2014. május 21., szerda

A zene az kell...

...mert gyógyír minden lelki nyavalyára. Amikor tavaly majd' belehaltam a szakdogába, egy Paddy-koncert segített, hogy eltűnjön a görcs a légző szervrendszeremből, és megint kapjak levegőt (pontosan emlékszem a pillanatra, a képre, ahogy Manóval ülünk a JATÉ-ban, megkérdezi, hogy vagyok, és azt válaszolom, kapok levegőt). Mostanában a gyakorlati vizsgától csomósodtak össze az idegeim, abban a gondolat- és érzéshalmazban fetrengtem, hogy nincs elég rutinom, nem tudok eleget, még a tételsort is megváltoztatták, tuti, hogy nem megyek át. De jött a szombati hangverseny, és annak ellenére, hogy az ott rám zúdított önbizalom-növelésnek a világon semmi köze a főzéshez vagy a sulihoz, azóta sokkal kellemesebben érzem magam a bőrömben.

A műsor középpontjában a bécsi zene, azon belül különösen a Strauss-család állt,  zenekar is ehhez öltözött a szokásos fekete helyett, a fiúk-férfiak fehér csokornyakkendőben, a lányok-nők estélyiben pompáztak. Pompáztunk. (Semmi különös célom nincs ezzel, csak jól esik a T/1) Nem mellesleg ez volt az Ashby Art Festival nyitókoncertje.



A kottaállványokra kikészített fekete dossziékban ez fogadott (mindenkit, és valószínűleg senki másnak nem volt már új):


"MOSOLYOGJ!
A közönség TÉGED néz!

Fogadd a tapsot
Beszélj a lehető legkevesebbet

Akkor keresd a következő kottát, amikor Adrian beszél, ne akkor, amikor a közönség tapsol

Élvezd a koncertet!"

Aztán kaptunk egy ilyet is, mert Adrian semmit sem bíz a véletlenre:

A műsor, mindenféle emlékeztetőkkel
Ezt meg már csak a vicc kedvéért mutatom meg: keresd a külföldit!


Szóval, jól sikerült, nagyon is. Tele volt a Holy Trinity, nagy sikert arattunk, és bár a Tündérkeresztanya végül nem tudott eljönni. a Kéktündér és Ruth ott voltak, és nem győztek lelkendezni (ami már csak azért is jó jel, mert Ruth ugyebár zenetanár).

Adrian, azon kívül, hogy próbán is elmondta, amit elmondott, küldött egy e-mailt, amiben leírta, hogy mennyire jók voltunk, és köszöni, na meg azt a pár apróságot, amire majd oda kell figyelni, amikor júliusban megismételjük az egészet Ibstockban. Nagyon szeretem, ahogy kommunikál a zenekarral egyben és az emberekkel külön-külön (mármint azt tudom, velem hogy kommunikál, de gondolom, másokkal is hasonlóan) - nem tudnám megmagyarázni, miért, van valami a stílusában, ami egyszerre kifinomult-angol, laza és humoros, és ugyanakkor mégsem kérdőjelezi meg senki, hogy ő a főnök, és nem tudom, hogyan fejezzem be ezt a mondatot, úgyhogy teszek egy pontot, mondjuk most. (Mások iránt is viseltetek hasonlóan megmagyarázhatatlan érzelmekkel, Alant például egyszerre mondanám kedvesnek és figyelmesnek és imádnivalóan szarkasztikusnak - a szarkazmus persze csak az én fejemben pozitív, de az nem baj.)

No, keveredjünk ki ebből az értelmetlen mondathalmazból. Remélem, senki sem fogja követelni, hogy fordítsam le angolra, mert akkor nagy bajban leszek. Jöjjön inkább két kép, több egyelőre nincs, majd lesz, ha Adriannek lesz ideje feltölteni őket. A kürtöset is tőle kaptam egyébként, "gondoltam, ennek örülni fogsz" címen :)



De nem csak maga a hangverseny és a siker és a zene miatt dobódtam fel teljesen.

Régóta tudom magamról, hogy csoportfüggő vagyok, szeretek tartozni valahová, és ahhoz, hogy kinek-minek látom magam, nagyban hozzátartozik az is, hogy kik a rokonaim, kik tartoznak a baráti társaságomba és különösen annak belső köreibe, kikkel élek együtt, és nem lesz meglepő, ha azt mondom, hogy a meghatározó emberhalmazok közé tartozott az OFZE is, nagyjából mióta az eszemet tudom. Most változott a rövidítés, amivel az aktuális zenekaromra hivatkozhatok, és még csak két hónapja vagyok itt, mégis azt éreztetik velem, hogy jó helyen vagyok, ide tartozom, amíg Ashbyben vagyok. Érdeklődnek, mikor megyek haza legközelebb, van-e rá esély, hogy a családom eljön hozzám, jól érzem-e magam, mennyire van honvágyam, hogy utaztam, milyen volt otthon, tetszenek-e a darabok, ismerem-e őket, játszottam-e már őket, és így tovább, és így tovább. Én meg csoportfüggök boldogan, egyre több nevet jegyzek meg, és egyre több emberrel tudok elcsevegni szünetben a tea fölött, amiről tudom, hogy nem kellene meginnom, mert nem tudok majd aludni, és reggel korán kelek a gyerekekkel, de mégis megiszom, mert nincs jobb, mint a forró ital fölött beszélgetni.

Ráadásképp Adrian már nem egyszer elmondta-megírta, mennyire örül, hogy csatlakoztam, mennyire szerencséjük van, mennyire jó vagyok, legutóbb akkor, amikor a hivatalos belépésemhez szükséges meghallgatásra sokkal bonyolultabb darabot választottam az itteni, erősen korlátozott kottatáramból, mint amire feltétlenül szükség lett volna. Ha csak feleannyira elégedett, mint mutatja, máris jobban érzem magam a bőrömben.

Jajanyám, jó hosszan lelkendeztem megint, Kiscsillagnak is mondtam már ma, hogy állítson le, de sajnos nem tette. Zárásként zene - a hangversenyről nincs felvételem, úgyhogy a darab, amit a meghallgatáson játszottam. (ennyire azért nem jól, de elég volt a bejutáshoz)


2014. május 18., vasárnap

Vegyes felvágott

Ezer éve készülök írni megint, mert megint történt ez-az, de vagy kevésnek tűntek egy bejegyzéshez, vagy már a tanulásra koncentráltam... nos, ma elég jól haladtam az OKJ-s tételekkel, úgyhogy úgy döntöttem, írok egyet.

Szóval, a legkorábbi, amiről nem írtam, az Alpha kurzus. A lényege, hogy megvacsorázunk együtt, aztán van egy előadás, aztán beszélgetünk arról, amit hallgattunk, keresztényes-vallásmegértős témában. Amikor meghívtak, nem voltam teljesen biztos benne, hogy akarom, de ismervén azokat, akikről tudtam, hogy ott lesznek, végül úgy döntöttem, egy kipróbálást megér, és meg is ért. Kezdhetném ott, hogy Stella elképesztően jól főz, de akkor úgy tűnne, mintha csak azért járnék oda :D Szóval, ahogy más templomi alkalmakkor, itt sem erőltetik, hogy egyik pillanatról a másikra ugyanazt gondoljam és higgyem, mint ők, sőt, az egésznek az a lényege, hogy együtt gondolkozzunk, mindenki elmondja a véleményét, megértsük, amit nem értünk, ilyesmi. A vacsi alatt egyébként újabban a "fiatal anyukák" című asztalhoz ültetnek, szerintem mi vagyunk a leghangosabb asztal, annyit vihogunk :) A kép még az első, bevezető alkalmon készült, azóta nincsenek újabbak, rajta van a Tündér házaspár és a Kéktündér is :)


Aztáán volt egy francia piac és egy vintage és kézműves vásár. Amúgy is érdekeltek, de egyedül nem feltétlenül volt kedvem... hát, a Kéktündér ezt is megoldotta, mire bármit szóltam volna bárkinek, hívott, hogy menjek vele, kaptam is az alkalmon. Végül még Ruth is csatlakozott. Megittunk egy kávét a Bath Grounds egyik padján, a napsütésben ücsörögve (le is pirult az a kicsi, ami kilátszott belőlem), aztán a vintage vásárral indítottunk, mert Ruth nem ért rá egész délután, és őt az érdekelte inkább. Leginkább külön-külön gyönyörködtünk, nézelődtünk, vásárolgattunk, néha futottunk össze egy-egy standnál, hogy megbeszéljük, mennyire élvezzük az egészet. Végül egy halom gombbal jöttem haza, egy részét már tudom, mire fogom használni, a másik feléről csak sejtéseim vannak, de aaannyira tetszettek, hogy nem tudtam otthagyni őket. Rajtuk kívül velem jött egy 2,5 mm-es horgolótű, mert akkora még nem volt, pedig kell, és ott sokkal olcsóbb volt, mint a boltban.




A francia vásár viszont minden volt, csak francia nem, kivéve egy lekváros-mustáros és egy sajtos standot. Utóbbinál kiválasztottam egy finomságot, amit a francia emberke úgy jellemzett, hogy "olyan, mint a camambert, csak erősebb az íze" - mint később kiderült, tényleg. Nyamm.

Szerzemények

A nagy franciátlanságban végül olasz kaját ebédeltem - a nevét csúnyamód elfelejtettem, olasz burgerként hirdették, és grillezett vaddisznó húspogácsa, sült hagyma, ecetes csípős paprika és sajt volt benne. Ez is nyamm, bár tény, hogy valami franciára vágytam, ha már francia piac.

Villámfotó menet közben
Aztáán elkezdtem tanulni, meg ilyesmi, mert nagyon közeledni kezdett az OKJ vizsga. Az első múlt hét szerdán volt, és jó sokat utaztam miatta, alaposan (vagyis még alaposabban) megismertem a lutoni repteret, odafelé úton például rájöttem, hogy soha többé nem fogok a Yam Yamban enni, mert a pirított tésztát inkább szétfőttnek, a tikka masalát meg magához képest is túlfűszerezett, gyomorbántó csirkemellkockáknak kellene nevezni. A gyomrom helyrerázására vaníliafagyit kerestem, hiába, úgyhogy vaníliás joghurt lett a vége. Túléltem.


Kedd este Lujóéknál aludtam, szerda reggel vizsga. Borzasztóan könnyű volt, a kétórás írásbelit szűk egy óra, a számítógépeset úgy negyed óra után adtam be. Pontos eredmény csak a legvégén lesz, annyit tudunk, hogy mindenki átment.

Utána hazavonatoztam, csütörtök reggel még elmentem az orvoshoz aláíratni a kiskönyvemet, aztán már jöttem is visszafelé. Á, nem voltam zombi, nem, dehogy. Viszont végre tiszta volt az ég a tenger fölött, először, mióta elkezdtem röpködni. (Sajnos csak béna telefonos képeim vannak, fényképező nem volt nálam)

Itt hagyjuk el Hollandiát...

...és itt érkezünk meg Anglia fölé.
Késtünk nagyjából fél órát, de még így is rengeteg időm volt a buszig, úgyhogy kipróbáltam a másik éttermet, a The Food Village-et. Klasszikus fish and chipset kértem, és ez sokkal jobb volt, mint a csirkés-tésztás rettenet, még ha fedezte is az egész heti zsírszükségletemet. És nézzétek azt a papírt! :D

Ezzel az elmés kis szerkezettel jelezték, amikor elkészült a rendelésem

Sörbundás halacska (simán elfelejtettem, miféle), sült krumpli, tartármártás, és nagy-nagy örömömre citrom is

Daily Haddock... For cod's sake... :D
Mára legyen elég ennyi, valamelyik nap pedig majd lelkendezem a tegnapi hangversenyről is. (Igen, tudom, hogy le vagyok maradva, mint a borravaló)