Tavaszolás zsebibabák nélkül - tanulságos mese világutazóknak

Ma egy hete, hogy visszajöttem otthoni kiruccanásomról, de már hosszabbnak tűnik - nem azért, mert annyira nehéz hét volt, egyáltalán nem, csak furcsán működik az időérzékem, sebaj. A lényeg, hogy tavaszolásom története következik, na meg a visszatérésé. És a tanulságok, amiket levontam, mert épp úgy, mint (úristen, már) majdnem két éve Korfun, itt is folyamatosan rádöbbenek dolgokra magammal kapcsolatban.

A Tündérkeresztanya vitt ki az East Midlands reptérre, ami sajnos most sem azt jelentette, hogy onnan repültem, hanem hogy onnan indult a busz, ami elvitt Lutonig. 11:25-re kellett volna megérkeznünk, 36-kor mondta be a sofőr, hogy baleset volt, dugó van az autópályán, kerül egyet, de azt nem tudja megjósolni, mikor érünk oda. Ekkor pár percre felment az adrenalinszintem, de azért reménykedtem - rengeteg időm volt a busz és a repülő között, minden hercehurcával együtt is. Egész élvezetes utazás következett mellékutakon, bájos angol házak között. Alig múlt el dél, amikor a sofőr diadalmas kacajjal közölte, hogy vele ugyan nem szúr ki holmi dugó, 5 perc múlva megérkezünk, készülődjünk, további jó utat. Állítása szerint legalább 20 perccel többet késtünk volna, ha ott ragadunk az autópályán.

Még a buszút elején jött az első ráébredés, ami megvilágosodásnak azért nem nevezhető, mert már régen ott derengett az agyamban. Kicsit izgulva indultam neki ennek az útnak, elvégre azelőtt soha nem repültem egyedül, mégis, amikor felszálltam a buszra, lepakoltam, elhelyezkedtem (örömködtem, hogy nem ül mellettem senki), elővettem a könyvemet, bedugtam a fülhallgatómat, olvasgattam, nézelődtem, élveztem az utazást... vagyis semmivel sem idegeskedtem jobban, mintha ezredszer vonatoztam volna Szolnokra. Olyan nomád vagyok, hogy holmi egész napos utazgatással már nem lehet különösebben megviselni az idegeimet.

Lutonban ettem valamit, ittam egy kávét, és beszéltem pár szót egy magyar lánnyal, aki a kokárda helyett/gyanánt viselt csipkevirágomat és a magyar nyelvű Kundera-könyvet látva igen ügyesen kikövetkeztette, hogy atyafi vagyok. Ez az a virág egyébként, megmutatom, mert miért ne:

(a színei ennél azért sokkal szebbek)

A repülőből most még láttam is valamit, bár főleg Angliát, mert a kontinens fölött megint felhős volt az ég... ami végül is nem csúnya, ha felülről nézi az ember.

Ferihegyen már várt Lujó, a nyakába is ugrottam bőröndöstől. Mentünk a Kökire, ahol jól pofánvágott a konstans vizeletszag (jaj, de szépen mondom), valamit az, hogy se a kéregetők, se a BKV-ellenőrök, se a gyrososok nem ismerik a "kérem" és a "köszönöm" szavakat. Mindettől alaposan elszoktam az Ashbyben töltött 5 hónap alatt - itt a boltosok akkor is egy thank you-val búcsúznak, ha nem vettél semmit, csak épp körülnéztél kicsit.

Fél 12 volt, mire Orosházára értünk, ami testvérek között is 14 órányi utazást jelent. Apa kijött elénk, hazavitt, aludtunk egy nagyot, aztán kezdődött az egyhetes találkozás-kavalkád.

Vasárnap: utókarácsony, utószülinap, nekemörülés nálunk. (Elég rosszak lettek a képek, úgyhogy csak egy párat. Nem én csináltam őket egyébként, becsszó :))

Hétfő: Mamiéknál - öthavi pletyipótlás, utókarácsonyi töltött káposzta és szemike, valamint a tavalyi pálinka, amit én már pont nem kóstolhattam meg októberben :)

Kedd: Ebéd Lujóval a Diófában, aztán Apáéknál iskolás öcskösre való rácsodálkozás, rámcsodálkozás, túlélőcsomag Mamától, ha Angilában éhínség tombolna ;)

Szerda: na, ezen durciztam egy sort, egyrészt, mert Lujónak próbaidős lévén vissza kellett mennie dolgozni; másrészt mert nekem is fel kellett mennem Pestre, hogy elintézzem a jelentkezésemet a szakácsvizsgára. Merthogy azt csak személyesen lehet. Üdv a XXI. században. Visszafelé viszont kellemes meglepetésként összefutottam az Örsön az orosházi gyerekkönyvtárosokkal, akik egy továbbképzésről hazafelé tartva épp ugyanarra a metróra szálltak fel, amelyikre én. Így aztán hazafelé sem kellett egyedül utaznom.

Csütörtök: tüdőszűrő, mert az is kell a vizsgához, ugye, aztán Anya, Kiscsillag, Mano, filmnézés, pletyiparti, csokievés :) És el ne felejtsem, hogy Manóval elmentünk a Semprébe, ami nekem épp olyan új volt, mint Papi pálinkája. Kellemes kis hely, a kinézete kifejezetten tetszik, a kávé finom volt, és ha igaz a hír, hogy még bővül a kínálat, tulajdonképpen nincs is ellene kifogásom.

Péntek: még több Anya, még több Kiscsillag, ebéd a Mandulában - ott se voltam már ezer éve, nem is így hívták még szerintem. Jól néz ki, csak kicsit sötét... az ebéd viszont nagyon is jó volt. Azt azért nem bántam volna, ha van időm letenni az evőeszközt, mielőtt elveszik előlem a tányért. Utána még benyomtunk egy kávét az Amaeusban, ott készült a kép.

Délután a könyvelhagyó hétvégéhez kapcsolódóan nyilván mi is hagytunk el könyvet, idén a főtéren. Előtte viszont olvastunk 10 percig hangosan, ami kívülről is legalább olyan érdekesen festhetett, mint belülről. A képek nem sajátok. Az utolsót az OrosCaféról, a többit a Viharsarki Hírekről loptam. Az, hogy a körtefánál veszítettem el a könyvemet, annyira tetszett a fotósoknak, hogy többször is meg kellett ismételnem - igen, a végén is rettentő spontán volt még a dolog, de hát ilyen ez a média.

Szombat reggel irány vissza - újabb tanulságok. Eljönni és elbúcsúzni rossz volt, visszajönni és viszontlátni nem. Jó volt újra látni a Kéktündért (ő hozott el East Midlandsről) és a "családomat" is, kifejezetten simogatta a szívemet, hogy örültek nekem a zsebibabák. Még az itteni rutinba való visszarázódás sem volt különösebben nehéz.
Jó volt próbára menni is. Adrian örült az OFZÉ-s DVD-nek, először azt hitte, kölcsön van, aztán ki akarta fizetni, de végül mégiscsak felfogta, hogy ajándékról van szó. Alan és a szaxis Edward egy percre sem hagytak unatkozni (a többiek sem, de ők különösen :)), és arra is fény derült, hogy nincs okom szégyenkezni a miatt, hogy a felét se értem annak, amit Alan mond - skót ugyanis az istenadta. Kiderült továbbá, hogy a zenész mindenhol ugyanolyan, Edward felvetette a szünet végén, hogy igyunk meg valahol valamit valamelyik hétvégén, amikor ráérek.

Szóval, második tanulság: igen, hiányoznak az otthoniak, hiányzik a holmim többi (nagyobbik) része, hiányoznak az ismerős dolgok (mármint az itteninél még sokkal ismerősebbek), és igen, van, hogy elfog a honvágy, ha nehéz napom van, vagy ha olyasmi történik, ami szeretett otthoni dolgokra emlékeztet. De megszerettem az ittenieket, megszerettem Ashbyt, és ahogy a koliban és Korfun is képes voltam rá, megszoktam, hogy ennyi és nem több cuccom van, és ha többet akarok, hát felemelem a fenekem és megveszem. A tanulság tanulsága pedig ugyanaz, mint az első: nomád vagyok. Annyira, hogy igazolványt és utazási kedvezményeket érdemelnék. Kellő belerázódás után bármit meg tudok szokni, és mindenhol megtalálom a helyem, legyen az Kardoskút, Szolnok, Korfu vagy épp Anglia...

Puzzle

A Kéktündérnek van egy megfontolandó és roppant egyszerű elmélete Istennel kapcsolatban: Isten kezét akkor látni, amikor túl sok a véletlen ahhoz, hogy valóban véletlen legyen. Továbbra is örök kételkedő vagyok, de az, ahogy megint zenekarba kerültem, eszembe juttatta ezt az elméletet...

Zenekarról akkor volt legutóbb szó, amikor megismerkedtem Ruth-szal, és említettem Robot (nemnevet, nemnevet), aki talán be tud juttatni valahova. Nos, Robról azóta sem hallottam, megismerkedtem viszont Beth-szel, aki oboista az Ashby Concert Bandben. Hozzá is a Kéktündéren keresztül jutottam el, mégpedig úgy, hogy elmentünk a templomba (hova máshova) egy kifejezetten nőknek rendezett reggelis összejövetelre. Maga az összejövetel is jó volt, volt sok finom süti és gyümölcs, és életemben remélhetőleg utoljára elkövettem azt a hibát, hogy kávét kértem tea helyett (SOHA ne kérj kávét Angliában, ha teát is lehet, kivéve a jobb kávézókat). Volt éneklés, és beszélt egy nő arról, hogy hogyan lett keményfejű ateistából hívő keresztény (a történetben szerepelt rengeteg betegség, és többek között egy autóút, ami közben többször is megállt a szíve a rácsatolt műszer szerint, ő és a gyerekei mégis épen és egészségeden megérkeztek). És volt jó beszélgetés. Valószínűleg a mi asztalunk volt a legizgalmasabb, voltunk ketten magyarok, volt két angol (az egyik skót gyökerekkel), és Connie, aki máltai, spanyol zsidó családból. És életemben először azt is megtapasztaltam, milyen az, ha ketten ott, melletted, személyesen érted imádkoznak - felkavaró élmény, talán ez rá a legjobb kifejezés.

De vissza Beth-hez.

Következő hétfőn elmentem a zenekar próbájára, hogy Beth bemutasson nekik és főleg a karmesternek, Adriannek. Mint kiderült, kétségbeesetten vágynak kürtösökre (kettő volt nekik), és Adrian azt mondta, persze, jöhetek, amikor csak akarok, Beth-nek pedig kitüntetést ígértek a többiek, amiért szerzett egy kürtöst. Rögtön be is ültettek az egyetlen jelenlévő fajtámbeli, Matthew mellé, hogy nézzek, hallgassak, ismerkedjek, és nagyon szerettem, amit láttam. Már az érkezésemkor is elfogott az a jó érzés, hogy "ez olyan, mint otthon volt", de az, hogy még hasonló dolgokat is játszanak, és hogy mindenki kedves és aranyos és barátságos volt, még rátett egy lapáttal, alig vártam, hogy legyen hangszerem meg szabad hétfő estém, és mehessek.

És ez is döbbenetesen gyorsan összejött: a Kéktündér még azon a héten szombaton átvitt Derbyba, a Foulds nevű hangszer és mindenféle-zenés-cucc boltba, amit Ruth ajánlott a találkozásunkkor. Egy vadonatúj Rosettivel jöttem haza, és napokig már attól fülig ért a szám, hogy ránéztem. Egyelőre csak bérlem, de ha fél év múlva is szeretem, lehet, hogy megveszem - akkortól fogva jobban megéri, mint bérelni, úgyis csak félévi bérletet vonnak le az árából.

Még a boltban

Ha már Derbyban voltunk elmentünk egy kávézóba is, persze, naná! A Kéktündér életében ugyanis éppolyan előkelő helyet foglalnak el a kávézók, mint az enyében. A Jack Rabbit's a legjobb, ahol angliai létem során voltam. Helyesen (ahogy Emily Gilmore mondaná: rusztikusan) fest a szedett-vedett, régi bútorokkal és a krétával írt táblákkal, és erre rátesz a sok helyi finomság, amit árulnak: lekvárok, sajtok, zöldségek, minden, mi szem-szájnak ingere. Mi ugyan csak sütiztünk és üdítőztünk, de a többi asztalnál láttam komolyabb ebédeket is, és mind nagyon étvágygerjesztően festett. A személyzet összes tagja bűbájtündér, komolyan, mind kedvesek voltak, a pultos fiúval elcsevegtünk arról, hogy honnan jöttem, és a Kéktündérrel megegyeztek abban, hogy a többi európai nép sokkal nyitottabb és rugalmasabb, mint ők, angolok.

Mandulás, helyi jellemző süti és gyógynövényes-gyömbéres üdítő, ami a Kéktündér és a cuki pultos fiú szerint nagyon angol - megérte kipróbálni. A háttérben a Kéktündér cappuccinója, ásványvize és kabátja, ha már itt tartunk

De megint elkalandoztam, ez van, ha az ember lusta blogolni, és minden egyszerre akar leírni.

Nemigen reménykedtem benne, hogy még ebben a hónapban eljutok próbára, tizenkétórázós időszakban vagyunk, de úgy alakult, hogy ma mégis tudtam menni, és továbbra is imádom a dolgot. 2. kürtöt játszom, ami már önmagában is kaland, ezer éve nem játszottam másodikat, és van persze sok új darab, de nagyon sok ismerős is - köztük a Vilja-dal a Víg özvegyből! :) Két pasi közé szorultam, pontosabban egy pasi, Alan és egy tizenöt éves palánta, Matthew közé. A teaszünetben (igen, este 9 előtt nem sokkal még lazán belefér egy tea és egy keksz, ma süti is, mert Matthew-nak szülinapja van) nagyjából mindenkivel váltottam pár szót annak ellenére is, amilyen vagyok, mert ők nem olyanok, nagyon is barátkozósak és érdeklődőek, és egy percig sem éreztem azt, hogy én lennék az idegen, akitől három lépés távolságot kell tartani.

Filozófiával kezdtem, az lesz a vége is. Azt mondják, nem tudod, mid van, amíg el nem veszíted - én most arra jutottam, hogy nem tudod, mit veszítettél, amíg vissza nem kapod. Mindent meg lehet szokni, azt is, hogy nincs egy zenekar, amiben játszhatnál, akkor is, ha az egész életed egy zenekar körül forgott. De amikor megint van hol játszani... mint amikor a helyére kerül egy darab a kirakóban, és a képnek kezd értelme lenni.