Mr. Rochester

A lelkeknek a találkozása sokkal megrendítőbb és megmagyarázhatatlanabb, semhogy beszélni lehetne róla. Ezért döntöttem úgy, hogy segítségül hívom barátnőmet, Charlotte Brontë-t. Vagy Jane Eyre-t, ahogy tetszik. (na jó, kicsit azért is, mert olyan sok idézetet találtam, ami szépen beleillik a történetbe). A dőltbetűs részek mind tőle/tőlük származnak.

Huh. Rég írtam már ennyire kitárulkozósat.

Ja, és ismét elnézést kell kérnem azoktól, akik innen értesülnek a fejleményekről, nem személyesen tőlem.

Megrögzött álmodozó vagyok, mióta csak az eszemet tudom. Liliputot és Brobdingnagot viszont valódi országoknak képzeltem, és nem kételkedtem benne, hogy majd egy szép napon hosszú útra indulok, és tulajdon szememmel fogom látni az apró mezőket, házakat, fákat, a pici emberkéket, Liliput kicsi teheneit, birkáit, madarait – akárcsak az óriások birodalmának erdőmagasságú gabonaföldjeit, hatalmas szelindekjeit, macskaszörnyetegeit, toronymagasra nőtt férfiait és asszonyait. Nem akartam ilyen messziről indulni, de megtetszett az idézet, és rájöttem, hogy ez is alaposan belejátszik abba, hogy ott vagyok, ahol vagyok - eleve ez az álmodozó kalandvágy az egyik oka annak, hogy újra meg újra belevágok olyasmibe, ami elsőre őrültségnek tűnik, kiköltözöm Angliába, például. Vagy Jane Eyre-ré változom, és hagyom, hogy Mr. Rochester elcsavarja a fejem.

De hogy a lényegre térjek, az egész ügy (vagy legalábbis a látható és mesélhető része) akkor kezdődött, amikor majd' három hete, egy pénteki napon levágattam a hajam. Akkor kaptam az első virágot, "remélem, nem veszed rossz néven, de annyira szép vagy ezzel a hajjal" címen. Zavarba jöttem egy pillanatra, de akkor még nem is igazán vettem komolyan. Csakhogy onnantól kezdve minden nap kaptam virágot, egy teljes héten keresztül, és egyre inkább zavarba jöttem, és egyre inkább megijedtem. Egyetlen nő sem lehet büszke rá, ha feljebbvalója udvarol neki, mert hiszen úgysem veszi feleségül. Őrült minden asszony, aki titkolt szerelmet táplál keblében, mert az ilyen titkolt, viszonzatlan szerelem fölemészti az életet. Ha pedig viszonzásra talál, akkor lidércfényszerűen olyan mocsaras vadonba csalogat, amelyből nincs többé menekvés.

Csak gyermekek tudnak ennyire félni.
Rettegtem attól a pillanattól, amikor majd ki kell mondanom, hogy nem, nekem ez nem fog menni. Már csak azért is, mert tudtam, milyen törékeny tud lenni Mr. Rochester, és semmi kedvem nem volt fájdalmat okozni neki.

A pénteki virág fölött sírva fakadtam, magam sem tudtam, miért. Írtam egy hosszú-hosszú levelet, amit eszem ágában sem volt odaadni, és amiben hosszasan megindokoltam, miért fogok nemet mondani, és miért nem tettem meg eddig. A sírással már végeztem, mire megint egy helyiségbe kerültünk, de akkortól fogva nem voltam biztos semmiben. Mialatt feltörte a pecsétet, és elolvasta a levelet, én tovább ittam a kávémat (éppen reggelinél ültünk). A kávé forró volt, és ennek tulajdonítottam, hogy a vér hirtelen az arcomba tódult. Hogy a kezem mitől remeg, és hogy miért ömlött ki a kávé fele a csészealjra, azon nem óhajtottam gondolkozni. (Ebben mondjuk van egy kis ferdítés, főztem ugyanis, nem kávét ittam).

A hétvége azzal telt, hogy kerülgettük egymást, mindketten azzal az elhatározással, hogy mostmártényleg tiszta vizet öntünk a pohárba, lesz, ami lesz, aztán ebből nem lett semmi. Folyton őt figyeltem, azon rágódtam, miért bizonytalanodtam el, miért nem vagyok már biztos abban, hogy nemet akarok mondani. Ebben az öblös, vörös fotelben Mr. Rochester valahogy másképpen festett; nem látszott olyan komolynak és rosszkedvűnek, mint máskor. Ajkán mosoly játszadozott, szeme csillogott, nem tudom, mitől; valószínűleg a bortól. Mindenesetre ebéd utáni jó hangulatban volt; közlékenyebb és derűsebb, mint rendesen, nem olyan mord és fagyos, amilyen reggelenként szokott lenni. Gránitba vésett vonásai még így is kemények voltak, ahogy fejét a dagadó selyemvánkoson nyugtatta, de nagy, sötét szemének tekintete – mert nagy, sötét szeme volt – mintha kissé ellágyult volna. De miközben azon csodálkoztam, mekkorát változott, mióta ismerem, nem tudtam arra gondolni, hogy hányszor voltam rá iszonyú dühös, és hányszor éreztem úgy, a legrosszabb napjainkon, hogy jóformán észre sem veszi, hogy létezem.

Hétfőn reggel 6-ra ment dolgozni, de indulás előtt még írt nekem egy levelet, amin megint sírtam kicsit, viszont ez a sírás már közel sem volt olyan kétségbeesett, mint a pénteki. Megint írtam egy levelet, amíg a gyerekek hajósat játszottak a játszótéri mászókán, de ez rövidebb lett, vidámabb... és arról szólt, hogy hiába vagyok halálra rémülve a gondolattól, hogy beleestem egy kétgyerekes özvegybe, aki ráadásul a főnököm, hogy emiatt alighanem külföldön ragadok, minden előzetes tervem ellenére, hogy mit szólnak majd a gyerekek és a családom és a barátaim és főleg azok, akik mindkettőnket ismernek, nem fogok nemet mondani.

Az élet túlságosan rövid ahhoz, hogy huzamosabb időn át haragudjunk az emberekre, és mindent elraktározzunk, ami fáj.
A világ ítéletével pedig nem törődöm. Az emberek véleménye nem érdekel.

Erre azért nem voltam elkészülve, hogy így fogok reszketni ha viszontlátom, hogy a hangom is elfullad, és jóformán mozdulni sem tudok.

- Elnézést a reggeliért...
Megöleltem,
- Inkább nekem kéne bocsánatot kérnem az egész heti jégkirálynőzésért...
Szünet. Mint kiderült, elsőre azt hitte, épp kikosarazom.
- Pénteken írtam neked egy hatoldalas levelet.
- Akkor te is érezted?
Bólintottam, és erre most ő ölelt meg engem. És ezzel el is dőlt.

– Érez valamit irántam, Jane?
Nem mertem felelni. Még a szívem dobogása is elállt.
– Mert nekem néha az a furcsa érzésem támad – különösen ha így együtt ülünk, mint most –, az a furcsa érzésem támad, hogy a bal oldali bordáim alól egy darab zsineg indul ki, és az szorosan és kioldozhatatlanul össze van kötözve egy másik zsinegdarabbal, amely meg a maga bordájához nőtt. De ha a zúgó csatorna és nehány száz mérföldnyi szárazföld lesz kettőnk között, attól félek, ez az összekötő zsineg vagy zsinór még elszakad, és ha erre gondolok, ideges nyugtalanság fog el, hogy akkor pedig én belül vérezni fogok.

Még mindig meg vagyok ijedve egy kicsit, de ugyanakkor meglepően természetesnek tűnik, hogy együtt vagyunk, jó úgy hazajönni, hogy tudom, hogy vár rám, jó hazavárni, jó látni, hogy újabban a szeme is mosolyog, és jó tudni, hogy ha ez működik, nem maradok le a gyerekek életének hátralevő részéről. Igen, igaz, még sok mindent el kell dönteni és el kell intézni, de bízom benne, hogy szép lassan minden kialakul.

(Segítek, most lehet sokkot kapni, többekkel megesett. Mások meg mosolyogtak, mondván, számítottak már erre, ami azt támasztja alá, hogy megint én voltam az, aki nem vette észre, ami ott volt az orra előtt. Most pedig megyek, és felveszem a Jane Eyre nevet.)