Ész nélküli pótlásba kezdek ismét, túl szép lenne, ha minden este rá tudnám venni magam az írásra. Na de ami késik, az a MÁV.
Szóval, történt szeptember elején, amikor a Kisasszony még csak két-három órára járt iskolába, hogy épp egy órám volt a között, hogy őt elhoztam és a között, hogy mennünk kellett a Kis Hercegért. Ha hazajövünk, öt perc múlva fordulhattunk volna vissza, meg jó idő is volt, úgyhogy elvittem a játszótérre, az úgyis egy köpésre van az ovitól. Leraktam a cuccunkat egy padra, egy piknikasztal mellé, ahol láttam, és amíg ő csúszdázott, és nem igényelt segítséget olyasmikhez, mint a hintábaberakás-hintábólkivétel, le is telepedtem. Szemben ült egy lány, elviteles dobozból evett valamit és egy könyvet olvasgatott, azt gondoltam, biztos nem is anyuka, csak úgy gondolta, ez pont jó hely lesz megebédelni és kikapcsolni kicsit, ha már ilyen szépen süt a nap. Amikor leültem, eltette a könyvet, beszélgetni kezdtünk, és kiderült, hogy egyrészt nagyon is anyuka, épp a három év körüli kislányával volt ott (aki mellett van egy hétéves kisfia is), másrészt egy csomó mindenben hasonlítunk, és ő is nagyon tud örülni a felnőtt társaságnak, harmadrészt két sarokra lakik tőlünk. Mielőtt mi eljöttünk volna, telefonszámot cseréltünk. Egy hét múlva náluk vacsoráztam, még egy héttel később megint átmentem beszélgetni, és ennyi elég is, hogy nagyon-nagyon közel legyen a barátnő státuszhoz. Ja, nem mellesleg, hogy később is tudjátok, kiről van szó, Stefnek hívják, és Bulgáriából házasodott ide.
És, ha már úgyis emlegettem, az iskola. Most már több hete egész napra járunk, és nagyjából bele is szoktunk a rutinba. 8:50-től 15:20-ig tart, mennek a gyerekek a kék egyenpulcsijukban, és nagyon picinek tűnnek ahhoz képest, hogy már iskolába járnak. Persze ez az iskola nem olyan, mint az otthoni, sokszor még jobban hasonlít ovira, mint iskolára, de már elkezdtek írni-olvasni-számolni. Az olvasáshoz az iskolában kapnak egyszerű kis mesekönyveket, legtöbbször olyanokat, amikben a képről kell beszélni vagy amiben ugyanaz a pár mondat ismétlődik kisebb változtatásokkal, hogy mire a végére érünk, pár szó már megragadjon, Büszke vagyok a Kisasszonyra, csak úgy ragadnak rá a szavak, pedig mindig szörnyülködöm, mennyivel nehezebb angolul megtanulni olvasni, mint magyarul, elvégre angolul nem elég összeolvasni a betűket úgy, ahogy vannak...
A szakdogám óta is izgatja a fantáziámat az iskolai étkeztetés, úgyhogy arra is odafigyeltem, és megnyugodtam, hogy a témát eszembe juttató Jamie-sorozat óta nagyon sokat javítottak a dolgokon, itt legalábbis. Uzsonnára gyümölcsöt vihetnek vagy 30 pennyt, amiből vehetnek ott valami egészségeset, inni csak vizet, és bár magukat az ételeket nem láttam, az ebédmenü is elég jónak tűnik. Ja, és első évben ingyen van az ebéd. Mindenkinek. Mármint mindenkinek, aki nem azt a lehetőséget választja, hogy inkább visz szendvicset, de hát miért vinnénk szendvicset, ha kapnak valami jobbat?
(A következő bejegyzésben pedig kirándulni fogunk! :))
Szóval, történt szeptember elején, amikor a Kisasszony még csak két-három órára járt iskolába, hogy épp egy órám volt a között, hogy őt elhoztam és a között, hogy mennünk kellett a Kis Hercegért. Ha hazajövünk, öt perc múlva fordulhattunk volna vissza, meg jó idő is volt, úgyhogy elvittem a játszótérre, az úgyis egy köpésre van az ovitól. Leraktam a cuccunkat egy padra, egy piknikasztal mellé, ahol láttam, és amíg ő csúszdázott, és nem igényelt segítséget olyasmikhez, mint a hintábaberakás-hintábólkivétel, le is telepedtem. Szemben ült egy lány, elviteles dobozból evett valamit és egy könyvet olvasgatott, azt gondoltam, biztos nem is anyuka, csak úgy gondolta, ez pont jó hely lesz megebédelni és kikapcsolni kicsit, ha már ilyen szépen süt a nap. Amikor leültem, eltette a könyvet, beszélgetni kezdtünk, és kiderült, hogy egyrészt nagyon is anyuka, épp a három év körüli kislányával volt ott (aki mellett van egy hétéves kisfia is), másrészt egy csomó mindenben hasonlítunk, és ő is nagyon tud örülni a felnőtt társaságnak, harmadrészt két sarokra lakik tőlünk. Mielőtt mi eljöttünk volna, telefonszámot cseréltünk. Egy hét múlva náluk vacsoráztam, még egy héttel később megint átmentem beszélgetni, és ennyi elég is, hogy nagyon-nagyon közel legyen a barátnő státuszhoz. Ja, nem mellesleg, hogy később is tudjátok, kiről van szó, Stefnek hívják, és Bulgáriából házasodott ide.
És, ha már úgyis emlegettem, az iskola. Most már több hete egész napra járunk, és nagyjából bele is szoktunk a rutinba. 8:50-től 15:20-ig tart, mennek a gyerekek a kék egyenpulcsijukban, és nagyon picinek tűnnek ahhoz képest, hogy már iskolába járnak. Persze ez az iskola nem olyan, mint az otthoni, sokszor még jobban hasonlít ovira, mint iskolára, de már elkezdtek írni-olvasni-számolni. Az olvasáshoz az iskolában kapnak egyszerű kis mesekönyveket, legtöbbször olyanokat, amikben a képről kell beszélni vagy amiben ugyanaz a pár mondat ismétlődik kisebb változtatásokkal, hogy mire a végére érünk, pár szó már megragadjon, Büszke vagyok a Kisasszonyra, csak úgy ragadnak rá a szavak, pedig mindig szörnyülködöm, mennyivel nehezebb angolul megtanulni olvasni, mint magyarul, elvégre angolul nem elég összeolvasni a betűket úgy, ahogy vannak...
A szakdogám óta is izgatja a fantáziámat az iskolai étkeztetés, úgyhogy arra is odafigyeltem, és megnyugodtam, hogy a témát eszembe juttató Jamie-sorozat óta nagyon sokat javítottak a dolgokon, itt legalábbis. Uzsonnára gyümölcsöt vihetnek vagy 30 pennyt, amiből vehetnek ott valami egészségeset, inni csak vizet, és bár magukat az ételeket nem láttam, az ebédmenü is elég jónak tűnik. Ja, és első évben ingyen van az ebéd. Mindenkinek. Mármint mindenkinek, aki nem azt a lehetőséget választja, hogy inkább visz szendvicset, de hát miért vinnénk szendvicset, ha kapnak valami jobbat?
(A következő bejegyzésben pedig kirándulni fogunk! :))
