Turné - avagy ilyen a nyár North Yorkshire-ben

(most millió remek kifogásom van, miért nem írok rendesen, de ezt majd egy másik bejegyzésben)

Turnézzunk, ha már húszévesek vagyunk felkiáltással június elején a zenekar felkerekedett, és elbuszoztunk North Yorkshire-be (na persze nem így hirtelen, hanem némi szervezés után). Sok-sok elsőt jelentett nekem ez az út - először turnéztam ezzel a zenekarral, először jártam azon a környéken, először jártam a brit tengerparton, először laktam amolyan igazi szállodában (olyanban, ahol például még az ágyat is megigazították - kivéve azt a napot, amikor szanaszét hagytam rajta a horgolásomat, és nem mertek hozzányúlni), és még biztos találnék, ha nagyon akarnám. Ehhez még hozzáadjuk, hogy mennyire régen voltam már bármilyen hasonló úton, mennyire ritkán jutok ki Ashbyből, és mennyire hiányzott a turnéhangulat, és máris érthető, miért vártam annyira az indulást.

Az út sajnos nem volt eseménytelen: idős harsonásunkhoz mentőt kellett hívni. Mint kiderült, az orvosa eleve ellenezte, hogy bárhová is utazzon, de ő azért eljött (tavaly elveszítette a feleségét, azóta nagyon kereste a helyét), és nem jól sült el a dolog. Szerencséjére van egy bába és két ápolónő a zenekarban, akik kézben tartották a helyzetet a mentő érkezésééig, és szintén szerencsére a lánya is jött velünk, így nem kellett egyedül mennie a kórházba. Azóta már jól van, zenekarozik is megint.

Ezután már minden rendben volt, megérkeztünk szépen, még így is időben, és Yorkshire-t nem ismervén leesett az állam, amikor rádöbbentem, hogy ott így néz ki a június:

Summery weather in North Yorkshire #fog #northyorkshire #ashbyconcertband #tour

A photo posted by Emese Tünde Nyilas (@bippity_boppity_hook) on Jun 3, 2016 at 4:17am PDT

 Érkezés után azonnal az esti hangverseny helyszínére, a St Hilda templomba mentünk, ahol persze nem tombolt a hőség, de ezért bőven kárpótolt a látvány és az akusztika.

Come and see us :) #ashbyconcertband #tour #whitby #sthildas

A photo posted by Emese Tünde Nyilas (@bippity_boppity_hook) on Jun 3, 2016 at 4:48am PDT

Megettük a magunkkal hozott kis ebédünket, próbáltunk egy sort, aztán elfoglaltuk a szobáinkat a hotelben. Furcsa volt, hogy egymagam vagyok egy szobában egy zenekari úton (ketten lettünk volna Estelle-lel, de ő végül nem jött), de egymagamban is egész jól elnézegettem a kilátást.

View from my window :) #view #sea #whitby #ashbyconcertband #tour

A photo posted by Emese Tünde Nyilas (@bippity_boppity_hook) on Jun 3, 2016 at 7:47am PDT

Kis pihi után megvacsoráztunk, aztán visszamentünk a templomba hangversenyezni. Fáradtak voltunk az utazás és a délutáni plusz próba után, be is csúszott egy-két kisebb malőr, de szerintem azért mind élveztük, és nem mellesleg szép összeget gyűjtöttünk össze a vízimentőknek.

Másnap szabadon kószálhattunk, amerre akartunk. Eleinte nem egészen voltam biztos a dolgomban, mert épp azok nem voltak ott, akikkel egyébként jobban összenőttem, de kár volt aggódni, rögtön került egy kis csapat, akik elhívtak magukkal, és kesőbb sem volt soha gondom a társasággal. Utólag kicsit örülök is, hogy a bejáratott bandám nem volt ott, így legalább volt alkalmam kicsit jobban megismerni a többieket.

Bram Stoker Drakulájának egy része Whitbyben játszódik, erre a város rá is játszik, nyilván. Voltunk olyan kis buták, hogy betértünk a "Dracula experience" nevű "múzeumba", ahol aztán jól halálra rémíttettük magunkat a sötétben bujkáló élő és gépi vámpírságokkal - sokkal ijesztőbb volt, mint amire számítottam, hiába nagyon vásári a koncepció. Így aztán szükségünk volt arra, hogy meglátogassuk az apátságot (miután megmásztuk az oda felvezető 199 lépcsőfokot), de békét csak magában a temploban találtunk, a környéke kifejezetten hátborzongató volt a ködben, a többszáz éves sírkövekkel, a romokkal, az elszáradt virágcsokrokkal, amiket valamikor régen azoknak az emlékére tettek oda, akik leestek/leugrottak a sziklákról... alighanem én is hamar elkezdenék horrorkönyveket írni, ha ezt kéne néznem minden nap.

Let's climb these #whitby #ashbyconcertband #tour

A photo posted by Emese Tünde Nyilas (@bippity_boppity_hook) on Jun 4, 2016 at 4:16am PDT

Whitby is the creepiest place I've ever been. #whitby #whitbyabbey #fog #graveyard #ashbyconcertband #tour

A photo posted by Emese Tünde Nyilas (@bippity_boppity_hook) on Jun 4, 2016 at 9:07am PDT

Ebédidő körül aztán a Duke of York nevű pubban kötöttünk ki, ahol elpusztítottunk némi sült krumplit és (jó)pár üveg bort, változó létszámú és összetételű társaságban.

This is the life ;) #whitby #ashbyconcertband #tour

A photo posted by Emese Tünde Nyilas (@bippity_boppity_hook) on Jun 4, 2016 at 5:05am PDT

 Vasárnap kijelentkeztünk a hotelből, és átbuszoztunk Scarborough-ba, ahol sütött a nap, de ez nem azt jelenti, hogy akár fél fokkal is melegebb volt. Dacosan egy tengerparti hely teraszán ebédeltünk, mit sem törődve azzal, hogy a szél hol a saját hajunkat, hol a mellettünk ülő papírtányérját fújta az arcunkba. Térzenésztünk egyet a Peasholme Parkban, tovább küzdve a széllel, a lecsipeszelt kotta lapozásával és lefagyó lábujjainkkal, aztán hazajöttünk, itt a vége, fuss el véle, szép volt, jó volt, igazsevót.

Playing in #scarborough #peasholmpark today :) #ashbyconcertband #tour

A photo posted by Emese Tünde Nyilas (@bippity_boppity_hook) on Jun 5, 2016 at 5:09am PDT

(Ezt a tóközepi zenepavilont egyébként le is rajzoltam, mire megkaptam, hogy most már azért elég legyen, nehogy már még ehhez is legyen tehetségem)

52:48

Sok hasonló számpárt láttunk mostanában, de a legnagyobb hír valahogy mégsem az volt, hogy 3:3-at játszottunk Portugáliával, vagy hogy 4:0-ra kikaptunk Belgiumtól. Még Anglia Izland elleni 2:1-es veresége is csak az 52:48 tükrében volt igazán érdekes.

Igaza lehet Mafiának, hogy ebből könnyen vakuemlék lehet. Mr Rochester éjszakai műszakból jött haza, reggel hatkor, felébredt rá a Kis Herceg is, meg én is, és már fel is adtam a visszaalvást, mert a Kis Hercegnek mások az elképzelései a "játssz csendben a szobádban"-ról, mint az én amúgy sem tökéletes alvókámnak. Szóval, bejött Mr Rochester a szobánkba, és leforrázott a hírrel, ő akkor már tudta, követte egész éjszaka a szavazatszámlálást. A "leforrázott" igazából nem is jó szó, inkább olyan hatása volt, mintha nyakon öntött volna egy vödör hideg vízzel, azonnal kirepült a maradék álom is a szememből. Félig-meddig azt hittem, viccel - a számok nem voltak meglepőek, mindenki szoros eredményre számított, csak épp a másik irányban. Aztán elkezdett túlmelegedni az agyam, különösen az a része, amelyiket Szolnokon teletömték közgazdaságtannal meg szociológiával, meg a gyakorlatias rész, amelyik olyasmikkel foglalkozik, mint hogy útlevelet kell csináltatnom, és mi lesz a kis vállalkozásommal (majd írok róla nemsoká), meg ilyesmi. Ez még az elviselhetőbb rész volt - ezek mind csak adatok és tennivalók, csupa olyasmi, amivel racionálisan meg lehet küzdeni.

Hanem amikor kiléptem a házból, és elkezdtem embereket látni - akkor jött a dolog racionálisan nem kezelhető része. Tudatosult bennem, hogy az az 52% North West Leicestershire-ben (a mi környékünkön) 60,7%, és eszembe jutott, hogy a távozásért kampányolók egyik legfontosabb ún. érve az volt, hogy az EU-n kívül mennyivel jobban tudják majd kontrollálni a bevándorlást. És akkor arra gondoltam, hogy nagyon-nagyon sokan szavaztak azzal az indoklással, hogy meramocsokbevándorlók. És elkezdtem paranoid módon figyelni a szembejövőket, arra gondolva, hogy (nagyon durva kerekítéssel), háromból kettő nem akarja, hogy itt legyek. Ekkor vágott fejbe személyes szinten is a döntés súlya, és ekkor éreztem magam igazán idegennek, először az itt töltött lassan 3 év alatt. Kemény fejbekólintás volt, mert eddig egyszer sem bántott soha senki a miatt, hogy nem vagyok angol.

Ez így leírva, kívülről valószínűleg értelmetlennek tűnik, és becsszóra, én is tudom, hogy nem minden "leave" szavazó idegengyűlölő, és azt is tudom, hogy akik a barátaim, azok is maradnak, szavazás ide vagy oda. Érzelmi szinten mégis úgy csapódott le, mintha azt mondták volna, hogy takarodjak haza. És mondhatjátok, hogy túlérzékeny vagyok, de megsúgom: a péntek reggelente együtt kávézó anyukák között van francia, cseh és spanyol is, és ők is ugyanezt érezték, tőlem teljesen függetlenül. És az azóta eltelt pár nap valamilyen szinten minket igazol: Ashbyben még talán nem, de sok helyen feltűnően megugrott a rasszista, idegenellenes megnyilvánulások száma. Angolul tudóknak ajánlom EZT a gyűjteményt.

A hozzám közel álló angolok (és írek és skótok és walesiek) között nagyon sokan együttéreznek velünk, és többen is fogalmaztak úgy, hogy szégyellik, hogy britek. A péntek esti zenekari vacsira is rányomta a bélyegét - többen is odajöttek Estelle-hez és hozzám, hogy elmondják, mennyire sajnálják az egészet, de tőlünk függetlenül is ez volt az elephant in the room, amiről előbb-utóbb minden asztalnál beszélni kellett. Mindenkit piszkál, mindenkit megdöbbentett, mindenkinek van véleménye. Én még olyat nem láttam, hogy bármilyen szavazás kapcsán az emberek ennyire nyíltan és büszkén, sokszor már-már kihívóan hangoztassák a szavazatukat. Ehhez persze bőven hozzájárult a kampány is: mindkét oldal ígért és ijesztgetett a helyett, hogy tényeket közöltek volna, és amikor megszületett az eredmény, a hisztéria, amit keltettek, folytatódott és nőtt, barátok és rokonok vesznek össze, mindenki annak hívja a másik tábort, aminek nem szégyelli, és persze ott van a hate crime, amit előbb már emlegettem.

Ijesztő a helyzet. A parlament megvétózhatná az eredményt, de valószínűleg nincs bennünk annyi gerinc - ahogy a miniszterelnökben sem volt -, és úgy érzem, ott is elharapódzott a hisztéria, és azt sem tudják, hova kapjanak. Közben alattam összedől az, amire az életemet alapoztam, nagyon sok hozzám hasonlóval: a tudat, hogy magyarnak lenni azt is jelenti, hogy európai vagyok, és mint ilyen, nyugodtan élhetek, dolgozhatok, szerethetek, élvezhetem az életet egy hatalmas terület bármelyik pontján, Korfun vagy Ashbyben, ahol épp kedvem van. És mindeközben a körülöttem élők egymás torkának esnek, vagy épp a sajátjuknak, amikor rádöbbennek, mit tettek, amikor X-et rajzoltak egy bizonyos kockába. Nem szoktam fennkölt nézeteket hangoztatni, de én hiszek az egységben. Belátom, hogy az EU nem tökéletes, de hiszek abban, hogy a problémákat együtt kell megoldani, és az elválás csak legvégső esetben megoldás. És megijeszt a gyűlöletkeltés és az emberek egymásnak ugrasztása.

De ismertek, viszonylag gyorsan gyógyulok. Nagyon hamar előszedtem a génjeim közül a forradalmár ősöktől származóakat, kihúztam magam, és megfogadtam, hogy nem hagyom magam elkedvetleníteni. Ha útlevél kell, ám legyen. Ha vízum kell, legyen, elintézem. És ha valaki utálni akar azért, aki vagyok, hát legyen az ő problémája. Tegnap egyébként is szembejött valami, ami végképp megnyugtatott:

"A mi polgárságunk azonban a mennyben van." (Fil3:20) A mi állampolgárságunk, mondja az angol fordítás. A Földön meg majdcsak elleszünk valahogy, állampolgárságok, uniók ide vagy oda. Ez persze sovány vigasz annak, aki nem hisz benne, de nekem tegnap a világot jelentette.

Látogatók (pótlás... márciusból)

Márciusban itt volt a húgom meg az anyukám egy hétig, és jól megnézték maguknak, hol és mit csinálok, amikor nem látnak (vagyis az időm nagy részében). Persze minden összejött, a Kis Hercegre megint rájött az a csúnya köhögése, és négyóránként keltünk inhalálni, amitől aztán fáradtak voltunk és mnyűgösek, plusz Hugi sem volt elég erős az éghajlathoz (ahogy én sem voltam eleinte). Valahogy azért majdnem minden belefért, csak zenekarra nem jutottunk el, de majd legközelebb.

(Lopott képek)

Nottingham - második napi csavargás

Utolsó nottinghames bejegyzés - alig négy hónappal az események után, hurrá!

A második napra az volt a tervem, hogy megnézem a várat, aztán megebédelek a Ye Olde Trip To Jerusalem nevű pubban, aztán, ha van időm, megnézem a katedrálist. És csodák csodája, ez mind sikerült is, nagyrészt annak köszönhetően, hogy Nottinghamben egy csomó látnivaló egy kupacban van a belvárosban - én mindenhova gyalog mentem, de a három nap alatt egyszer sem fordult elő, hogy 15-20 percnél többet kellett volna gyalogolnom.

A vár

Valamirevaló könyvmoly olvasott már legalább egy Robin Hood-könyvet, és ha a valamirevaló könyvmoly kicsit is olyan, mint én, rá is tette Nottinghamet a képzeletbeli oda-el-kell-mennem listájára. Voltam már pár helyen erről a listámról (kéne neki egy oldal a bullet journalomban, hm), az egri vár és Korfu jut eszembe hirtelen, és ezek a helyek mind különleges helyet foglalnak el a kis szívemben. Ráadásul a várakért Robin Hood nélkül is odavagyok, úgyhogy nem volt kérdés, hogy ha már Nottinghamben járok, ez lesz az egyik fő állomás.

Már az is csodás séta, ha az ember kívül marad - a fényképek mind innen vannak, mert, mint tudjuk, kevés helyen szeretik, ha az ember kiállításokat fényképez, és általában nem kockáztatok. A jegyben viszont benne van az összes benti kiállítás is, és azokból van bőven: a vár történetéről, na meg Robin Hoodról, természetesen, azon kívül főleg képzőművészetiek - a klasszikus kifejezetten tetszett, a modern, nos... maradjunk abban, hogy ahhoz én még mindig kicsi vagyok.

Kicsit sajnálom, hogy barlangtúrát kihagytam (még ha azért az egyért fizetni is kellett volna), de amikor odajutottam volna, épp félúton voltunk két indulás között (ami egy óra várakozást jelent), és amúgy is tovább tartott a várnézés, mint gondoltam, és közelítettem az éhenhaláshoz, úgyhogy inkább a következő napirendi pontra ugrottam.

- Ez egy kaland, igaz? - kérdezte a kislány az apukájától.

Ye Olde Trip To Jerusalem

A Ye Olde Trip To Jerusalem állítólag Anglia legrégebbi pubja - bár a szomszéd asztaltól elkapott beszélgetésfoszlányok szerint ez nem biztos, hogy így van, meg hát, ugye, azt akárki mondhassa. Ez után persze nem lepett meg, hogy szabályosan be kellett cserkésznem egy asztalt, és alig hittem el, amikor végre sikerült. MINDENHOL asztalok egy emberek voltak, egymás hegyén-hátán, sötét volt és zsúfolt, viszont megvolt benne az a plusz hangulat, ami elválasztja az itteni félig-meddig-étterem pubok hangulatát az igazi kocsmáétól, és vicces módon ettől a kocsmaibb légkörtől már-már otthonosan éreztem magam.

Elképesztő módon odabenn egy kép sem sikerült úgy, hogy közkinccsé merjem tenni. Arra fogom, hogy annyian voltak, hogy folyton attól féltem, hogy valaki felugrik, és követeli, hogy őt ugyan ne fényképezgessem.

Az ételválasztást nem vittem túlzásba, sima fish and chipset rendeltem - és megértettem, miért mondta Ed a karácsonyi zenekari vacsin, hogy az igazi fish and chips sokkal-sokkal jobb, mint amit ott ettünk. A hatalmas hal szinte olvadt a számban, a bundája és a krumpli viszont jó ropogós volt, a tartár nem majonéz volt, hanem tartár, és gyanús, hogy még a mashed pea is igazi borsóból készült. Alig bírtam megenni, de sajnáltam volna otthagyni, úgyhogy valahogy mégiscsak lenyomtam. Mellé Dragonfly sört ittam - csak úgy találomban böktem rá rendeléskor -, aminél feketébb sört én még életemben nem láttam, és nem mellesleg az íze sem volt utolsó.

Szívem szerint hosszan elücsörögtem volna az ebédem romjai fölött, lassan kortyolgatva a sörömet, nézelődve, esetleg olvasgatva, de nem akartam kiszúrni azokkal, akik asztalra vadásztak, inkább viszonylag hamar továbbálltam.

Szent Barnabás katedrális

Valamiért abban a tévhitben éltem, hogy ez is anglikán templom (nem néztem nagyon utána, csak a térképen láttam, hogy nincs messze), és azokban általában jól érzem magam, így kicsit sokkoló volt, amit találtam. Az még hagyján, hogy katolikus, az még nem fájt volna, de az a fajta katolikus, amelyikben sötét van, és szomorúan vádló szentek és Jézusok és Máriák lesnek rád minden sarokból, az a fajta, amelyik bűntudatot kelt a helyett, hogy felemelné a lelked. Nem is maradtam sokáig, egy gyors körülnézés és pár fénykép után kimenekültem, mielőtt az összes életöröm elszivárgott volna belőlem.

Nagyjából ennyi volt a nagy kaland. Még megittam egy kávét, amíg a buszra vártam, aztán hazajöttem. A vége felé már nem bántam volna, ha van velem valaki - pontosabban, már az elején sem bántam volna, de elég önálló vagyok, hogy egyedül is elmenjek helyekre -, de örülök, hogy elmentem.

Nottingham - A koncert

(Előre is ezer bocsánat a képnélküliségért, az összes vállalhatatlan lett)

Tehát, amiért Nottinghambe mentem: a koncert.

Egyszerre érkeztem a hostelbe két francia sráccal, róluk hamar kiderült, hogy ők is ugyanazért vannak ott, úgyhogy együtt mentünk az Arenába. Ott aztán barkochbáztunk egy darabig, hogy ne unjuk el az életünket várakozás közben, aztán elváltunk, mert nekik ülőjegyük volt (amit rettentően sajnáltak, de állítólag csak olyat kaptak).

Valamit nagyon ügyesen csináltam, mert már a sorban is nagyon elöl voltam, aztán a második sorban kötöttem ki, ráadásul a nélkül, hogy bárkit is bordán könyököltem vagy fellöktem volna - látszik, hogy Angliában nemzeti sport a sorbanállás (egyetlen angol = egy ember hosszúságú sor), és halálra csúnyánnéznek mindenkit, aki előre tolakodik (szakszóval ők a queue jumperök).

Ekkor már nagyon fájt a lábam, de eltökéltem, hogy nem mozdulok, legalább addig, amíg a Shinedown és a Halestorm le nem megy, elvégre ha elmegyek, alighanem búcsút inthetek a jó kis helyemnek. Szerencsére a húgomnak igaza lett, és felpörögtem annyira, hogy ne akarjak meghalni.

A Highly Suspect kezdett, és nem győztem sajnálni őket. Tök jók voltak, mindent megtettek a hangulatért, csak épp alig akadt valaki, akit érdekeltek volna. Jól esett volna tarkón vágni a tyúkot, aki előttem, az első sorban facebookozott, amíg azok a szerencsétlenek a színpadon szórakoztatni próbálták...

Második volt a Halestorm, akikk leginkább a Suicide Squadra hasonlítanak - mintha a világ legveszélyesebb őrültjeit gyűjtötték volna össze, hogy megalapítsák a legdögösebb nőiénekeses zenekart. Sjanos náluk beigazolódott, amit korábban olvastam, hogy nem minden zenekar hangtechnikája tud megbirkózni az Arena nem tökéletes akusztikájával, és néha túl halk volt az ének, de ettől még nagyot robbantak.

...Amit aztán a Shinedown még tovább fokozott, többek között azzal, ahogy Brent tartotta a kapcsolatot a közönséggel (de ezt lehet, hogy azért mondom, mert ha tinis rajongós lennék, ő lenne a nagy szerelmem), meg azzal, hogy jobban vették az akusztika-akadályt.

Aztán feladtam a harcot, és kimentem vizet meg valami ehetőt szerezni, nehogy felboruljak. Végül beértem egy üveg vízzel meg egy kis chipsszel, mégis sokkal jobb állapotban mentem vissza, hogy meghallgassam a Black Stone Cherryt. A második sorba nyilván nem jutottam vissza, de már nem bántam annyira, mert a BSC-vel csak nem sokkal azelőtt ismerkedtem meg, és még nem fanatizálódtam teljesen (mondom: akkor még.). Így volt nem egy szám, amit nem ismertem, és az energiám is erősen fogytán volt, de még így is élveztem.

El ne felejtsem megemlíteni az angol udvariasság egy újabb iskolapéldáját: amikor az előttem álló kétméteres kopasz hátrafordult, és megkérdezte, nem akarok-e helyet cserélni.

Végzetül visszaszereztem a kabátomat a ruhatárból, kitolongtam az Arenából, és szakadó esőben, a Google Maps hathatós segítségével visszabotorkáltam a hostelbe. Végigbambultam két erősen kiegyenlítetlen sakkjátszmát a két francia között, miközben ettem valami chipsnél tartalmasabbat és félintelligens válaszokat adtam a hozzám intézett kérdésekre, aztán aludtam, mint akit agyonvertek, tudomást sem véve a szobámban tartózkodó-mászkáló fiúkról vagy az utcán bulizókról, akik pedig egy harmadik francia szerint hangosak voltak.

Jó éjszakát, gyerekek, a következő bejegyzésben elmesélem, mit kezdtem a második napommal. Lesz benne vár, Robin Hood, továbbá a világ legjobb fish and chipse és legfeketébb söre.

Nottingham - első napi csavargás

(Hihetetlen, de még ez is januárban történt. Egyszerűen úgy el voltam havazva az elmúlt egy-két hónapban, szinte magam sem értem, mivel, hogy sose jutok ide.)

Január végén két napra szabadságra mentem az életemből, és megint ellátogattam Nottinghambe, ezúttal szórakozni, nme ügyintézni.

Úgy kezdődött, hogy még valamikor tavaly felbukkant a Shinedown Facebook-oldalán ez a kép:

És akkor kis híján sírva fakadtam a gyönyörűségtől a felhozatalt látva, és arra gondoltam, nagyon fogok sírni, ha nem jutok el, de nem igazán gondoltam, hogy tényleg megyek, csak úgy mellesleg említettem meg Mr Rochesternek, aki viszont azonnal elintézettnek tekintette a dolgot. Egy darabig még húztam, halasztottam, aztán addig unszolt, hogy megvettem a jegyet. Hosszas keresgélés és számolgatás után Nottingham mellett döntöttem, mert utazással és szállással együtt  az tűnt a legolcsóbbnak és a legegyszerűbbnek.

Logikusan hangzik, hogy ha az ember csak egy koncert kedvéért megy valahova, odamegy délután, legfeljebb ott alszik, aztán reggel hazajön, de Ashbyben annyira rettenetes a tömegközlekedés, hogy az otthoni mennyeinek tűnik mellette, úgyhogy, ha nem akartam minden második bokornál átszállni, az volt az ideális megoldás, hogy elmegyek péntek reggel, és hazaérek szombat este. Ami ugyebár két nap szabadságot jelentett egy városban, ahol állítólag bőven van mit csinálni.

Amikor odaértem, még rengeteg időm volt, mielőtt elfoglalhattam volna a szállást, így aztán felfedezőútra indultam a belvárosban (miután kitaláltam, merrefelé hagyjam el a buszpályaudvart, hogy ne a hostellel ellentétes irányban induljak el). Már első ránézésre megtetszett a város, a kedvenc régi városaimra emlékeztetett, Debrecenre, Sopronra, Corfu Townra, azokra a helyekre, ahol magától értetődően keveredik a régi az újjal, a történelem a modern nagyvárossal.

Az első helyre, ahol hosszabb időt töltöttem, teljesen véletlenül találtam rá (mondanám, ha hinnék a véletlenekben) - ez volt a St. Peter's Church, a béke kis szigete a nyüzsgés kellős közepén, üzletek és franchise-éttermek közé rejtve. Amint bementem, elfelejtettem, mi van odakinn, és miután kicsit körülnéztem, még jó ideig ücsörögtem, befelé és felfelé hallgatózva.

Ez után úgy döntöttem, hagyom a fenébe a csilivili kajáldákat, és a templom "coffee room"-jában ebédelek, a tábla azt állította, lehet azt is. Jó döntés volt - igaz, a lasagne tölteléke inkább emlékeztetett cottage pie-ra, mint bármi olaszra, de finom volt és tűzforró, ráadásul friss salátát és fokhagymás paninit is adtak mellé. Még a kávé sem volt olyan pocsék, mint az angoloké álatlában, bár az is igaz, hogy okosan cappuccinót kértem, az általában ihatóbb.

Nem kapkodtam el az ebédet, de még így is nagyon ráértem, és végül egy négyemeletes Waterstones könyvesboltban kötöttem ki.

Mire végre elfoglalhattam a szállásomat, úgy éreztem, esélytelen, hogy végig tudjam állni az esti koncertet, csak abban bízhattam, amivel Kiscsillag biztatott: majd felpörgök annyira, hogy ne érezzem, hogy leszakad a lábam. Amikor megláttam a Midtown hostel üdvözlő lépcsősorát, azt hittem, menten sírva fakadok. Később az egyik tulaj közölte, hogy ez a legjobb mód annak az ellenőrzésére, hogy a vendégek betartják-e a "nincs részegeskedés" szabályt (amit egyébként igen szelektíven tartatnak be, amint a későbbi beszélgetésekből kiderült).

Ezen kívül egy rossz szavam nem lehetett - a két tulaj két nálam nem sokkal idősebb, közvetlen srác, a vendégek meg nyilván nagyon vegyesek voltak, de egyikükkel sem volt semmi gondom, sőt, ahányszor összefutottam valakivel a konyhában, kellemes csevegésbe bonyolódtam velük. Így derült ki két francia srácról, hogy ők is a koncert miatt jöttek, és így történt, hogy nem egyedül kellett megtalálnom az Arenát. Mindenhol rend és tisztaság, ingyen kávé, tea, wifi. Négy fiúval laktam egy hatágyas szobában, épp erről nincs képem, mert mindig volt ott valaki nem túl fotogén állapotban :P

Egyelőre ennyi, a többit majd a következő bejegyzésben, amit becsszóra igyekszem belátható időn belül megírni.