2013. november 27., szerda

Napicuki

Tudom, tudom, lesz már a hobbis bejegyzés is tényleg, de

1. a horgolmányomhoz nem árt még pár kocka, hogy tényleg látsszon, milyen lesz
2. Egész egyszerűen muszáj megosztanom a világ legcukibb dolgát, még ha képek nélkül is.

Tehát, a világ legcukibb dolga, ami az után következik, hogy közöljük a Kis Herceggel: megyünk fürdeni. Olyankor elkezdi rángatni magán a ruhát, próbál vetkőzni, ami persze nem megy neki, de már ekkor szaporábban lélegzik izgalmában. Kis segítséggel a zoknival elboldogul, a többit úgy kell leszedni róla, és ez még sokkal-sokkal cukibb, ha közben kicsit megbögyörgetem a lábujjait, vagyis a teste legeslegcsikisebb részét, mert akkor úgy kacag, hogy nekem is kell. Amikor végeztünk a vetkőzéssel, egy szál pelusban felkapja a ruháit, és elkezd velük rohanni a szennyestartó felé. Ez egyébként úgy kell elképzelni, hogy a mozgása leginkább Micimackóéra emlékeztet (különösen lépcsőn, na persze nem azért, mert fejjel lefelé szoktunk vonszolni, mint Róbert Gida). Út közben elejti hol a trikóját, hogy a nadrágját, hol egyik-másik zokniját, de megáll, lehajol, rettenetesen vigyázva, hogy mást ne ejtsen el, és micimackózik tovább. Aztán, még egy fokozattal lelkesebben, visszarohan a szobájába, felkapja a törölközőjét, és törölközőlobogtatva elmicimackózik a fürdőszobába. Ott felakasztja a törölközőt a kis polcra, amin a tartalék szappan, fülpiszkáló, ilyesmi lakik, kivágja a zuhanyfülke ajtaját, bemászik egyedül, bár időnként komoly erőfeszítések árán, és már fogja is a tust, hogy ő most fürdik, ki kell venni a kezéből, mielőtt megnyitom a vizet, különben egyúttal én is vihetném a tusfürdőmet.
Fürdés után, pizsamafelvétel közben pedig természetesen neki kell fognia a még fel nem vett darabokat, fontos a szigorú ellenőrzés. És ez újabb alkalom némi poci- és lábujjsöndörgetésre ;)

(Remélem, ez leírva is cuki lesz, átélve kiakasztja a cukiságmérőt)

2013. november 26., kedd

Full breakfast, avagy gasztrokedd

Van egy teázó, a Rose Cottage Tearooms, amit már az érkezésem utáni pár napban kinéztem magamnak. Egy sarokra van az ovitól, egy szűk kis utcán, a Mill Lane-en, ahol át szoktunk vágni a Market Streetre menet. Kívülről bekukucskálva is látszik rajta, hogy hihetetlenül, vénkisasszonyosan, eperhabosan bájos, annyira, hogy már akkor tudtam, hogy egyszer muszáj lesz bemennem, és úgy tennem, mintha én lennék Miss Marple (mert már egészen rákaptam arra, hogy angol regényekben szerepeljek.) Ma hirtelen felindulásból meg is tettem, miután elvittem a gyerekeket az oviba, és bevásároltam a zöldségesnél.


Belépve sem okozott csalódást, ha lett volna pár macskás dísztányér a falon, azt hittem volna, Dolores Umbridge kezdett vendéglátós karrierbe, miután távozott a Mágiaügyi Minisztériumból.


Na jó, ennyire azért nem súlyos csak majdnem. :) De van sok rózsaszín, természetesen rózsaszín műrózsák is, a váza alatt horgolt csipketerítővel. Vannak rózsaszín, teáskannamintás párnák a kanapén, és a kedvencem: a kávéba/teába való cukor szufléformában áll az asztalon, a kártyát pedig, ami tudatja, hogy ki lehet bérelni a helyet könyvklubra, csajos összejövetelekre, temetés utáni teára, muffinos csíptető tartja. Na de beszéljenek inkább a képek (amik amúgy nem sikerültek fergetegesen, de valahogy eretnekségnek tűnt vakut villogtatni, és nem tettem).







Én a földszinten ültem, közvetlenül az ablak mellett, mert szép sport a bámészkodás, de van egy hangulatos kis emeleti rész is, innen nyílnak a mosdók is, ahol nincs kéztörlő. (Bocsánat, mindenkinek vannak mániái, és hajlamos vagyok mosdó alapján is megítélni a vendéglátóhelyeket)



A választék nem túl nagy, és illik a helyhez: ilyen tipikusan angol kajákat-italokat árulnának egy nem túlságosan kidolgozott angol regényben. Én, mivel annyira azért nem volt hirtelen a fellángolás, és itthon csak egy pár falatot ettem, hogy bevehessem a gyógyszeremet, teljes angol reggelit kértem. Miért ne próbálnám ki, ha már ott vagyok? A saját szabályaimat megszegve nem kávét, hanem teát választottam mellé, tájidegennek éreztem volna magam a kávémmal :P
Először a méregerős tea érkezett meg kannában, tejjel, ahogy kell. A képen szereplő teát túltejeztem (a saját ízlésem szerint legalábbis túltejeztem), a későbbi két csészével már nem követtem el ezt a hibát. Majdcsak beletanulok lassan ebbe a tejes tea dologba...


Aztán jött az evőeszköz, a ketchup és a barnamártás - utóbbit kipróbáltam a kolbásszal, de nem jött be, úgyhogy a reggeli nagy részében ezeket inkább hanyagoltam (az evőeszközöket nyilván nem).


És végül befutott a reggeli maga: két kis sült kolbász, két szelet sült bacon (inkább sonka, mint szalonna), egy tükörtojás, némi gomba és egy fér paradicsom kicsit megpirítva, paradicsomos bab és pirítós minivajjal.




Jó kis kiadós reggeli, bőven van benne kalória, amint az alighanem képről is látszik. Kolbász címén itt valami egészen más valamit adnak, paprika természetesen nincs benne, bors annál több - szerintem ez az egyetlen fűszer, amit az angolok használnak, ezt viszont minden mennyiségben. Péksütiben ettem már ilyen kolbászt, abban nem voltam elragadtatva tőle, így sütve, melegen viszont egészen ehető.

Ha már emlegettem, itt a nemrég megkóstolt kolbászos "tekercs" (sausage roll), ami nem mellesleg a Kisasszony kedvence:


Tudom, nem illik ide, de legalább ezt is megmutatom, és ezen a képen egyébként is jobban látszik, mi az, amit itt kolbásznak neveznek.

A baconhöz nem tudok mit hozzáfűzni, legfeljebb csak annyit, hogy finom ropogósra sütötték. A tojásért külön dicséret jár, mert lágy volt a sárgája, én pedig természetesen úgy szeretem. A paradicsomot nemigen szeretem így magában melegen, de a gomba jó volt, azt meg inkább nem szeretném tudni, a bab konzervből volt-e (Korfun, a Golfban igen). A pirítóst én még pirítottam volna kicsit, de csak mert én egész pirosan szeretem, egyébként jó volt, és még egy jó pont, mert vajat adtak hozzá, nem margarint, és még egy, mert választhattam, hogy fehér vagy barna kenyérből kérem Magyar ember gyomra mondjuk több kenyeret kívánt volna ehhez a traktához, de hát ez szokás kérdése, mi meg ugye nagy kenyérevők vagyunk, nagyobbak, mint a legtöbb más nép.

A tea simán pótolta a kávét, kicsit meg is lepődtem, hogy nem voltak elvonási tüneteim, legfeljebb a kávé íze hiányzott egy kicsit.

Mindent összevetve nem hiszem, hogy minden reggel erre fogok vágyni, de egy mozgalmas nap előtt mindenképp jó, jól ellátja az ember energiával.

2013. november 24., vasárnap

Szokatlanul kitárulkozós poszt a honvágyról

Nem vagyok honvágyas típus, ezt bárki aláírhatja, aki töltött már velem hosszabb-rövidebb időt távol otthonról. Korfut gyakorlatilag honvágy nélkül nyomtam végig, és most is csak hirtelen fellángolásaim vannak, amik alighanem abból erednek, hogy minden olyan gyorsan történt, hogy fel sem dolgozhattam rendesen, meg abból, hogy - Korfuval ellentétben - most nem tudom pontosan, mikor megyek haza legközelebb.

Amiért igazából megírom ezt, az az, hogy rácsodálkoztam, milyen furcsa dolgok váltják ki belőlem a honvágyat. Amikor Skype-on vagy telefonon beszélek az otthoniakkal, csak örülök a technikának, hogy ilyen könnyű velük kommunikálni, és kész. Nem, nem ettől érzem magam néha kis időre nyomorultul, hanem olyan dolgoktól, mint amikor meglátom a majdnem teljes Karinthy-sorozatomat a webkamerás képen. Vagy amikor megkapom Facebookon az értesítést, hogy megint lesz Molygaleri, és rájövök, hogy most nem nyomhatok lendületből a "részt veszek" gombra (ami nálam Board! mert kalózangol a Facebookom). Vagy mert horgolás közben (igen, ez az egyik új hobbim) eszembe jut, hogy nem fejeztem be a csipkeponchómat, és persze nem is hoztam magammal, mert nem épp egy félkész ponchóra használom el a helyet a bőröndömben. Vagy amikor a samponokat nézegetem a Bootsban, és rájövök, hogy itt nem lehet kapni olyat, amilyet otthon használtam. Vagy amikor meglátom a bácsit, aki időről időre feltűnik a városban egy hegedűtokkal, és eszembe jut a kürtöm. Vagy amikor kapok egy fényképet otthonról, és meglátom a szép zöld plédemet. Vagy amikor Radnóti-verseket olvasok. Vagy amikor reggel véletlenül eszembe jut az otthoni kávésbögrém. Vagy amikor már unom a táskám, és szívesebben mennék valahova a tarisznyámmal vagy a velencéssel. Kis hülyeségek, amik nélkül simán lehet élni, és mégis ezektől szontyolodom el egy-egy percre, ezekről jut eszembe, hogy egyik pillanatról a másikra otthagytam mindent, és eljöttem egy országba, ahol nem azt mondják, hogy "külföld", hanem azt, hogy "tengerentúl", és ettől minden még távolabbinak tűnik. Valószínűleg nem véletlenül mondják, hogy az ördög a részletekben lakik.

Tudom, nem szoktam lelkizős bejegyzéseket írni, és nem is fogtok hozzászokni, azt garantálom. De szeretek nagyképűen úgy tekinteni erre a blogra, mint afféle tudósításra arról, hogy milyen csapot-papot otthagyva külföldre menni, akár többször, többféle helyre is, ebben a pakliban pedig ez is benne van. (Apropó pakli: de rég kártyáztam/társasoztam már egy jót...)

2013. november 23., szombat

Péksütik

Itt egy vendéglátós, és egyetlenegy gasztrós bejegyzést írt, mióta csak kijött, milyen dolog ez?

Erről van is mit írnom, mert néha megkívánok valami péksütit, olyankor aztán besétálok a Birdsbe, rábökök valamire, és megkóstolom. Szokásomhoz híven olyat választok mindig, amit még nem ettem, ez általában nem is szokott baj lenni, de itt volt már rá példa, hogy csúnyán mellényúltam. Talán mégis van valami abban a pletykában, hogy az angol konyha nem tartozik a világ meghatározó gasztronómiai irányzatai közé... :P

Amikor először indítottam ilyen akciót, egy sajtos-hagymás (onion and cheese pastie) és egy bárányos-mentás (lamb and mint nemtudommicsoda) sütit választottam. Ezeket egy keddi vásárlókörút során, a Market Streeten ettem meg, nem is készült róluk kép, de finomak voltak, úgyhogy idővel majd újra rájuk bökök, és akkor majd igyekszem nem megfeledkezni a fotóról. Ez ugyanazon a reggelen volt egyébként, amikor a Castában kávéztam, aznap szerencsém volt, volt elég hely, hogy az oviban hagyjam a babakocsit, úgyhogy nem zarándokoltam haza vásárlás előtt, hanem út közben szereztem be a reggelit és a kávét. Tudom, tudom, én az egyedi kis kávézókat szoktam szeretni, de épp útba esett, és kíváncsi is voltam rá, mert a Tündérkeresztanya szerint ott kapni a legjobb kávét. Tényleg jó volt, de legközelebb azért kipróbálok más helyet is.

Legközelebb a marhahúsos-májas pitén (steak and liver pie) akadt meg a pillantásom. Ez már közel sem volt olyan jó döntés, a finom husis töltelék helyett valami olyasmivel volt tele, mint a konzerv kutyakaja - ízre és állagra egyaránt.


Még nem döntöttem el, ez volt rosszabb, vagy az, amit ezen a héten vettem. A sertéshúsos pite (pork pie) névre hallgatott, és egyben tök helyesen festett, aztán kettévágtam, és elém tárult egy doboz löncshús. Abból az olcsó, zsíros fajtából. Csak két részletben bírtam megenni, úgy is csak tejföllel.


Azt a napot végül ez a szép kis sütike mentette meg, aminek nem tudom a nevét, pedig a birdsös néni mondta, amikor rámutattam, hogy abból kérek egyet. Finon könnyű, már-már habos vaníliakrém két roppanós habcsók között. Nem, nem ragacsos, roppanós. És persze egy falatnyi csoki, hogy egészen tökéletes legyen.


Egyelőre itt tartunk, majd még kóstolgatok, és persze jelentek. A következő adásban pedig - ha közbe nem jön valami vis maior esemény - arról lesz szó, milyen új hobbikat szedtem össze azon kívül, hogy gyűjtöm a matricákat, mert szinte minden nap kapok egyet a Kisasszonytól.

2013. november 22., péntek

Infection

Nos tehát, ahogy előrevetítettem, meglátogattam ma a háziorvost, pontosabban az egyiket, mert az eddig tapasztaltak alapján úgy sejtem, nem mindig ugyanahhoz hívnak be.

A hercehurca ugyebár reggel kezdődött, amikor az oviból visszafelé jövet beugrottam a Health Centre-be, hogy időpontot kérjek délutánra, amikor az Apuka már ébren lesz. Kaptam egy cetlit, a recepciós ráírta, mikorra menjek, és ez volt a szerencsém, mint később kiderült. Merthogy érkezéskor be kell csekkolni egy érintőképernyős szerkentyűn (mint amilyenen a bankban sorszámot kérünk), és nekem azt mondta ez a szerkentyű negyed 5-kor, a 4:25-re szóló cetlimmel, hogy az én adataimmal nincs érvényes időpont. Bementem a recepcióra, ahol ekkor már egy fiatal srác dolgozott, mondtam neki, gáz van. Megnézett a gépben, ki is derült, mi a baj: a nő, akitől a cetlit kaptam, elírt valamit, mert a gépben 3:25 szerepelt. A srác futott egy kört, aztán visszajött, bocsika, üljek le, majd hívnak, ha rám ér a doki.

Nem tudom pontosan, meddig vártam, eléggé lekötött A halálsoron (mindig legyen nálad könyv, sose tudni). Végül aztán egy indiai orvoshoz kerültem, bájosan elcsevegtünk az akcentusainkkal, plusz én a köhögésemmel meg az akkor már szinte egyáltalán nem létező hangommal. Beledugott valamit a fülembe (otthon sose dugtak semmit a fülembe, ha csak megfáztam), meghallgatott, kérdezgetett, köpet, láz, mittudomén, aztán felírt némi Ibuprofent meg egy sprayt a köhögésemre, és megkérdezte, kell-e fizetnem a receptekért. Erre én, gondolom, olyan hülyén néztem, hogy azt tanítani kéne, mert megkérdezte megint. Bevetettem az adu ászomat, nem tudom, mondtam, egy hónapja költöztem ide, nem értek a lovakhoz. Kedves volt, elmagyarázta, hogy a legtöbb embernek fizetnie kell a receptek után a patikában, nézzek utána, nekem kell-e, mert azért olyan is van, akinek nem.

A patikában már láttam, hogy a recepten rajta is van a lista, kinek nem kell fizetnie: a 16 év alattiaknak, a 16-17-18 éves nappalis diákoknak, a 60 év felettieknek, azoknak, akik igazolni tudják, hogy nem kell nekik, mert kismamák, előre kifizették, egészségügyi mentességük van (az mi lehet?), hadinyugdíjat kapnak (nem jut eszembe jobb szó), díjmentes gyógyszert váltanak ki (gondolom, erre van valami lista), jövedelemalapú munkanélküli segélyt kapnak, vagy valami adókedvezményt, amit nem ismerek, de ők biztos. Szóval, nagyjából azok, akik bármely más országban is kedvezményt kapnak hasonló esetekben. Egyiknek sem éreztem magam, úgyhogy felkészültem, hogy majd vitatkoznom kell a patikussal, hogy recept nélkül adja nekem a cuccot, mert a doki azt mondta, ehhez nem feltétlenül kell recept, csak felírta, hogy tudjuk, mit akar. Csakhogy! Csakhogy nem kellett vitatkozni, a patikus (aki egyébként zavarb aejtően hasonllított az egyik óvónénire) magától mondta, hogy olcsóbb, ha hagyjuk a receptet. Így aztán megspóroltam (kapaszkodjatok) majdnem 8 fontot. És a félreértések elkerülése végett: a 8 fontot receptre kiváltott gyógyszerenként kell fizetni, nem vásárlásonként. Bizonyos mennyiség felett lehet kevesebb, de alapvetően ennyi.

Most pedig elkezdem szedni a gyógyszeremet meg fújkálni a spraymet, aztán majd meglátjuk, kell-e tennem még egy látogatást Dr. Kutnernél (nem, persze, hogy nem így hívják, de hát hadd legyen már neki csinos house-os álneve)

A gyerekek és az ovi

Tudom ám, hogy igazából mindenki erre kíváncsi :P Vagy nem :P

Szóval, a gyerekek. Olyan akarata van mindkettőnek, hogy megtörni nem lehet, legfeljebb láncfűrésszel felaprítani. A Kisasszonnyal volt egy kifejezetten nehéz hetünk, amikor Apukájuk visszament dolgozni, aztán nagyjából feldolgozta, hogy nekem is szót kell fogadni (persze ez nem azt jelenti, hogy minden esetben meg is teszi :P). Vannak nagy hisztik, de megtanultam még otthon, hogy erre a legjobb gyógymód az, ha nem figyelek oda, úgyhogy egy idő után maguktól véget érnek hosszabb-rövidebb idő után.

Jó sok időt töltünk együtt, mert hát ugye akkor sem zavarom el őket, amikor épp nem vagyok "szolgálatban", de ez nem feltétlenül baj, csak akkor vagyok hajlamos kiakadni, ha egész nap direkt az ellenkezőjét csinálják annak, amit mondok, aztán fel vannak háborodva, ha nem kifejezetten dicséretben fejezem ki a véleményem, de hát ez már csak ilyen műfaj, ezt is ki kell bírni.

Ők már nagyjából túl vannak a betegeskedésen, legfeljebb a Kis Herceg köhög néha egy kicsit, de semmi komoly. Most én másztam bele, reméltem, hogy egy kis fokhagymával, mézzel és teával kikúrálhatom magam, de úgy tűnik, 90%-os páratartalom mellett keményebbek és számosabbak a bacik, lassan lenyomtak, úgyhogy mára kértem időpontot az orvosnál (anélkül szóba sem állnak az emberrel). Nézzük a pozitív oldalát: legalább az angol egészségügyről is be tudok számolni, ha már anno a görögről - szerencsére - nem tudtam.

Az ovi nagyon más, mint otthon, ahogy az első benyomások közt is írtam. Eleve bejutni nem egyszerű: először két retesszel záródó rácsos vaskapun kell átjutni, aztán vagy az ujjlenyomatleolvasónál igazolni, hogy mi bizony szülők vagy egyéb gyerekért érkező személyek vagyunk, vagy becsengetni, és magyarázkodni az ajtót kinyitó óvónéninek. Én már ujjlenyomatos törzsvendég vagyok, egy hét csengetgetés után felajánlották, úgyhogy viszonylag gyorsan járok ki-be, csak a babakocsival érdekes manőverezni időnként, hát még, ha más is közlekedni akar éppen.


Odabenn először nem tűnik fel semmi különös, kis fogasok, kis cipők kis polcokon, legfeljebb annyiban különbözik attól, ahogy mi jártunk oviba, hogy a váltás ruha és hasonló kellékek nem egy vállfás zsákban lóg, hanem mindenki naponta hurcolja magával egy-egy erre rendszeresített táskában (amikor mindketten mennek oviba, örülök, hogy babakocsival megyünk, egyébként úgy festenék, mint egy karácsonyfa). A csoportok szobáiban aztán jön a meglepetés: egyrészt az, hogy nem agyonkoptatott linóleum, hanem szőnyeg borítja a padlót, másrészt, hogy az óvónénik nem egy asztal mellett, elkülönülve ülnek a terem végében, ahonnan csak vészhelyzet esetén mozdulnak el, hanem nevezett szőnyegen csúsznak-másznak a gyerekekkel, vagy az ő kis asztalaik mellett kuporognak velük. Az egész kicsiknél, mint amilyen a Kis Herceg, napi "jelentést" is adnak arról, mennyit evett, mivel szeretett a legjobban játszani, hányszor és miért cserélték a pelusát (ez nem tudom, otthon hogy van). A legtöbb héten van egy központi téma, ami köré csoportosítják az ovis tevékenységet, és jeles napok környékén ünnepelnek is - halloweenkor beöltöztek, a Remembrance Dayen pedig a hagyományos pipacsot viselve lufikat engedtek el valahol (gondolom, a háborús emlékműnél, merthogy ilyenkor a háborúkban elesett angol katonákra emlékeznek, de nem sikerült kiszednünk a Kisasszonyból a pontos információt.)

Mindezekkel szemben csúnya hátrány, hogy komoly pénzeket kérnek el az oviba járásért. A Kisasszony már elég nagy ahhoz, hogy minden nap ott lehessen 3 órát ingyen, úgy, hogy enni nem kap a többiekkel, a Kis Herceg viszont csak két napot jár, egyszer 4, egyszer 5 órát, mert rettentő drága lenne.

2013. november 16., szombat

Tea for two

Ez is egy megkésett bejegyzés, mondanom sem kell, épp egy hetes.

A Tündérkeresztanyával már a templomozás után megbeszéltük, hogy a rákövetkező hét valamelyik délelőttjén bmegyünk a városba, megiszunk egy kávét a Costában, aztán megmutat pár dolgot. Először pénteket beszéltünk meg, aztán szombat lett belőle, és mivel mindenki azt a napot tartotta megfelelőnek a miénkhez hasonló tevékenység elvégzésére, és egy fia parkolóhely nem volt a belvárosban, a Tündérkeresztanya úgy döntött, hagyjuk Ashbyt, menjünk inkább a Staunton Harold Estate-re. Attól, hogy út közben elmagyarázta, ez egy amolyan magánbirtok, ahová azért lehet menni kirándulni, meg vannak boltok, meg természetesen egy garden center, megint klasszikus angol regényes érzésem támadt, ebben az esetben a Bszkeség és balítéletben éreztem magam.

Kép innen
Kép innen

Sajnos se a főépületbe, se a templomba nem lehet bemenni, pedig kívülről mindkettő érdekesnek tűnik. Láttunk viszont mindenféle állatot, birkát, bocit (már gyerekül beszélek néha), hattyút, kacsát, még az átvonulóban megpihenő kanadai ludakkal is találkoztunk. Nagyjából ez után a találkozás után készült a két kép, ami bizonyítja az ott létemet (és az ittlétemet is, mivel eddig egyetlen képpel sem igazoltam):



Azért itt is meglátogattunk egy vendéglátóhelyet, ami nemes egyszerűséggel a Tea Room névre hallgat. A templom miatt nem ez volt az első alkalom, hogy tejes teát ittam, viszont itt tudtam meg, hogyan is kell azt kitölteni az etikett szerint (Jane Austen újra lecsap), és azt is, hogy állítólag nem mindegy, a tejet vagy a teát öntjük először a csészébe (mindkettőt kipróbáltam, szerintem mindegy). Ettünk mellé sütit is, a Tündérkeresztanya valami kávésat, én egy chelsea bun névre hallgató aszalt gyümölcsös csigabigát, ami az angol konyha híre ellenére finom, csak a tetejére öntött máz nagyon édes, de a sütivel együtt nem vészes.

Jó belső képet nem találtam, csinálni meg nem csináltam, úgyhogy csak így tudom megmutatni a helyet, vagyis leginkább az udvart, amin több más üzlettel osztozik:

Kép innen
A chelsea bunról is csak a Gugli segítségével:

Kép innen
A kép alatti "innen" felirat a receptre mutat, ha valaki szeretné, lefordítom, csak szóljon.

Mire hazaértünk, egy vadcseresznyés nugátszelet is a táskámban lapult, szintén a Tündérkeresztanya jóvoltából (nem, a jelek ellenére nem egy másik mesehősről beszélünk ;)) Ez egyébként olyasmi, mint amit Korfun is ettünk mindig, csak nem lapos, és kumquat helyett cseresznye van benne.



Mindeme finomságok mellett nem hagyhatom ki azt sem, milyen jót beszélgettünk evés-ivás közben, néha elfelejtettem sütit enni is :)

2013. november 11., hétfő

Templom

Ez egy november 3-i történet - szokás szerint le vagyok maradva, mint a borravaló... (Nem tudom, érdemes-e bevallanom, hogy ebben nagy része van annak is, hogy nagyon beindult egy-két játékom Lanawinen, és újabban leginkább oda írtam...)

Ha előbb eszembe jut, és azon a héten meghirdetek egy szavazást, amiben azt firtatom, mit gondoltok, hová megyek vasárnap, ki tippelt volna a templomra? (Nna, őszintén!) Mind tudjuk, hogy nem vagyok nagy templombajáró, legfeljebb mint turista, de misére/istentiszteletre/nemtudommivanmég nem szoktam járni, mert többnyire kényelmetlenül érzem magam. Ha nem egyenesen félek. Hogy pontos legyek: az szokott lenni az érzésem, hogy én, az örök szkeptikus, valószínűleg jól megszívom a végén, a feltétlen hit a lényeg, és nem szeretem ezt az érzést. De múlt vasárnap elfogadtam a Tündérkeresztanya meghívását, hogy menjek el vele és a gyerekekkel. A Mama mondta, amikor itt volt, hogy nagyon más, mint otthon szokott lenni, meg hát az is motivált, hogy találkozhatok új emberekkel.

És tényleg nagyon más volt, amihez persze az is hozzájárult, hogy ez afféle családi alkalom volt azoknak, akik gyerek(ek)kel jönnek. Az egész picikre külön vigyáztak, a nagyobbacskák zászlókat lengethettek a dalok (nem tudom a jó szót) alatt. Ha már a dalokról van szó: egy nő és egy férfi gitározott és énekelt, a dallamok fülbemásztak egy versszak után, a szöveget pedig kivetítették, úgyhogy csak az nem tudott bekapcsolódni az éneklésbe, aki nem akart - amiért egyébként senki sem szólt volna egy szót sem szerintem. Volt persze bibliai idézet is, magyarázat is hozzá, de nem fensőbbséges és kioktató, hanem nagyon is emberközeli módon, utána pedig kimehetett akárki, hogy elmondhassa, őt hogyan szólította meg Isten - ez volt ugyanis a téma Sámuel története alapján.

A legvégén senki sem rohant haza, volt tea (a tejes tea tényleg finom!) és kávé, a gyerekeknek keksz, az emberek beszélgettek, a gyerekek rohangáltak... Nekem pedig elmagyarázta egy hölgyemény, akinek sajnos elfelejtettem a nevét, hogy abban is Isten keze van, hogy én ilyen gyorsan ide kerültem segíteni, mert Isten gyakran a tökéletes időzítésben rejlik.

Nem csalás, nem ámítás, kifejezetten jól éreztem magam. Ha van Isten, nem hiszem, hogy az alapján szelektál, hogy ki milyen szertartásokat végez, szeretem azt hinni, hogy inkább az számít, ki mit tesz - szóval, szerintem, ha van Isten, értékeli, hogy úgy hívják hozzá az embereket, hogy azok menjenek is. De legutóbb az oviban voltam hittanórán, úgyhogy inkább nem kezdek el prédikálni ;)

2013. november 4., hétfő

Market Street

Kedden (igen, lassan egy hete lógok ezzel), amíg az Apuka aludt, és a gyerkőcök oviban voltak, volt pár magányos órám, a nap is sütött éppen, és hirtelen ötlettől vezérelve megcéloztam a Market Streetet, ahol bolt boltot ér.


Az volt az alapcél, hogy szerzek egy kalapot vagy egy kapucnis pulcsit a hajtönkretevő időjárási jelenségek ellen, úgyhogy be is mentem az első boltba, ahol ruhák voltak a kirakatban, és nem tűnt méregdrága butiknak. Ott pedig az történt, hogy bár nem találtam se kalapot, se pulcsit, végigtapogattam egy csomó helyes ajándéktárgyat, aztán eljutottam leghátra, ahol egy nagy használtkönyves polc jött szembe. Nem hagytam, hogy elragadjon a bőség zavara, végül csak a P.S. I Love You-t és a High Fidelityt hoztam el, összesen nem egészen 3 fontért, amit csak azért mondok el, mert szerintem döbbenetesen jó ár két jó állapotú könyvért. A pénztáros néni pedig közölte, miközben a visszajárót számolta, hogy a High Fidelityt már olvasta, nagyon jó könyv, ajánlja Hornbytól a Fever Pitchet is.

Ez után bementem a piacra, mert emlékeztem, hogy ott láttam helyi képeslapokat, jól bevásároltam belőlük, ott is megnéztem egy ruhást, se kalap, se pulóver, de egy övet sikerült szereznem az otthon hagyott helyett potom 50 pennyért.

Meglátogattam még pár ruhást, se kalap, se pulóver nem volt olyan vagy akkora, amilyen és amekkora nekem kellene, viszont újabb könyvesboltra, pontosabban antikváriumra bukkantam, ami azzal a lendülettel el is nyerte a kedvenc bolt címét. A bevételt jótékonyságra fordítják, az alkalmazottak is ingyen dolgoznak, és a kínálatuk... hát, csak wow. A fél boltot haza tudtam volna hozni, de meggyőztem magam, hogy ennyire nem kell hörcsögnek lenni, két hét után még nem fogok könyvéhségben elpusztulni, úgyhogy itt is két szépség jött velem, a Nicholas Nickleby, mert Dickenst nem lehet kihagyni, meg egy gyönyörűszép felnőttborítós Harry Potter 6.