedown és a Halestorm le nem megy, elvégre ha elmegyek, alighanem búcsút inthetek a jó kis helyemnek. Szerencsére a húgomnak igaza lett, és felpörögtem annyira, hogy ne akarjak meghalni.

A Highly Suspect kezdett, és nem győztem sajnálni őket. Tök jók voltak, mindent megtettek a hangulatért, csak épp alig akadt valaki, akit érdekeltek volna. Jól esett volna tarkón vágni a tyúkot, aki előttem, az első sorban facebookozott, amíg azok a szerencsétlenek a színpadon szórakoztatni próbálták...

Második volt a Halestorm, akikk leginkább a Suicide Squadra hasonlítanak - mintha a világ legveszélyesebb őrültjeit gyűjtötték volna össze, hogy megalapítsák a legdögösebb nőiénekeses zenekart. Sjanos náluk beigazolódott, amit korábban olvastam, hogy nem minden zenekar hangtechnikája tud megbirkózni az Arena nem tökéletes akusztikájával, és néha túl halk volt az ének, de ettől még nagyot robbantak.

...Amit aztán a Shinedown még tovább fokozott, többek között azzal, ahogy Brent tartotta a kapcsolatot a közönséggel (de ezt lehet, hogy azért mondom, mert ha tinis rajongós lennék, ő lenne a nagy szerelmem), meg azzal, hogy jobban vették az akusztika-akadályt.

Aztán feladtam a harcot, és kimentem vizet meg valami ehetőt szerezni, nehogy felboruljak. Végül beértem egy üveg vízzel meg egy kis chipsszel, mégis sokkal jobb állapotban mentem vissza, hogy meghallgassam a Black Stone Cherryt. A második sorba nyilván nem jutottam vissza, de már nem bántam annyira, mert a BSC-vel csak nem sokkal azelőtt ismerkedtem meg, és még nem fanatizálódtam teljesen (mondom: akkor még.). Így volt nem egy szám, amit nem ismertem, és az energiám is erősen fogytán volt, de még így is élveztem.

El ne felejtsem megemlíteni az angol udvariasság egy újabb iskolapéldáját: amikor az előttem álló kétméteres kopasz hátrafordult, és megkérdezte, nem akarok-e helyet cserélni.

Végzetül visszaszereztem a kabátomat a ruhatárból, kitolongtam az Arenából, és szakadó esőben, a Google Maps hathatós segítségével visszabotorkáltam a hostelbe. Végigbambultam két erősen kiegyenlítetlen sakkjátszmát a két francia között, miközben ettem valami chipsnél tartalmasabbat és félintelligens válaszokat adtam a hozzám intézett kérdésekre, aztán aludtam, mint akit agyonvertek, tudomást sem véve a szobámban tartózkodó-mászkáló fiúkról vagy az utcán bulizókról, akik pedig egy harmadik francia szerint hangosak voltak.

Jó éjszakát, gyerekek, a következő bejegyzésben elmesélem, mit kezdtem a második napommal. Lesz benne vár, Robin Hood, továbbá a világ legjobb fish and chipse és legfeketébb söre.