Geometriával kezdtünk, a Kis Herceg ugyanis nemrég elkapta a minden ovisnak kötelező bárányhimlőt, amit itt csirkehimlőnek hívnak - mi ez a mánia az állatokkal, amik még csak nem is pöttyösek? Szóval, lestük, jelennek-e meg újabb pontok a grafikonon, és kentük a meglévőeket. Meglepően könnyen túlestünk rajta, lázas sem volt egyetlen kis hőemelkedést kivéve, nem is igen vakarózott, vagy ha véletlenül nagy ritkán mégis, abbahagyta, amint rászóltunk. Fáradékonyabb volt és többet aludt, de ez minden, egyébként teljesen jól elvolt.
Aztán-közben más jellegű számok jöttek. Az au pairséghez nem kellett National Insurance Numbert (~adószámot) igényelnem, nem is keresek vele annyit, hogy adóznom kelljen, úgyhogy, bár volt róla szó, hogy meg kéne csinálnom, mert mi van, ha mégis maradok, végül elmaradt. A maradás amúgy sem sokszor fordult meg a fejemben a szakítás előtt. Na, most viszont már kelleni fog, ha bármilyen más munkát akarok vállalni, úgyhogy rávettem magam, hogy felhívjam a Job Centre Plust, ők foglalkoznak ezzel. Akkor elsőre még egész jól megúsztam, várakozás nélkül felvette a telefont egy ügyintéző, aki alig hallott, úgyhogy majdnem kiabáltam, míg felvette az adataimat. A procedúrának része egy személyes interjú is, ahol megnézik, az vagy-e, aki, kitöltik az igénylőlapot, ilyesmi, ehhez akkor hirtelen nem tudott időpontot adni, úgyhogy azzal búcsúztunk, hogy majd még hívom őket. Idővel ez is összejött, megint megkérdezték az összes adatot, nehogy véletlenül valaki más legyek a hivatkozási számommal, és adtak egy időpontot egy héttel későbbre. Annyit mondtak, hogy Nottinghambe kell mennem, gondoltam, biztos egy ilyen iroda van, ha csak ennyit mondanak - hát nem. Kedd este elkezdtem nézni, hogyan tudok odajutni, és rá kellett jönnöm, hogy van belőlük hat. Szerdán fel akartam hívni őket, de amikor volt rá időm, nem álltak szóba velem, viszont vigaszdíjként hallgathattam Vivaldit, amíg meg nem untam, na jó, amíg le nem járt a munkaidejük. Ekkor már kezdtem kissé idegbajos lenni, csütörtökre volt ugyanis időpontom.
Csütörtökön több szerencsével jártam, felvették a telefont, a hölgyemény ismét végigkérdezte az adataimat, és nagy nehezen megtudtam a címet. Így aztán már nem sok minden akadályozhatott meg abban, hogy fogjam az irataimat, és tegyek egy gyors látogatást Nottinghamben. Az út tovább tartott, mint maga az interjú, ráadásul jó hamar odaértem, és már végeztem is, mire az eredeti forgatókönyv szerint sorra kellett volna kerülnöm. A neten fellelhető használhatatlan információk alapján arra számítottam, hogy majd kérdezgetnek mindenféle kínos dolgokat, például az eddigi összes lakcímemet (ki tudja azt követni?), de nem, megint csak az adataimat ismételgettem, amiket egy újabb hölgyemény beírt az igénylőlapra, lefénymásolták a személyimet, egy másik ügyintéző leellenőrizte, minden stimmel-e, és már jöhettem is haza. Ez egy héttel ezelőtt volt, akkor azt mondták, 2-4 héten belül meg kellene jönnie a levélnek, amiből majd megtudom a számomat. Semmit sem mondtak arról, hogy esetleg nem kapok, úgyhogy bizakodom. Újabb lépés az elbritesedés útján (az elbritesedés egy külön vicces téma, egyszer csak lesz róla külön bejegyzés, ha olyanom lesz).
Aztán-közben más jellegű számok jöttek. Az au pairséghez nem kellett National Insurance Numbert (~adószámot) igényelnem, nem is keresek vele annyit, hogy adóznom kelljen, úgyhogy, bár volt róla szó, hogy meg kéne csinálnom, mert mi van, ha mégis maradok, végül elmaradt. A maradás amúgy sem sokszor fordult meg a fejemben a szakítás előtt. Na, most viszont már kelleni fog, ha bármilyen más munkát akarok vállalni, úgyhogy rávettem magam, hogy felhívjam a Job Centre Plust, ők foglalkoznak ezzel. Akkor elsőre még egész jól megúsztam, várakozás nélkül felvette a telefont egy ügyintéző, aki alig hallott, úgyhogy majdnem kiabáltam, míg felvette az adataimat. A procedúrának része egy személyes interjú is, ahol megnézik, az vagy-e, aki, kitöltik az igénylőlapot, ilyesmi, ehhez akkor hirtelen nem tudott időpontot adni, úgyhogy azzal búcsúztunk, hogy majd még hívom őket. Idővel ez is összejött, megint megkérdezték az összes adatot, nehogy véletlenül valaki más legyek a hivatkozási számommal, és adtak egy időpontot egy héttel későbbre. Annyit mondtak, hogy Nottinghambe kell mennem, gondoltam, biztos egy ilyen iroda van, ha csak ennyit mondanak - hát nem. Kedd este elkezdtem nézni, hogyan tudok odajutni, és rá kellett jönnöm, hogy van belőlük hat. Szerdán fel akartam hívni őket, de amikor volt rá időm, nem álltak szóba velem, viszont vigaszdíjként hallgathattam Vivaldit, amíg meg nem untam, na jó, amíg le nem járt a munkaidejük. Ekkor már kezdtem kissé idegbajos lenni, csütörtökre volt ugyanis időpontom.
Csütörtökön több szerencsével jártam, felvették a telefont, a hölgyemény ismét végigkérdezte az adataimat, és nagy nehezen megtudtam a címet. Így aztán már nem sok minden akadályozhatott meg abban, hogy fogjam az irataimat, és tegyek egy gyors látogatást Nottinghamben. Az út tovább tartott, mint maga az interjú, ráadásul jó hamar odaértem, és már végeztem is, mire az eredeti forgatókönyv szerint sorra kellett volna kerülnöm. A neten fellelhető használhatatlan információk alapján arra számítottam, hogy majd kérdezgetnek mindenféle kínos dolgokat, például az eddigi összes lakcímemet (ki tudja azt követni?), de nem, megint csak az adataimat ismételgettem, amiket egy újabb hölgyemény beírt az igénylőlapra, lefénymásolták a személyimet, egy másik ügyintéző leellenőrizte, minden stimmel-e, és már jöhettem is haza. Ez egy héttel ezelőtt volt, akkor azt mondták, 2-4 héten belül meg kellene jönnie a levélnek, amiből majd megtudom a számomat. Semmit sem mondtak arról, hogy esetleg nem kapok, úgyhogy bizakodom. Újabb lépés az elbritesedés útján (az elbritesedés egy külön vicces téma, egyszer csak lesz róla külön bejegyzés, ha olyanom lesz).
