November elején az angolok - és elvielg még sok más nemzet - a világháborús hősökre emlékeznek, ezért látni őket pipacsos kitűzővel, karkötővel, minden elképzelhető dologgal, ezért van tele a Facebook pipacsokkal, a városok pedig pipacskoszorúkkal. Ebből az Ashby Concert Band is kiveszi a részét minden évben, a Seaforth Highlanders skót dudásaival és dobosaival együtt, a Poppy Appeal javára rendezett jótékonysági hangversennyel.
Számomra már a próbákon is ez bizonyult a legizgalmasabbnak az eddigi hangversenyek közül - na nem azért, mert olyan borzasztó nehezek voltak a darabok, azok nemigen érték utol a múltkori komolyzenei anyag nehézségét, inkább azért, mert csupa nagyon angol/skót/walesi dolgokat játszottunk, aminek a nagy részét nem ismertem.
Ráadásképp ugye ott voltak a dudások, akik külön izgalomfaktort jelentettek. Amikor először hallottam őket, a klasszikus vicc jutott eszembe:
- Miért járkálnak fel-alá a skót dudások játék közben?
- ???
- Mert mozgó célpontot nehezebb eltalálni.
Nagyon hangosak. Tényleg. Nagyon. De ha nem közvetlen közelről kell hallgatni őket, többedik alkalomra már nem is olyan szörnyű. Csak hát mi, kürtösök mindig elég közel voltunk hozzájuk...
A hangversenyen aztán jelen volt Leicestershire krémje, mindenféle nagynyakláncos emberek, olyanok, mint a lord lieutenant, aki a királynő képviselője a megyében, vagy Ashby polgármestere, és, örömmel jelentem, méltóak voltunk mindenféle rendű-rangú személyhez és ünnephez, a jelenlévők egyhangúlag állították, hogy ez volt minden idők legjobb pipacsos koncertje. Kicsit szerintem rontott az élményen, hogy a számok közötti összekötő szöveg, amit egy bizonyos Chris Berry írt és olvasott fel, kicsit hosszabb volt, mint amennyit egy hangverseny közönsége elbír - de egyébként nem volt rossz, nekem legalábbis érdekes volt angol szemszögből, többnyire hétköznapi emberek szemszögéből meghallgatni a háború történetét.
Összességében felemelő élmény volt, úgy éreztem, hogy a többségnek a téma nem csak a szükséges rossz, amit el kell viselni a hangversenyhez. És nem kellett könyörögni a közönségnek, hogy énekeljenek, amikor olyasmit játszottunk - magamban szégyenkeztem is kicsit, hogy otthon sokaknak még a Himnuszt is fájna elénekelni.
Amaninéni jóvoltából most videókat is tudok mutatni, megnézhetitek ITT és ITT és ITT.
Visszatérve kicsit az angol nézőpontra: többekkel jót nevettünk azon, hogy mi a másik oldalon álltunk, és lám, most a béke jegyében itt vagyok, és együtt játszunk egy megemlékező hangversenyen. Ez egyrészt nagyon is jó, tudva, hogy nem vagyunk ellenségek, és nem kell olyasmikkel foglalkoznunk, mint egy sok ezer ember életét követelő háború, amihez nekünk, átlagembereknek amúgy sincs semmi közünk azon kívül, hogy a mi szeretteink halnak meg. Másrészt felvettem a "furcsa dolgok, amiktől honvágyam lesz" listára - mert bár mindez a múlthoz tartozik, velem éreztette azt, hogy idegen vagyok (nem az emberek éreztették, csak a helyzet maga). Nekem (nekünk) egész mást jelent az első világháború, mint nekik. Ők győztek, nekik a hősök más felhanggal hősök, mint nekünk, és nekik nem fáj úgy a békeszerződés sem, hogy csak a legnyilvánvalóbb különbségeket említsem. Most, a jelenben együtt vagyunk, de a múltunk, a gyökereink mások. Nem ez az első, hogy erre gondolok, de eddig még sosem írtam le: úgy tűnik, ahhoz is el kell hagyni az országot, hogy felfogjuk a hagyományaink jelentőségét. Itt a március 15-e vagy az augusztus 20-a semmit sem jelent, ugyanolyan munkanap, mint a többi. Itt nem locsolkodnak húsvétkor, és karácsonykor a Mikulás hozza az ajándékokat, aki december 5-én erre se néz. Amíg otthon vagyunk, ezek kis dolognak tűnnek, húszéves korunkra meg is unjuk hallgatni, hogy Petőfi így, Szent István úgy, külföldön viszont egész más értelmet nyernek, olyan dolgokká válnak, amik összekötnek távoli emberekkel, és eltávolítanak a közeliektől. (És akkor azt még nem is említettem, hogy Sarah alig tud valamit a világháborúkról, mert nekik annyira nem fontos az egész.)
De ez nem borongós bejegyzés akart lenni, mert összességében nagyon is élveztem az egészet, minden kivándorlós filozófia ellenére is :)
Számomra már a próbákon is ez bizonyult a legizgalmasabbnak az eddigi hangversenyek közül - na nem azért, mert olyan borzasztó nehezek voltak a darabok, azok nemigen érték utol a múltkori komolyzenei anyag nehézségét, inkább azért, mert csupa nagyon angol/skót/walesi dolgokat játszottunk, aminek a nagy részét nem ismertem.
Ráadásképp ugye ott voltak a dudások, akik külön izgalomfaktort jelentettek. Amikor először hallottam őket, a klasszikus vicc jutott eszembe:
- Miért járkálnak fel-alá a skót dudások játék közben?
- ???
- Mert mozgó célpontot nehezebb eltalálni.
Nagyon hangosak. Tényleg. Nagyon. De ha nem közvetlen közelről kell hallgatni őket, többedik alkalomra már nem is olyan szörnyű. Csak hát mi, kürtösök mindig elég közel voltunk hozzájuk...
A hangversenyen aztán jelen volt Leicestershire krémje, mindenféle nagynyakláncos emberek, olyanok, mint a lord lieutenant, aki a királynő képviselője a megyében, vagy Ashby polgármestere, és, örömmel jelentem, méltóak voltunk mindenféle rendű-rangú személyhez és ünnephez, a jelenlévők egyhangúlag állították, hogy ez volt minden idők legjobb pipacsos koncertje. Kicsit szerintem rontott az élményen, hogy a számok közötti összekötő szöveg, amit egy bizonyos Chris Berry írt és olvasott fel, kicsit hosszabb volt, mint amennyit egy hangverseny közönsége elbír - de egyébként nem volt rossz, nekem legalábbis érdekes volt angol szemszögből, többnyire hétköznapi emberek szemszögéből meghallgatni a háború történetét.
Összességében felemelő élmény volt, úgy éreztem, hogy a többségnek a téma nem csak a szükséges rossz, amit el kell viselni a hangversenyhez. És nem kellett könyörögni a közönségnek, hogy énekeljenek, amikor olyasmit játszottunk - magamban szégyenkeztem is kicsit, hogy otthon sokaknak még a Himnuszt is fájna elénekelni.
 |
| Sian otthagyta kicsit a timpanit, hogy eljátssza a Büszkeség és balítélet filmzenéjét (ld. videó) |
 |
| Amaninénivel a szünetben |
Amaninéni jóvoltából most videókat is tudok mutatni, megnézhetitek ITT és ITT és ITT.
Visszatérve kicsit az angol nézőpontra: többekkel jót nevettünk azon, hogy mi a másik oldalon álltunk, és lám, most a béke jegyében itt vagyok, és együtt játszunk egy megemlékező hangversenyen. Ez egyrészt nagyon is jó, tudva, hogy nem vagyunk ellenségek, és nem kell olyasmikkel foglalkoznunk, mint egy sok ezer ember életét követelő háború, amihez nekünk, átlagembereknek amúgy sincs semmi közünk azon kívül, hogy a mi szeretteink halnak meg. Másrészt felvettem a "furcsa dolgok, amiktől honvágyam lesz" listára - mert bár mindez a múlthoz tartozik, velem éreztette azt, hogy idegen vagyok (nem az emberek éreztették, csak a helyzet maga). Nekem (nekünk) egész mást jelent az első világháború, mint nekik. Ők győztek, nekik a hősök más felhanggal hősök, mint nekünk, és nekik nem fáj úgy a békeszerződés sem, hogy csak a legnyilvánvalóbb különbségeket említsem. Most, a jelenben együtt vagyunk, de a múltunk, a gyökereink mások. Nem ez az első, hogy erre gondolok, de eddig még sosem írtam le: úgy tűnik, ahhoz is el kell hagyni az országot, hogy felfogjuk a hagyományaink jelentőségét. Itt a március 15-e vagy az augusztus 20-a semmit sem jelent, ugyanolyan munkanap, mint a többi. Itt nem locsolkodnak húsvétkor, és karácsonykor a Mikulás hozza az ajándékokat, aki december 5-én erre se néz. Amíg otthon vagyunk, ezek kis dolognak tűnnek, húszéves korunkra meg is unjuk hallgatni, hogy Petőfi így, Szent István úgy, külföldön viszont egész más értelmet nyernek, olyan dolgokká válnak, amik összekötnek távoli emberekkel, és eltávolítanak a közeliektől. (És akkor azt még nem is említettem, hogy Sarah alig tud valamit a világháborúkról, mert nekik annyira nem fontos az egész.)
De ez nem borongós bejegyzés akart lenni, mert összességében nagyon is élveztem az egészet, minden kivándorlós filozófia ellenére is :)
