Tudom, tudom, ne is mondjátok, mióta ígérgetem... :D
Kezdjük a felkészítő "órákkal. Stephen alapból hétfő estére hirdette meg őket, de mivel tudta, hogy én akkor próbára járok, felajánlotta, hogy velem találkozik külön valamikor máskor, mondjuk, kedd reggel, amikor a két gyerkőc amúgy sincs itthon. Nem lesz olyan inspiráló, mint csoportban, de a lényeget elmondja, és rendben leszünk. De hogy ne ő legyen az egyetlen, akinek köszönetképp a nyakába ugorhatok, Sarah is csatlakozott, "ne legyél egyedül", "utána én meg úgyis konfirmálok", "és amúgy meg miért ne" alapon.
Az első ilyen közös óránkon készült is egy kép, ami tökéletesen illusztrálja, miért érzem magam ennyire jól a Holy Trinityben - három Biblia, három különböző nyelven (pontosabban a magyar csak Újszövetség + Zsoltárok). Ahogy akkor egy molyos karcban írtam: "az itteni közösség befogad, ha kicsit másmilyen vagy, akkor is, akkor is, ha az érkezésedkor még abban sem vagy biztos, hogy hiszel abban, amiben ők. Mert nem csak elmennek a templomba meg hazamennek, hanem ismerik, szeretik, segítik egymást. „Church family”-ként emlegetik magukat (magunkat), és olyanok is – higgyétek el annak, aki ennyire távol van a saját családjától. Itt nem félni kell Istentől, hanem szeretni kell, pontosabban viszont kell szeretni. És ez így olyan jó.
Ha a képen a könyvek ugyanott lennének nyitva, akkor annál a résznél lennének, amit utoljára olvastunk, az pedig nagyon illik a képhez, na meg ahhoz, amit számomra jelent:
Nincs különbség zsidó és görög között, mert mindenkinek ugyanaz az Ura, és ő bőkezű mindenkihez, aki segítségül hívja (Rm 10,12)"
A pánik persze elkapott az utolsó ilyen óra után - akarom én ezt? mi van, ha mégsem igaz? mi van, ha később meggondolom magam? -, aztán hazajöttem, és megnéztem a Kéktündér ajándékát, pontosabban a hozzá tartozó üdvözlőlapot (az angolok a cardok megszállottai). Na, milyen idézetet választott bele?
Ne félj, és ne rettegj, mert veled lesz az Úr, a te Istened mindenben, a miben jársz. (Józsué 1,9)
Szóval megint kaptam egy taslit, hogy én csak ne agyaljam túl a dolgokat, ahogy szokásom. (Ilyenekre gondoltam akkor, amikor azt írtam, hogy záros határidőn belül konkrét választ kaptam a kérdéseimre.)
Kicsit tartottam tőle, hogy maga a szertartás sokkal formálisabb lesz, mint a megszokott vasárnapi családi istentiszteletünk. Ez valamennyire be is jött, mert volt egy meghatározott forgatókönyv, ami szerint történtek a dolgok, de ennek ellenére is az a családias hangulat uralkodott, amit mát annyit dicsértem. Nem azt éreztem, hogy egy üres szertartásban veszek részt, azért, mert úgy szokás, hanem azt, hogy van értelme nyilvánosan felvállalni, hogy ide jutottam, és hogy most már még szorosabb kötelék fűz mindazokhoz, akik már eddig is feltétel nélkül elfogadtak. És ehhez nem elhanyagolható tény, hogy Stephen vezette le az egészet, neki pedig van egy (szerencsére) elnyomhatatlan közvetlen stílusa :)
Amint a mellékelt ábra is mutatja, nem cicóztak, fürödtünk! :) Kivéve Shane-t, az ő hallókészüléke valószínűleg nem értékelte volna a mutatványt. Stephen azt ígérte, nem lesz hideg a víz, ha nem is fog gőzölni, de a szerkentyű, aminek kicsit fel kellett volna melegítenie, nem volt hajlandó rendesen működni, úgyhogy igenis hideg volt. Mégis örülök, hogy így csináltuk, tetszik, hogy ennyire drámaian benne van a keresztelés teljes szimbólumrendszere - a születés, a halál, a feltámadás és "bónuszként", kevésbé látványosan, de nyilvánvalóbb szimbólumként a Szentlélek.
A teázás-sütizés sem maradhatott el, most tekintélyes mennyiségű sütivel, és rengeteg plusz öleléssel, gratulációval és szeretettel :) Idén már ez volt a harmadik szülinapom :)
Kezdjük a felkészítő "órákkal. Stephen alapból hétfő estére hirdette meg őket, de mivel tudta, hogy én akkor próbára járok, felajánlotta, hogy velem találkozik külön valamikor máskor, mondjuk, kedd reggel, amikor a két gyerkőc amúgy sincs itthon. Nem lesz olyan inspiráló, mint csoportban, de a lényeget elmondja, és rendben leszünk. De hogy ne ő legyen az egyetlen, akinek köszönetképp a nyakába ugorhatok, Sarah is csatlakozott, "ne legyél egyedül", "utána én meg úgyis konfirmálok", "és amúgy meg miért ne" alapon.
Az első ilyen közös óránkon készült is egy kép, ami tökéletesen illusztrálja, miért érzem magam ennyire jól a Holy Trinityben - három Biblia, három különböző nyelven (pontosabban a magyar csak Újszövetség + Zsoltárok). Ahogy akkor egy molyos karcban írtam: "az itteni közösség befogad, ha kicsit másmilyen vagy, akkor is, akkor is, ha az érkezésedkor még abban sem vagy biztos, hogy hiszel abban, amiben ők. Mert nem csak elmennek a templomba meg hazamennek, hanem ismerik, szeretik, segítik egymást. „Church family”-ként emlegetik magukat (magunkat), és olyanok is – higgyétek el annak, aki ennyire távol van a saját családjától. Itt nem félni kell Istentől, hanem szeretni kell, pontosabban viszont kell szeretni. És ez így olyan jó.
Ha a képen a könyvek ugyanott lennének nyitva, akkor annál a résznél lennének, amit utoljára olvastunk, az pedig nagyon illik a képhez, na meg ahhoz, amit számomra jelent:
Nincs különbség zsidó és görög között, mert mindenkinek ugyanaz az Ura, és ő bőkezű mindenkihez, aki segítségül hívja (Rm 10,12)"
A pánik persze elkapott az utolsó ilyen óra után - akarom én ezt? mi van, ha mégsem igaz? mi van, ha később meggondolom magam? -, aztán hazajöttem, és megnéztem a Kéktündér ajándékát, pontosabban a hozzá tartozó üdvözlőlapot (az angolok a cardok megszállottai). Na, milyen idézetet választott bele?
Ne félj, és ne rettegj, mert veled lesz az Úr, a te Istened mindenben, a miben jársz. (Józsué 1,9)
Szóval megint kaptam egy taslit, hogy én csak ne agyaljam túl a dolgokat, ahogy szokásom. (Ilyenekre gondoltam akkor, amikor azt írtam, hogy záros határidőn belül konkrét választ kaptam a kérdéseimre.)
Kicsit tartottam tőle, hogy maga a szertartás sokkal formálisabb lesz, mint a megszokott vasárnapi családi istentiszteletünk. Ez valamennyire be is jött, mert volt egy meghatározott forgatókönyv, ami szerint történtek a dolgok, de ennek ellenére is az a családias hangulat uralkodott, amit mát annyit dicsértem. Nem azt éreztem, hogy egy üres szertartásban veszek részt, azért, mert úgy szokás, hanem azt, hogy van értelme nyilvánosan felvállalni, hogy ide jutottam, és hogy most már még szorosabb kötelék fűz mindazokhoz, akik már eddig is feltétel nélkül elfogadtak. És ehhez nem elhanyagolható tény, hogy Stephen vezette le az egészet, neki pedig van egy (szerencsére) elnyomhatatlan közvetlen stílusa :)
Amint a mellékelt ábra is mutatja, nem cicóztak, fürödtünk! :) Kivéve Shane-t, az ő hallókészüléke valószínűleg nem értékelte volna a mutatványt. Stephen azt ígérte, nem lesz hideg a víz, ha nem is fog gőzölni, de a szerkentyű, aminek kicsit fel kellett volna melegítenie, nem volt hajlandó rendesen működni, úgyhogy igenis hideg volt. Mégis örülök, hogy így csináltuk, tetszik, hogy ennyire drámaian benne van a keresztelés teljes szimbólumrendszere - a születés, a halál, a feltámadás és "bónuszként", kevésbé látványosan, de nyilvánvalóbb szimbólumként a Szentlélek.
A teázás-sütizés sem maradhatott el, most tekintélyes mennyiségű sütivel, és rengeteg plusz öleléssel, gratulációval és szeretettel :) Idén már ez volt a harmadik szülinapom :)
